Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

40. Fejezet

– Darlene tüdeje... Egyáltalán nincs a legjobb állapotban. – sóhajtott gondterhelten. – Napokon belül transzplantációra lesz szüksége, különben bekövetkezhet a legrosszabb.
– Transzplantációra? – motyogtam magam előtt. – Ekkora a baj, te jó ég... – kaptam a kezem a szám elé, majd szinte azzal a földön csuklottam össze. Tudtam mi a következő lépés és már teljesen össze voltam zuhanva. Egy pillanatig sem féltem. Tudtam, mi a helyes...

A világért sem hagytam volna a lányom ilyen állapotban, bárki, bármit ajánlhatott volna...

Mikor még nagyon friss volt a kapcsolatunk Shawnnal, sokszor mondogattam, hogy nem szeretnék gyereket, nem akarok senki mást az életünkbe, csak őt. Akkor is tisztában voltam a ténnyel, hogy ez egy szörnyen önző kijelentés, ugyanakkor valóban így éreztem. Csak magamnak akartam őt, azt akartam, hogy én legyek a mindene és ő az enyém, más ne is jöhessen a képbe.
Majd megszületett Nate, aztán a családunk tagjává vált Darlene is és minden megváltozott. Furcsa dolog ez az anyaság. Még a legönzőbb személyeket is képes megváltoztatni, prioritásukká emelik a gyermekeik és teljesen gyerekkoncentrált lesz az életünk, nem különben a miénk is Shawnnal. Talán túlságosan szerettük egymást. Talán a létező összes szeretetünket és szerelmünket kiadtuk magunkból, mikor csak ketten voltunk, ezért nem maradt erőnk szerelemmel összetartani magunkat, mint egy pár. Talán így volt megírva, így már nem is olyan nehéz az egész elgondolás.

Letörten érkeztünk haza a klinikáról. Shawn azonnal elvonult a zeneszobájába, majd kicsivel később halk, kesze-kusza gitár akkordokat hallottam tompán, a falakon keresztül.
Nate magánkívüli állapotban ült a kanapén, bámulta a falon lévő absztrakt festményt, amit akár egy gyerek is készíthetett volna, de egy neves festőművész keze alól került ki, így máris felbecsülhetetlen értéket hordoz magában. Már ami az anyagiakat illeti, az én szememben csak egy szürkére mázolt vászon, aranyszínű festék csíkokkal.

Óvatosan leültem mellé, majd a hátára tettem a kezem.
– Nate, kicsim... – mondtam elcsukló hangon. – Nem foglak azzal nyugtatni, hogy minden rendben lesz. – sóhajtottam fel. – De nem hagyhatod el magad ennyire. Tudom, milyen fontos neked a húgod és, hogy mennyire szereted őt.
– Anya, én ezt nem akarom átélni! Egyszerűen nem! Nem megy... – nézett rám könnyekkel áztatott arcával, kivörösödött szemeivel, miközben kezeit gyengén, ugyanakkor görcsösen felemelte a levegőbe, majd visszaengedte a térdeire.
– Egyikünk sem akarja, hidd el. – szólaltam meg sírós hangon, majd valóban felzokogtam.
– Anya... – ölelt át. Majdnem olyan, mint Shawn... Majdnem teljesen olyan, mint ő. Ugyanolyan érzés, mikor átölel, elveszem mellette és biztonságban érzem magam. Ha a haját simogatom meg, teljesen olyan, minta Shawnéba fűzném bele az ujjaim, bár Nate haja kicsit világosabb. Kísértetiesen hasonlít az apjára, az angyali hangját is tőle örökölte, bár biztosan nem fog énekléssel foglalkozni, ezt már rég kijelentette. Külsejével ellentétben a lelkivilága az enyém. Pont olyan instabil, és labilis, kiszámíthatatlan, érzékeny és magányos gondolkozó, kívül pedig teljesen mást mutat, mintha ő lenne a legerősebb jellem a világon, akárcsak én. – Apa miért nincs velünk, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá? – kérdezte szívbemarkoló hangon.
– Veletek lesz, hidd el. Nagyon szeretlek Nate, nagyon szeretlek!
– Én is téged, Anya.

Éjjel hajnali fél egy

Előkészítettem néhány papírlapot, két tollalt – a biztonság kedvéért – és egy hatalmas adag csokis muffint, mintha enyhítene is bármin. Remegve fogtam meg a tollat, majd írni kezdtem.

Drága Családom, egyetlen Darlene-om!

Fájó szívvel, ugyanakkor boldogan írom ezeket a sorokat, hiszen tudom, hogy Darlene visszakapja az életét, ugyanakkor felemészt, hogy ennek fejében itt kell hagyjalak benneteket örökre. Remélem tudjátok, hogy mindannyiótokat nagyon szeretlek, és örökké szeretni is foglak, akkor is, ha már nem lehetünk együtt.