Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

1. fejezet

Február harmadika. Egy hét múlva lesz az esküvőnk, ami egyszerűen hihetetlen. Számolgatom a napokat, minden egyes reggel úgy keltem fel az elmúlt fél évben, hogy még ennyi nap, és... Tudom, rosszabb vagyok, mint egy gyerek és ezzel Shawnt is kellőképpen az örületbe kergettem. Eleinte meg mosolyogva figyelte a lelkesedésem, aztán már nevetett rajta. Persze tudom, hogy ő is épp úgy várja, mint én.

– Mit fogsz ma csinálni? – kérdeztem a férjem, miközben tejet vettem ki a hűtőből. Shawn a reggelizőpultnál ült, kócos hajjal, pizsamában, de még így is kegyetlenül jól nézett ki.
– Megyek tárgyalni a tévésekkel, aztán ellenőrzöm az építkezést. Bár nem hinném, hogy ma haladnának, éjjel rengeteg hó esett. – utalt az éppen épülő házunkra. – Te? – pillantott rám.
– Fogalamam sincs. – vontam vállat. –Szombatonként nem kellene bemennem, de ha nincs más program, akkor megcsinálom a jövőheti beosztásokat.
– Dor, ne legyél már stréber! – nevetett fel. – És különben is, nem úgy volt, hogy a jövő héten nem mész be? Igazán megérthetnék, hogy esküvőd lesz.
– Meg is értik, Drágám. – mosolyogtam. – Csak nem akartam, hogy mindent Nancynek és Jesse-nek kelljen megoldania.
– Egy esküvőnk lesz, nem hiszem, hogy haragudnának rád. Helyettük is dolgozol egy csomót.
– Shawn, ők az asszisztenseim, segítenek nekem. Nélkülük meg lennék lőve. – töltöttem tejet Shawn kávéjába. – Tessék. – tettem le elé.
– Gyere el velem.
– Mit csináljak én ott? – kérdeztem furcsa arckifejezéssel.
– Igazad van, akkor ülj itthon, mint egy öreg néni, és olvass meg köss. – lökte el magát bosszúsan a pulttól.
– Shawn! – kiáltottam utána. Mostanában a szokásosnál is hamarabb képes felkapni a vizet. – Ne menj el, kérlek! – mentem utána futólépésben. Nem kiabálhatok vele, csak még rosszabb lenne. – Figyelj rám! – fogtam meg gyengéden a vállát, mire megfordult. – Elmegyek veled, jó? – mosolyogtam, majd kifújta a benn tartott levegőt.
– Sajnálom. – rágta a száját.
– Semmi baj. – simítottam végig az arcélén. Elképesztő, hogy még mindig csodálattal vagyok képes végignézni a vonásain. – Szeretlek.
– Én is téged. – vont magához esetlenül, én pedig még szorosabban öleltem át. – Bocsáss meg! – motyogta a hajamba.
– Nem haragszom, hidd el. Megértelek, biztosan nagyon stresszes összerakni egy műsort, megértelek.
– Ahj, Dor... – sóhajtott.
– Mi a baj? – kémleltem az arcát.
– Itt sajnálsz, hogy milyen nehéz lehet összerakni a hülye tehetségkutatóm, amikor neked közel ezer ember beosztását kell megszervezned, és jövő héten lesz az esküvőnk. Egy igazi idióta vagyok.
– Ne mondd ezt, Shawn. Egy csoda vagy, és nagyon szeretlek! Ismerlek, és tudom, hogy könnyen elveszettnek érzed magad, de én mindig itt állok melletted. Soha nem hagynálak cserben, soha.
– Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. – súgta az ajkaimra, majd lágyan megcsókolt.

– ...tehát itt lesz a bejárat, az vázszerkezettel volt egy kis gondunk ezen a részen, mert nem passzoltak egymáshoz a csapadtól megdagadt rönkök. Végül megoldottuk, jelenleg a déli szárny alapja foglalkoztat minket a legjobban, fagyosabb a föld, mint gondoltuk. – magyarázta az építésvezető.
– Rendben, köszönjük a helyzetjelentést. – mosolygott Shawn, majd kezet fogott vele.

– Szörnyű, hogy mennyire nem értek az építkezésekhez... – nevettem kínomban, miközben a gödröket, farönköket és dolgozó munkásokat vizslattam. – Nem tudom elképzelni, hogy ezekből a lyukakból lesz az otthonunk.
– Pedig így van. – valószínűleg bólintott, de a hatalmas sál és kabát miatt nehezen tudtam kivenni a gesztust. Kesztyűs kezével az enyémhez nyúlt, majd mindkettőt a zsebébe helyezte. – Piros az orrod. – nevetett.
– Hideg van.
– Fázol? Bújj ide! – karolt át. – Van még egy pulcsi a csomagtartóban.
– Nem fázom. – mosolyogtam a törődésén.