Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

25. Fejezet

– Örülök, hogy még emlékszel rá, hogyan iszom a kávét. – nevetett.
– Ben, nehogy a kávéról beszéljünk. – legyintettem. – Hogy vagy, mesélj!
– Szerintem veled is történt pár érdekes dolog...
– Az most mindegy, hosszú, majd később. Kíváncsi vagyok, és iszonyatosan szégyellem magam, amiért annyi ideje meg sem próbáltalak megkeresni. – néztem a hófehér szőnyeget.
– Imádom, hogy semmit sem változtál. – ölelt át szorosan, mire lecsordult egy könnycsepp az arcomon.

– Már nem dolgozom a 36th Avenue-i könyvesboltban. – mondta kisség szomorúan.
– Hogy-hogy? – ráncoltam a szemöldököm.
– Megnyitottuk Hugh-gal a cukrászdát, amit annyi ideje terveztünk. – mosolyodott el.
– Komolyan? – csodálkoztam el. – Gratulálok! Gondolom akkor együtt vagytok még.
– Ami azt illeti, nem... – kezdte a szája szélét rágni.
– Úgy sajnálom. – szomorodtam el én is.– Mi történt?
– Rájött, hogy lehet mégsem meleg. – forgatta a szemeit. – De attól még az üzlet közös, és nem haragszunk egymásra.
– Hála neked és a toleránsságodnak.
– Azért ne ess túlzásokba... – rázta a fejét.
– Hétvégén muszáj elmennem az üzletbe, minden létező süteményt megkóstolok. – bizonygattam.
– Mióta eszel te süteményt? – nevetett. – Másfél éve még magokon meg zöldségeken éltél.
– Hát... – mosolyodtam el sejtelmesen. – Sok dolog változott azóta.
– Hallgatlak. – kulcsolta össze kezeit, majd a fejét ráhelyezte.
– Shawn megtanította, hogyan kell élvezni az életet.
– De eddig is boldog voltál, nem?
– De, igen. Egy más oldalát mutatta meg. Hogy ne akarjak megfelelni másoknak, mert ő akkor is szeretni fog, ha öt kilóval, vagy tizenöttel mutat többet az a nyomorult mérleg.
– Szerintem jól nézel most ki, sokkal jobban. Már majdnem betegesen vékony voltál.
– Jól is érzem magam. – mosolyodtam el. – És van egy jó hírem. – tűrtem egy tincset a fülem mögé.
– Mondd, hogy igaz! – kerekedtek ki a szemei.
– Igaz, kisbabánk lesz. – bólogattam hevesen.
– Gratulálok! – ölelt át.
– Nem volt könnyű, de majd erről máskor mesélek. – pásztáztam a földet elszomorodva. Szegény, kicsi, kék halacskám...
– Rendben, nem erőltetek semmit.
– Hogy-hogy nem jöttél az esküvőnkre? – tettem fel a kérdést, ami régóta nyomta már a lelkem.
– Tudod, mennyit cikkeztek róla? Ariana Grande, Camila Cabello, Billie Eilish, Mabel, Justin Bieber, Sam Smith... Mondjuk bánom, hogy nem mentem el, de egyszerűen nem mertem. Hogy is mertem volna? Ennyi híresség közé... Talán be sem engedtek volna.
– Ben... – ráztam a fejem. – Te is tudod, hogy ettől eljöhettél volna, és nekem sokat jelentett volna.
– Tudom, sajnálom. Már nem tudok ezen változtatni. – vont vállat. Ekkor elkezdett csörögni a telefonom. Shawn volt az. Vacilláltam, hogy felvegyem, vagy kinyomjam-e.
– Vedd csak fel. – kaptam meg az engedélyt.
– Köszi. – mosolyogtam hálásan, majd felvettem.

– Szia, Shawn.
– Dor, szia. Azt hittem már nem veszed fel. – nevetett.
– Mondd csak. – próbáltam gyorsan lezavarni, hogy Ben nehogy megsértődjön. Biztosan neheztel rá, úgy gondolja, hogy miatta nem kerestem őt, ami részben igaz is, de nyilván az én hibám, nem pedig Shawné.
– Igazából itt állok az ajtód előtt, de ez a random őr nem enged be, mert „nagyon fontos" vendéged van. – de jó. Most vagy mindketten kiakadnak, vagy egyikük sem, vagy csak az egyikük. Még jó, hogy hangszigetelt ez a rengeteg üvegfal.
– Azonnal.

– Itt van Shawn. – próbáltam mosolyogva mondani. – Gondolom egyszer úgyis meg akartad ismerni. – indultam az ajtó felé.
– Thea, várj! – szólt utánam. Na, tessék, erről beszéltem. Kérdő tekintettel fordultam felé. – Ugye tudod, hogy nem haragszom Shawnra? – hál' Istennek. Szinte hallottam, ahogy a kő lereped a szívemről.
– Persze. – bólintottam hamiskásan, majd lenyomtam a kilincset. – Mr. Parker, a férjemet legyen szíves minden esetben beengedni, kivéve akkor, ha a főnökök vannak itt Németországból. – intéztem a szavaimat az ajtómnál ácsorgó kolosszushoz.
– Öhm, persze... – lépett arrébb, majd beengedtem Shawnt.

– Szia, megint. – pusziltam meg az arcát, mire halvány mosoly jelent meg komoly arcán.
– Szia, Dor. – húzta végig ujjait az arcélemen, mire megborzongtam. Ezután észrevette, hogy Ben ül a kanapé egyik végén, így megindult felé, hogy kezet nyújtson neki bemutatkozásképp.

Ben felállt, és elfogadta Shawn jobbját.
– Shawn Mendes, Mrs. Martin-Mendes férje. – jézus, Shawn, miért nem hagytad, hogy én mutassam be? Utálom, ha ilyen önfejű.
– Ben Hawling, Thea régi barátja.
– Sosem hallottam még rólad. – rázta a fejét.
– Én viszont hallottam rólad. – ez egyre kínosabb.
– Shawn, kérsz kávét? – mást nem tudtam kitalálni.
– Oké, akkor ülj le, mindjárt. – nyúltam a mobilomért. – Ben egy nagyon régi barátom, akkor ismertem meg, amikor ideköltöztem Londonból. Miután találkoztunk, elszakadtunk egymástól.
– Aha, értem. – nézegette a kézfején lévő tetoválást.
– Remélem az nyilvánvaló, hogy a feleségemnek most dolgoznia kéne.
– Shawn, tévedsz. Ráérek holnap is a papírmunkával. – ráztam a fejem.
– És projekt?
– Shawn, ez az én munkám. – intettem le.
– Egyet kell értenem Theával.
– Csak ne értsen egyet a feleségemmel, az az én feladatom.
– Szerintem én most megyek, a számom még mindig ugyanaz, valamikor eljöhetnél az üzletbe. – mosolygott rám erőltetetten, majd kikísértem, megölelt és elköszöntünk egymástól.

– Ki a franc volt ez az ember? – tette fel a kérdést hirtelen, amint Ben távozott. Mi ez a hirtelen hangsúlyváltoztatás?
– Shawn, ha hagytad volna, hogy bemutassam neked, vagy ha nem lettél volna ennyire lekezelő, akkor már tudnád.
– Miért nem beszéltél róla még nekem? Mi az, hogy elmész hozzá az üzletébe? – kérdezte még mérgesebben. Szemei szikrát szórtak, az ujjai pedig az erős szorítástól teljesen elfehéredtek.
– Shawn, ő egy barátom. Régóta ismerem, és nagyon jól, de amint te bekerültél az életembe, ő teljesen háttérbeszorult. Elvetted az eszem, ezt te is tudod. Most találkoztunk, majdnem egy éve nem is láttam őt.
– Sosem beszéltél róla. Miért rejtegetted? Miért nem jöhettem be? Miért állt ott egy egy őr? Miért van leengedve az összes sötétítő, hogy ne lehessen látni? – lassan, szinte már ijesztően sétált felém. Ő nem az én férjem. – Hm? – megragadta a felkarom és megszorította.
– Shawn, ez nem te vagy... – rángattam a jobb karom, de túl erős volt. Az első könnycsepp legördült az arcomon. – Shawn, ez nem te vagy... – ismételgettem sírásba forduló hangon. – Ez nem te vagy... – nem hatotta meg a sírásom, egy pillanatra sem.
– Most miért sírsz? Miért sírsz, ha nem tettél semmit?! – az őrültség sötét árnya futott át az arcán.
– Mert félek. – szipogtam.
– Nem kéne félned, ha nem titkolóznál előttem. Mégegyszer megkérdezem; ki ez az ember, és mit keresett itt?
– Shawn, már elmondtam. Egy barátom, ezer éve ismerem őt. – marka egyre erősebben szorította a karom, már nem csak a belső, hanem a fizikai fájdalomtól is könnyek millió folytak le arcomon.
– Mégsem beszéltél róla.
– Te sem meséltél még az összes barátodról.
– De ölelgetett.
– Mert a barátok megölelik egymást. – a hangom vékonysága egy egér cincogásával is vetekedhetett volna.
– Dorothea, megcsaltál?
– Honnan a fenéből veszed ezt? Ben meleg, te jó ég! De egyébként is! Hogyan feltételezhetsz ilyet rólam? – az indulatok miatt olyan mennyiségű adrenalin szabadult fel bennem, hogy könnyűszerrel kihúztam magam jobbja szorításából. – KI VAGY TE? – kiáltottam magamból kikelve, majd megijedtem a saját hangomtól, és megint elsírtam magam. Shawn elképedve állt előttem. Arcát a könnyeimtől nedves kezeim közé fogtam, és halkan, fájdalommal teli suttogással kérdeztem tőle: – Ki vagy te? Shawn szeméből és arcáról egy pillanat alatt tűnt el mindennemű harag és düh. Szemei megteltek könnyekkel, kezét a szája elé kapta, majd ott, helyben leroskadt a földre. Halk zokogása egy jéghideg pengét csúsztatott a szívembe, a néma, mégis velőtrázó belsősikolyaimtól már elmebetegnek éreztem magam. A fejemben élő árnyak, amik tönkreteszik az életem, mintha a könnyeimmel együtt jöttek volna ki belőlem, és töltötték volna fel a szobát. Az életünk talán legmélyebb és legsötétebb pontján vakon tapogatóztunk egymás valódi éne és érzései után.

Leültem mellé és lefejtettem a kezeit arcáról. Ujjaimmal letörölgettem a forró, vörös arcát, majd magamhoz húztam őt.
– Szeretlek, Shawn. – mondtam halkan.
– Nem szerethetsz, Dor. Nem volt jó ötlet, hogy összeházasodtunk, hozzákötötted magad egy beteg emberhez, aki bármelyik pillanatban bánthat téged.
– Ez nem igaz. – ráztam a fejem. – Csak orvosra van szükséged.
– Nem... Nekem rád van szükségem, még akkor is, ha minden egyes szavammal és tettemmel mérgezlek téged.