Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

9. Fejezet

– ...mit gondolsz? – pillantott rám.
– Bocsánat, nem figyeltem. – szabadkoztam.
– Kambodzsáról beszéltem. – mosolygott az elkalandozásomon.
– És mit mondtál róla? – nevettem.
– Hogy szerintem érdekes, nem mindennapi úticél, és neked is tetszene. Ráadásult ott még nem jártam.
– Én már igen. Végre egy hely, ahol én már voltam, és te még nem. – utaltam a bő országlistára, amikben mind járt. – Anyu igazából irodalmár és járt valami történészeti kurzusra, emiatt lett ez a két tárgya. Nagyon érdekelte, néhányszor járt ásatásokon is. Kambodzsába is emiatt mentünk el. – magyaráztam.
– Akkor nem szeretnél oda menni?
– Mit szólsz közép-Afrikához?
– Ott nem háború van? – ráncolta a szemöldökét.
– Pont ezért. Lehetne segíteni legalább a gyerekeknek.
– Szívesen adományozok, de nem vagyok hajlandó elkísérni téged egy olyan helyre, ahol meghalhatsz. Nem akarlak elveszíteni.
– Akkor menjünk Kambodzsába. – egy próbát azért megért.

– Te jó ég, Shawn! Mi a franc van itt? – néztem körbe a házban. Egy délelőtt nem voltam itt, és máris tiszta disznóól az egész.
– Semmi. – dobta le a kabátját a kanapé közepére.
– Remélem van dolgod, mert most felmehetsz az irodádba, amíg kitakarítok. Ez nem állapot, borzasztóan néz ki az egész ház. – masszíroztam a halántékom nyugtatásképp, de nem igazán segített.
– Itt sem vagyok! – rohant fel a lépcsőn, majd hallottam, ahogy szólt a kutyának is, aki ezek szerint odafent pihent valahol.
– Remek... – néztem körbe újra.

Egy óra takarítás után Shawn lerobogott a lépcsőn. Melegítőjét és pulcsiját pedig ingre és öltönynadrágra cserélte, karján az az óra volt, amit tőlem kapott születésnapjára. Elégedetten pillantottam rajta végig.
– Nem baj, ha elmegyek Camilához?
– Nem, dehogy. – ráztam a fejem. – Sokáig maradsz?
– Gamal összepakolt és lelépett, hagyott neki egy levelet, hogy neki nem jött be az élete, és vége... – magyarázta. – Szüksége van rám.
– Ilyenkor egy nőre lenne szüksége. Megyek én is. – tettem le a kezemben lévő rongyot.
– Kérte, hogy ne gyere. Tudja, hogy mekkora nyomással jár az esküvő, nem akar még ezzel is terhelni téged... – mutogatott.
– Miért, csak az én esküvőm lesz? – emeltem fel a szemöldököm viccesen. – De persze, megértem, menj csak.
– Nem tudom mikor jövök. – nyomott puszit az arcomra. – Szia.
– Szeretlek. – öleltem át gyorsan.
– Én is.

Mivel Shawn negyed tízkor még nem ért haza, így úgy döntöttem, szánok egy kis időt magamra. Az elmúlt időszakban a munkába menekültem, örültem, hogy néha eljutottam fodrászhoz, vagy épp kozmetikushoz.

Forró vizet engedtem a kádba, gyújtottam néhány gyertyát, megkerestem a kedvenc verseskötetem, és kikészítettem a mobilom, de csakis a zene miatt. Egyébként repülőgép üzemmódba kapcsoltam, hogy ignorálhassak minden hívást és üzenetet. Nem mintha bárki is hívna ilyen későn, na mindegy...

Miközben az üres, csendes (és végre tiszta) házat a csobogó víz visszhangja járta át a konyhában teát főztem.
– Shawn itt hagyott minket, Simba. – jegyeztem meg a kutyának, aki a lábam alatt üdögelt szinte ventillálva, pedig nem volt meleg a házban. – Elment Camilához, megint szakított vele a pasija. És megint csak egy levélben, nem személyesen. Tudod, néha úgy sajnálom őt. Végig kell néznie, ahogy összeházasodunk, boldogok vagyunk, őt meg mióta ismerem másodszorra dobják ki. – Simba értelmes kis tekintetével ugyanúgy bámult vissza rám, mint mindig. – Kérsz kekszet? – vettem ki hirtelen egy jutalomfalatot a zacskóból. – Hát persze, hogy igen! – nyújtottam neki, mire boldogan megette.

Vagy egy órát töltöttem a vízben. Igazán jót tett, hogy végre kiszakadhattam a világból, és egy kicsit elmerülhettem az édes semmiségben. A tusfürdő vanília illata töltötte meg a fürdőt, és az aroma átvándorolt az egész házon. A hajam vizes hullámokban esett a vállaimra, én pedig úgy döntöttem, hogy nem várok tovább Shawnra, hiszen már fél 12 is elmúlt, így Simba társaságában lefeküdtem, majd pillanatokon belül el is aludtam.