DAEMON

24. fejezet

A boldogság nem fájdalomnélküliség.

Limpár Imre

Daemon

Egy hét telt el azóta, hogy Darcy elment.

Nemcsak én éreztem a hiányát, Bambi is sokszor nyüszített, így gyakran magamhoz öleltem éjszakára. Nappal elmentem az egyetemre, de mivel közeledtünk a félév végéhez gyakorta inkább otthagytam az órákat, és hazamentem. Próbáltam tanulni a vizsgáimra. Nagyon szerettem volna valamilyen tudást a fejembe verni, de nem ment. A gondolataim Darcy körül forogtak.

Teljességgel megértettem, hogy mit miért tett, azt is, hogy elment. Már az elején el kellett volna mondanom, hogy ne legyen belőle probléma, de én hülye csak rontottam rajta. Alapból nem kellett volna belemennem abba az átkozott fogadásba, de... Most már késő volt visszavonni az egészet. Azon is elgondolkodtam már, hogyha máshogy indult volna az egész, ha nem fogadtunk volna, ha nem barátokként kezdtünk volna, miután elvesztettem azt az átkozott fogadást, akkor hol kötöttünk volna ki?

Nem tudhattam.

Rob és Jace az elmúlt napok délutánjait nálam töltötte. Nem mondtak semmit, nem említettek Darcyt és ha rá is kérdeztem, csak annyit mondtak, adjak neki időt. Így hát azt tettem. Nem kerestem, nem mentem utána, de megmondtam Robnak, hogy adja át az üzenemet, miszerint szeretem és várok rá, amíg készen nem áll.

Legalábbis akkor még azt mondtam...

Aztán Lizzie egy héttel később hangosan berontott a házamba. Se Rob, se Jace nem volt ott, csak ketten voltunk Bambival.

Queen fintorogva legyezgette a kezét az orra előtt.

-Mikor volt itt utoljára szellőztetve?

Hangosan felsóhajtottam, miközben lentebb halkítottam a tévét, és a karomba vettem Bambit.

-Mit akarsz?-kérdeztem mogorván.

-Hogy mit akarok? Nem vagyok hajlandó nézni, ahogy elcseszitek az életeteket ti ketten-tette csípőre a kezét.-Egyiken se vagytok normálisak. Neki is elmondtam, most neked is megteszem, aztán gondolkozzatok el rajta. Na-kezdett bele-először is: ekkora hülyeségbe nem is hittem el, hogy belementél, de oké, megtörtént, akkoriban nem az a személy voltál, aki most. Darcy megváltoztatott és ezt neki is megmondtam. Közelében sem vagytok azoknak az embereknek, akik anno megismerkedtek egymással azon a bulin. Te voltál az, aki kiálltál magatokért, és ostromolni kezdted őt, nem adtad fel, most miért ezt teszed?-tette fel a kérdést, és már majdnem válaszoltam neki, amikor félbe szakított.

-És igen, barátok lettetek, majd egyre többek. Igen, kellett egy kis idő, mire minden titok kiderült, de baszki, amin ti ketten keresztül mentetek külön-külön és együtt is, azt bármelyik ember nehezen viselné. Ti ketten viszont úgy tűnt kitartotok. Haragudtam rád tényleg, mert megbántottad ezzel a legjobb barátnőmet, akit testvéremként szeretek, de haragszom rá is, mert nem veszi észre, hogy te mennyi mindent megtettél érte. Én értem, hogy az idő majd eldönti, de ti ketten tudjátok azt, amit mindenki más csak nehezen fog fel: hogy milyen értékes az idő. Ha pazaroljátok, akkor visszavág-suttogta halkan, mire a helyére kattant bennem valami és elszorult a torkom a szavak igazságától.

-Szóval kérdem én, aki végignézte a szenvedéseteket, hogy mi a frászt tököltök ti ketten? Ő játssza a sértődöttet, te meg játszod az „időt adok neked" jófiút... Aha, ez egy könyvben vagy egy filmben elmegy, de a valóságban, ahol mindennap történhet valami, ez nem opció. Ti tudjátok, milyen, amikor egyik napról a másikra felborul az ember élete, úgy gondolom, nem most kéne hagynotok, hogy kicsússzon az irányítás a kezetek közül.