Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

10. Fejezet

– Könyörgöm... – Shawn előttem térdelt. kezeivel a combjaimat fogta, hogy ne tudjak elmenni. Mégis leemeltem magamról őket, és Camila táskájában kezdtem kutatni. A lány egyébként még mindig az ajtónál volt, csak ülő helyzetben bámulta a semmit. Kicsit könyebb szívvel kiemeltem egy aprócska zacskót, amiben fehér kristályos anyag volt.
– Tudod mi ez? – rázogattam meg, Shawn pedig értetlenül nézett rám. – Ez meszkalin. Hallucinogén tudatmódosító, öntudatlan állapotot, erős illúzuókat és hallucinációt okoz, tompa érzékeléssel. – mondtam. – Olyan, mint az LSD, ha még sosem fogyasztottál, nem tudtad, hogy bekerült a szervezetedbe, ráadásul koffeinnel és alkohollal, akkor...
– Akkor?

– Akkor úgy kiütött, hogy örülj, hogy éltek. – mondtam ki nyugodtan, hiszen ilyen állapotban biztosan nem csináltak semmit.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte hatalmasra tágult szemekkel. Válaszként odamentem hozzá, és megöleltem.
– Soha többé ne igyál meg semmit, amiben nem tudod, mi van. Akkor sem, ha közeli barát adja. Soha. És nagyon szeretlek, Shawn. – simítottam meg az arcát.
– Jézusom, Dor! Én is nagyon szeretlek! – örömében felkapott, én pedig felnevettem a helyzet abszurdságán. – Azt hitted, hogy? – kérdezte, miután letett.
– Annak ellenére, hogy minden jel arra mutatott, hogy igen, én végig azzal nyugtattam magam, hogy van magyarázat. Shawn, én megbízom benned, tudom, hogy te is bennem. Ezért vagyunk házasok, nem? – pillantottam fel, egyébként a padlót pásztázva beszéltem. – És tudtam, hogy nem tennél ilyet, hogy lennie kell egy logikus magyaráztanak. Szerinted miért nem kezdtem el zokogni? Vagy ordítozni?
– Igazad van. Sosem tennék ilyet, és nem is gondolod, hogy milyen jó érzés, hogy ennyire megbízol bennem. – simította meg az arcom.
– Meg kell néznem Milát... – álltam fel. – Mennyit ivott, nagyjából?
– Én olyan négy-öt pohárral, a maradék Camé volt. Csak egy három pohárnyi hiányzott, amikor elővette. – rakta össze az emlékeit.
– Az legjobb esetben is 700 milliliter pia, plusz olyan 5-8 gramm meszkalin. – spekuláltam. – Kell víz... Sok. Meg talán van nálam hashajtó.
– Hozok vizet. – indult Shawn a kis hütő felé. – 2 liter elég?
– Igen. – vettem el tőle. – Köszönöm. Elbírod Camilát?
– Persze. – felkapta, majd letette az ágyra.
– Öltözz fel, meg fogsz fázni. – szóltam oda neki, amikor mozdulatlanul bámulta, hogy mit csinálok még mindig egyetlen boxerben.

Mila eszméleténél volt, a pupillái reagáltak a mobilom vakujára, és a pulzusa is viszonylag normális volt. Tisztult a szervezete.
–Innod kell! Amennyit csak tudsz! – nyomtam a kezébe a maradék vizet, miközben a táskámból kivett hashajtós üvegcsét szorongattam. A beszédre képtelen volt, csak nyöszörgést, és felismerhetetlen szavakat hallatott.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte aggódva. Shawn öltönynadrágban és egy szürke kapucnis pulcsiban volt, elég vicces hatást keltve.
– Igen. A meszkalin nem kemény drog, egy ugyanerre a névre keresztelt kaktusz
virágából nyerik ki, fehér, kristályszemcsés formában árulják, vízben, alkoholban oldódik. Erős hallucinogén, hasonló hatása van, mint az LSD-nek, csak nem okoz hányást. – daráltam le, amit a meszkaliról általánosságban tudok.
– Ezeket honnan tudod?
– Még mindig orvos vagyok. Beadom neki a hashajtót. Gondolom nem tudod, hogy mi volt vele éjjel... – kicsit azért csalódtam bennünk. Azt hittem Shawn ennél okosabb, még akkor is, ha Mila "cukrot" tett bele. Egyáltalán miért van Milánál drog? És miért drogozta be Shawnt? Miért pont Shawnt? És miért a tudta nélkül? Rengeteg kérdés kavargott bennem, és szörnyen mérges lettem rá. Próbáltam elnyomni magamban az iránta érzett dühömet, el kellett látnom. Még akkor is, hogy majdnem tönkretette az életünket ezzel a húzással.
– Dor, baj van? – lépett mellém, a kezét pedig a hátamra tette. Valószínűleg észrevette az elkomorodó arckifejezésem.
– Most már jól lesz, mást nem tehetek. – álltam fel, majd a kabátomért nyúltam.
– Itt hagyjuk? – kérdezte megrökönyödve.
– Nem hinném, hogy először csinálta ezt, ismeri a lefolyást. Pár óra és olyan lesz, mint előtte. – vettem fel a ruhadarabot.
– Dor... Én megértem, hogy haragszol rá, de nem hagyhatod így itt. – mutatott rá.
– Csak alszik. Felkel, és jól lesz, higyj nekem. – nyomtam a kezébe a cipőjét. – Ráadásul sok megbeszélni valónk van.
– Rendben. – sóhajtott fel beletörődően.

– Kérsz enni? – tettem fel a kérdést, ahogy hazaértünk.
– Igen, éhezem, mint mindig. – nevetett.
– Zuhanyozz le, addig csinálok neked valamit.

Mit kérdezhetnék tőle? Nem akarom, hogy megharagudjon rám, ha túl sokat faggatom, mindig szörnyen ideges lesz. Ugyanakkor úgy érzem, hogy jogom van tudni, mi történt pontosan, szeretnék annyit kiszedni belőle, amennyit csak tudok. Haragszom Milára, főként azért, mert drogozik, de elég mélyen érintett az is, hogy bedrogozta Shawnt, amikor pontosan tudja, hogy függő volt. Nem tudom, mit szedett, vagy szívott, de nem meszkalint vagy LSD-t, az biztos, a szervezete reakciója alapján. Inkább valami narkotikus, deliriáns szerekre vagy nyugtatóra gondolnék, semmiképp pszichedelikusra.

– Kész vagyok. – sétált ki fekete pólóban és melegítőben, mezítláb.
– A kajád is. – nyújtottam felé a tányért. – Meg a feleséged is lelkileg. – tettem hozzá mellékesen.
– Dor... – nézett rám szomorúan, majd elvette tőlem az ételt, letette az asztalra, és szorosan magához vont. Eddig bírtam tartani magam, elsírtam magam. – Nagyon sajnálom, ennél többet nem tudok neked mondani. Annyira sajnálom. Sosem akartam ilyen helyzetbe kerülni veled, tudod, hogy az életem árán is megvédenélek a fájdalomtól, nem akartam pont én ártani neked. – simogatta a hajam.
– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit szedtél, amikor... Amikor függő voltál, és... Tudod. – mondtam sírva, a szemeimet törölgetve.
– Xanaxot szedtem depresszióra, amit az orvos írt fel. Eleinte még orvosi fű volt, aztán már kellett a gyógyszer is. Ezek után meg ópiumoztam.
– Narkotikus... – sóhajtottam fel megkönnyebülten.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Igen, csak nagyon féltem, hogy valami olyat adott, amitől újra... – magyaráztam.
– Soha többé Dor, soha. Nekem te vagy a drogom. – csókolta le a könnyet a szememről.

– Miért pont téged hívott? Miért nem a húgát, vagy engem?
– Fogalmam sincs. Írt, én meg mentem. Segíteni akartam neki. Ő is mindig segített, amikor szükségem volt rá. Nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet. Nem is tudtam, hogy drogozik, honnan tudtam volna? Évente párszor találkozunk, mi Torontóban vagyunk, ő meg Miamiben. Nem tudom mi lehet vele, mi okozta, hogy ezekhez nyúlt. Együtt nőttünk fel, a húgomként tekintek rá, akkor is, ha idősebb nálam. És ezt meg kell jegyezned, nem volt köztünk soha semmi, és nem is lesz. Amikor megismerkedtünk, volt barátnőm, aztán Milával összebarátkoztunk, sokat voltunk együtt, és az akkori barátnőmnek ez sok volt. Folyton vele kellett látnia, ő meg több ezer kilométerre volt tőlem, és be kellett érnie a FaceTime-os hiányozol-lal, szeretlek-kel, és megyek haza, amint lehet-el. Szakított velem. Ezért nem megyek turnézni. Nem akarom, hogy elhidegüljünk egymástól, hetven évesen is ugyanúgy szeretnélek megcsókolni, mint most. Nem akarok olyan házasságban élni, ahol idegennek érezlek, és egy idő után már nem miattad jövök haza, mert hiányzol, hanem mert vége a turnénak, és haza kell jönnöm. Nem akarom, hogy a gyerekeink úgy nőjenek fel, hogy FaceTime apjuk van. Itthon akarok lenni, az első szavuknál, amikor járni kezdenek, én akarom őket megtanítani biciklizni, elvinni őket iskolába, leszídni őket, ha nem tanulnak rendesen, megtanítani a fiamat csajozni, a lányomat meg elzárni minden idióta hormontúltengéses sráctól, itthon akarok lenni, amikor idegesen ülnek az ajtónál, és várják, hogy megjöjjön a levél az egyetemtől, hogy felvették őket. Most jól elkanyarodtam az eredeti problémától. –
nevetett fel. Shawn monológja alatt elképzeltem, amiket mondott. És lehet, hogy nem ez volt a lényege a mondandójának, de amilyen gyorsan felsorolta ezeket a mérföldköveket, az idő is ilyen gyorsan fog elröppeni. Nincs időm neheztelni Milára, vagyis van, de túl értékes. Nem haragudhatok rá. Segítenem kell neki, méghozzá azonnal.
– Shawn? – egész idő alatt fogta a kezem.
– Tessék?
– Visszamegyünk Camilához? Aggódom érte. – mondtam halkan.
– Persze. – felemelte az arcom, és gyengéden megdörzsölte a rászáradt könnyeket. – Örülök, hogy ráébredtél, mennyire kínzóan kevés az időnk.
– Ezt tudatosan csináltad? – kerekedtek ki a szemeim.
– Okosabb vagyok, mint gondolod. – vigyorgott elégedetten. Hiányzott a régi Shawn.
– Szeretlek.
– Én is téged.

Ilyesmi végkifejletre számítottatok a drogot illetően? (Remélem senki sem gondolta, hogy Shawn képes megcsalni a feleségét 😏😌)

ps.: Jövő héten elutazom az iskolával 11 napra, nem tudom mennyi időm/energiám lesz írni. Út közben biztosan, de elég kötött a programunk Londonban és Brightonban is, majd meglátom. Élvezzétek a nyarat, amíg lehet!