DAEMON

23. fejezet

A fájdalom olyan, mint a vulkán (...). Ha átszakad a gát, legjobb, ha hagyjuk, hogy kijöjjön minden.

Charles Martin

Darcy

Másnap reggel Daemon csókjaira ébredtem.

-Édesem, lekísérlek, aztán nekem mennem kell az egyetemre.

-Hmm?

-Gyere-suttogta, majd megcsókolt és felemelt. Én álmosan bújtam a karjai közé.-Bambi-kiáltott vissza az ajtóból, mire felemeltem a fejemet a nyaka takarásából.

Mosolyogva néztem a golden retrievert, aki a neve hallatára felugatott, leugrott az ágyról, és elindult felénk.

Sosem képzeltem volna, hogy ez a férfi ilyen gyönyörűséget hozhat nekem. Amikor reggel Tom beállított, el sem tudtam képzelni, hogy mit hozhatott abba a dobozba, de amikor megláttam a doboz alján ezt a csöppséget, kétségem sem volt felőle, hogy életem egyik legszebb ajándékát kaptam. Ráadásul nem is akárkitől, hanem a szerelmemtől. Ez pedig a világon a legszebb érzés volt.

Igaz, hogy Daemon tegnapi viselkedése tönkrevágta picit az esténket. Nem szerettem az erőszakot. Az semmit nem old meg. Én megértem, hogy féltékeny volt, de azt nem így rendezzük le. Igen, kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy a srác ott ölelgetett engem, de nem azt vártam, hogy leüti, hanem odajön és elküldi. Nos, ebből pedig az lett, hogy kificamítottam a bokámat. Haragudhattam volna rá, de miért? Azért, mert szeret és fél, hogy elveszít? Azért, mert egy srác rám mozdult, ő pedig csak védeni akart? Igen, haragudtam rá, mert nem úgy kezelte le a dolgot, mint reméltem, de azért nem haragudhattam rá, ami a tettei mögött volt.

Daemon félt. Többször láttam már rajta, mióta együtt voltunk, de amíg ketten voltunk, vagy a barátokkal, nem láttam olyan gyakran ezt rajta. Ellenben, amikor társaságba mentünk és ő látta, hogy milyen szemekkel figyelnek a pasik, rögtön befeszült. Félt attól, hogy valaki jobb lenne nekem.

Pedig, ha tudta volna, hogy mennyire szeretem őt. Sosem lennék képes őt feladni. Legalábbis hiszek abban, hogy nem követhet el olyat, ami miatt elveszíthetne.

Mekkora idióta voltam, hogy azt hittem.

Daemon letett a kanapéra, majd gyorsan megreggeliztünk együtt. Egymás mellett ültünk, néha odahajolt hozzám egy csókra. Bambi a lábunknál járkált farkát csóválva, mi pedig elnevettük magunkat, amikor megbotlott egy kicsit, és kifeküdt a padlóra. Idilli kép volt. Mi, a szerelmesek és a kislány. Borzasztóan örültem, hogy végre boldog voltam. Nem volt semmi problémánk, nem kellett aggódnunk semmi miatt. Ez egy olyan pillanat volt, amikor mindketten csak elmerültünk picit a magunk világában.

Csakhogy általában az élet mindig közbeszól.

Daemon adott Bambinak kaját és vizet, mellém rakta a mankókat, az asztalra pedig rakott ennivalót és innivalót nekem. Amikor úgy érezte, végzett, állt felettünk és körbenézett, hogy nekem és Bambinak mindene megvan-e.

-Daemon...-nevettem fel, amikor újra belekezdett számolgatni, hogy megvan-e minden.

-Jól van-sóhajtott fel kelletlenül.-Elmegyek az egyetemre. Mindent lehoztam, amire esetleg szükséged lenne?

-Daemon, már háromszor nézted át.

Erre ártatlanul felemelte a kezét, majd közelebb lépett. Megcsókolt, aztán lehajolt és megsimogatta Bambi fejét, aki izgatottan vakkantott egyet a gazdájának.

-Sietek haza. Hívj engem vagy Lizzie-t, ha bármi van-kiáltott vissza a válla felett.-Szeretlek.

-Én is téged-nevettem rá boldogan, majd meghallottam, ahogy bezáródott a bejárati ajtó.