Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

30. Fejezet

– Ugyan, ez valóban így van. – tárta ki a karját, hogy megöleljem. Karen a támaszom mostanában. Legalábbis Nate-et illetően. Anyát nem hívogathatom folyton, van köztünk 7000 km és 5 óra időeltolódás, így maradt Karen.
– Tényleg, nagyon hálás vagyok. – szorítottam meg.
– Ez a legkevesebb. – pillantott rám kedves mosollyal az arcán. – De most aztán tényleg menjetek, el fogtok késni! – tessékelt ki minket a saját házunkból. – Sziasztok!
– Szia, Karen!
– Hello, anya! – Shawn gyorsan becsukta magunk mögött az ajtót, majd beültünk a kocsiba.
– Jézus, ezek még mindig itt tanyáznak? – néztem végig a három fekete kocsin, amik lesifotósokat rejtenek.
– Amíg a kerítésen belülre nem teszik be a lábukat, addig nem tehet semmit a rendőrség. – sóhajtott. – Megvan minden?
– Hordozó, kistakaró, cumi, pelenka és ruha. – néztem végig a hátsó ülésen. – Igen.
– Akkor menjünk el a lányunkért. – mosolygott rám, majd megcsókolt.

– Hihetetlen, nem? – pásztáztam az autópályát.
– Az. – nevetett fel zavartan. – Először is, nem gondoltam, hogy találkozok valaha valakivel, aki szül nekem egy gyereket. Mármint, Andrew folyton a fejemhez vágta, ha csak üresfejű modellekkel kezdek, egyik sem fog világra hozni egy gyereket, mert utána lőttek a karrierének. Aztán, mikor már idősebb voltam, és rájöttem, hogy nem kellek senkinek... – muszáj volt félbeszakítanom.
– Shawn... – kezemet az övére a helyeztem. – Ne hántolgasd fel a múltat. Felesleges. A kisfiunk otthon van, megyünk a lányunkért, én is itt vagyok neked. A szüleid imádnak, főleg, mióta Nate megszületett. – mosolyodtam el akaratlanul is. Ő az életem értelme? Hm, igen. Részben. – Ne foglalkozz a múlttal. Vége van.
– Igazad van. – sóhajtott beletörődően. – Szeretlek. – mogyoróbarna szemeiben tündöklően csillogott a szeretet sugara. Szinte éreztem, ahogy boldog pillantásának melege gyengéden felolvasztja a szívem.
– Én is nagyon szeretlek. – mosolyogtam. Valahogy sosem tudtam olyan arckifejezést mutatni, ami akkora hatással lett volna, mint az ő pillantásai rám. Vagyis nem tudom, hogy mit gyakorlok rá ilyenkor. Csak remélni tudom, hogy pont úgy érzi, ahogy szeretem, amennyire szeretem.

Az intézet hatalmas, fehér, ugyanakkor visszataszítóan rideg épülete előtt parkoltunk le. Január lévén Torontó belvárosában farkasordító hideg és csúszós jég dominált.
– Undorító ez a hely. – mérte végig a férjem a valóban sivár, barátságtalan épületen.
– Hihetetlen, hogy itt gyermekek élik a mindennapjaikat. – haladtunk kézen fogva közelebb a bejárathoz.

– Mr. és Mrs. Mendes! Már nagyon vártuk Önöket! – üdvözölt minket egy kisebb csapat, élén egy (mint később kiderült) túl kommunikatív hölggyel.
– Jó reggelt. – köszöntem, miután megköszörültem a torkom. Zavarban voltam. Valósággal elszoktam a sok embertől.
– Jó reggelt. – válaszolt vigyorogva. – Jöjjenek, a kislányuk már bizonyára nagyon várja Önöket. Kérem, kövessenek! – intett, majd elindult egy hosszú lépcsősor felé.
– Örömmel. – mondta Shawn egy erőltetett mosollyal az arcán.

– Tudják, nagy örömünkre szolgál, hogy pont a mi adoptáló intézményünket választották. A világ minden tájáról fogadunk hátrányos helyzetű, árva gyermekeket... – Nem figyeltem a hölgyre. Tudom, hatalmas tiszteletlenség, de hogy is lehetne egy sablonszöveget figyelemmel kísérni, amikor az ember épp a lánya felé sétál, akit akkor fog megismerni? Először látni, a karjába fogni...
– És itt is van, én magukra hagynám Önöket. – szólt, majd még egy fél pillanattal később hozzáfűzte: – Negyed óra múlva visszajövök.

Akkor jött el a pillanat.
– Készen állsz? – nézett mélyen a szemeibe.
– Készen. – nyeltem nagyot, majd szorítottam egy aprót a hatalmas, meleg kezén. Shawn lenyomta a kilincset, és egy kicsi, halvány sárgára mázolt szobába léptünk be. Közepén egy fehér bölcsővel. A bölcsőben pedig a kislányunkkal. Megtorpantam. Az agyam tudja, hogy ez teljesen normális. Örökbe fogadni egy gyermeket. Normális, mégis olyan természetellenesnek éreztem.
– Dor? Jól vagy? – nézett rám félve. Még a vér is kifutott az arcomból, de erőt vettem magamon.
– Persze. – sóhajtottam, majd közelebb léptem a gügyögő babához. Szemei azonnal megragadták az enyéim. Halvány barna bőre, göndör, sötétbarna rövid haja és akvamarin szemei. A szemei! – Szervusz, gyönyörűm! – amint megláttam a pici arcocskáját, minden kétségem elillant. Tudtam, hogy jó helyen vagyunk. Tudtam, hogy ezt kell tennünk. Tudtam, hogy ő a mi lányunk. Kiemeltem a csepp bölcsőből az aprócska testét. – Shawn! – mondtam boldogan, könnyeimmel küszködve.
– Látom, Dor... Látom. – mosolyunk tényleg letörölhetetlen volt. – Átadnád egy kicsit? – észre sem vettem, hogy a mellkasomhoz szorítva tartottam.
– Jézusom, persze! – nyújtottam át a lányunkat.
– Nézd meg a cédulát! – mutatott ujjával a papírra, ami a bölcsőre volt tűzve.
– Kérvényezett név: Darlene. – pillantottam fel Shawnra.
– Darlene? – ráncolta a szemöldökét. – Végül is, illik rá.
– Szerintem is. – vontam vállat mosolyogva.
– Tartsuk meg?
– Shawn, ő a lányunk! Mi az, hogy tartsuk meg?
– A névre értettem. – nevetett.
– Ja! – csaptam a homlokomra. – Igen. Az édesanyja kérése. Ennyi jár neki. Biztosan fájdalmas volt lemondani egy ilyen gyönyörű lányról.
– Először is, az édesanyja te vagy, az a nő meg csak a biológiai anyja, és önszántából mondott le róla. Oda van írva.
– Lehet, kényszerítették.
– Olvasd tovább! – kért.
– Születési hely Libanon, Szidón. Libanon? – kerekedtek ki a szemeim, majd újra megteltek könnyel. Csak sajnos nem a jó értelemben.
– Dor, vedd úgy, hogy ez egy jel, jó? Mit mondtál, amikor elmentünk oda? – olyan szépen tartotta Darlene-t. Letöröltem a könnyeim.
– Hogy ott hagyjuk az első gyerekünk lelkét.
– Gondolj arra, hogy a lelkének egy kis darabja Darlenéba költözött. – mosolygott, majd megsimogatta az aprócska hátát. Olyan pici még Nate-hez képest is.
– 2029. december 25-én született, óra és perc ismeretlen. Karácsonykor.
– Alig egy hónapos, mégis hogy hozhatták el olyan messziről?
– Fogalmam sincs. – sóhajtott. – Visszaadom neked egy kicsit. – nyújtotta nekem.
– Darlene... Meg kell szoknom még a neved. – szóltam hozzá. – A második neved mindenképpen Philippa. Ha nagy leszel, majd eldöntheted, melyiket szeretnéd használni, rendben? Vagy akár meg is változtathatod, ahogy szeretnéd. Pusziltam meg homlokát. Most pedig elmegyünk haza, pici lányom. Bemutatjuk neked a bátyád. – mosolyogtam rá, majd az ő szája is felfelé görbült. – Shawn! Mosolyog!
– Annyira gyönyörű! – mutatóujjával megsimította Darlene arcát. – Apa pici lánya... Szét fognak szedni a fiúk... – csóválta a fejét, majd megpuszilta arcocskáját.

A papírok elintézése nem tartott olyan sokáig, mint ahogy mi gondoltuk, így szerencsére hamar hazamehettünk. Mármint mehettünk volna, ha nem követtek volna minket a fotósok egészen az intézetig. Aggódva néztem Shawnra.
– Semmi baj, drágám, megoldom. Adj egy percet... – vette elő a mobilját, majd telefonálni kezdett.

Tíz perccel később John és még vagy 10 feketébe öltözött, hatalmas termetű ember érkezett a létesítmény elé. Szabályosan körbe fogtak minket és úgy tudtunk csak kimenni az épületből. Nonszensz. Egy cseppnyi tisztelet sem szorult ezekbe az emberekbe. Nate arcát nem takartuk le, hiszen újszülött volt, így senki nem ismerné fel később, viszont Darlene már több, mint egy hónapos volt ekkor, így nem volt más választásunk. Egészen addig nem akarjuk megmutatni őket a nyilvánosságnak, ameddig ez kivitelezhető.

A házunk előtt természetesen vagy egy millió fotós állt és akart képet készíteni a lányunkról. Hihetetlen, hogy mennyire tiszteletlenek az emberek... Szinte lehetetlennek tűnt bejutni a lakásba, de nagy nehezen, a 10 biztonsági őr segítségével sikerült.

Odabent pedig Shawn családja várt minket. Vagyis, ha mondható így, már az én családom is, valamennyire.

Természetesen Aaliyah és Karen el voltak ájulva Darlene szépségétől, a sógornőmnek pedig még a neve is nagyon-nagyon tetszett. Manuel büszkén nézett a fiára. Eleinte nem díjazta az örökbefogadást, de végül belátta, hogy embertelenség lenne visszalépni. És persze titkon minden nagyapa vágyik egy lány unokára, hiszen a fiúkat nem lehet úgy elkényeztetni, sőt, nem is szabad.

Furcsa ezt megfogalmazni, de úgy érzem, célba értem. Nem hazudok, ha azt mondom, ez volt a nap volt életem leggyönyörűbb napja. Teljesnek érzem magam, maximálisan, és szinte már büntetendő ha valaki ennyire tökéletesen boldog. Legalábbis azt hittem, hogy minden tökéletes.