Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

26. Fejezet

Leültem mellé és lefejtettem a kezeit arcáról. Ujjaimmal letörölgettem a forró, vörös arcát, majd magamhoz húztam őt.
– Szeretlek, Shawn. – mondtam halkan.
– Nem szerethetsz, Dor. Nem volt jó ötlet, hogy összeházasodtunk, hozzákötötted magad egy beteg emberhez, aki bármelyik pillanatban bánthat téged.
– Ez nem igaz. – ráztam a fejem. – Csak orvosra van szükséged.
– Nem... Nekem rád van szükségem, még akkor is, ha minden egyes szavammal és tettemmel mérgezlek téged.

– És itt is vagyok, nem? – kérdeztem elkeseredetten. – Eddig is itt voltam; mindig. Sosem hagynálak el, túlságosan szeretlek, higgy nekem. A kisbabánk itt van a szívem alatt, ha csak ő lenne, és nem szeretnélek, akkor is maradnék.
– Ne hagyj el... – nézett rám könyörgően. – Most mondtam, hogy sosem tennék ilyet.
– Meghalnék nélküled, Dor... De megváltozom, olyan ember leszek, akire szükséged van. – amint ezeket kimondta mellkasából újra felszakadt a zokogás, szinte fuldokolt a könnyektől.
– Nyugtatóra van szükséged. – szorítottam egy utolsót a kezén, majd a pici gyógyszeres-szekrényhez mentem, amiben csak minták vannak, de pont elég arra, hogy Shawn megnyugodjon.
– Ne menj el... – nézett fel, ahogy elengedtem őt.
– Nem megyek el, csak várj egy kicsit. – kinyitottam a szekrényt, majd feltéptem egy zacskót, amelyben egy ampullányi nyugtató rejlett egy aprócska tűvel. – Ez majd segít. – léptem hozzá óvatosan, majd felhúztam a pulóverét, összecsíptem a hasán a bőrt és beadtam neki. – Fel tudsz kelni? – némán bólintott, majd a kanapéhoz vezettem, és lefektettem oda, ahol nemrég Bennel veszekedett.

Iszonyatosan fáj őt így látni, lassan gyilkolt belülről a szomorúság, amit keltett bennem. Óvatosan leültem mellé, majd álomittas fejét az ölembe vettem, könnyeitől nedves arcát és haját simogattam, mire kinyitotta a szemeit.
– Hideg a kezed. – motyogta. – Mint mindig. – tette hozzá, majd édesen elmosolyodott, és félálomszerű állapotát újra lehunyt szemei jelezték.
– Szeretlek. – suttogtam, bár nem halhatta.

Nem szóltam Andrew-nak az újabb dührohamáról, de Jack-et, a testőrét muszáj volt felhívnom, hiszen egyedül képtelen lettem volna hazavinni őt.

Éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Shawnt végig rémálmok gyötörték, hol a verejtékes homlokát törölgettem, hol pedig halkan suttogtam az ajkára, hogy semmi baj, itt vagyok, szeretem őt és ez csak egy álom. Ebből kifolyólag mindketten szörnyen nyúzottak voltunk, Shawn pedig kifejezetten zavart is volt, a nyugtató miatt.

– Dor... – hangja halk volt, rekedt és nagyon erőtlen. – Dor! – próbált hangosabban szólni.
– Tessék? – pattantak ki a szemeim azonnal, hiszen minden pillanatban le akartak ragadni.
– Mi történt? Miért zúg így a fejem? – kapott a fájó testrészéhez.
– Pihenj csak, majd később elmondom.
– Hoznál egy pohár vizet?
– Persze, Édes, azonnal... – bólogattam álomittasan, majd bementem a fürdőbe és vizet engedtem egy pohárba. – Tessék. – nyújtottam felé.
– Egy angyal vagy. – mosolygott... Angyalian. – Köszönöm.
– Bármikor. – viszonoztam, majd mikor végzett, az éjjeliszekrényre helyeztem a kiürült poharat. – Jobban vagy? – letérdeltem közvetlenül az ágy mellé, államat a matracra támasztottam, és ujjaimmal apró köröket írtam a mellkasára.
– Egy kicsit. – arcán átfutott a szégyen sötét árnyéka. – Tudom, hogy ez nem ér semmit, de kimondhatatlanul sajnálom, amit tegnap tettem. És bármit szeretnél csinálni ezek után, én megértem.
– Mire gondolsz?
– Alhatok a vendégszobában. Vagy ha akarod, elmegyek pár napra. Akár te is, ha szeretnél.
– Shawn, erről szó sincs, te jó ég! Nem hagylak itt, pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rám. Nem, nem fogsz a vendégszobában aludni. Felejtsd el, ez nonszensz! – ráztam a fejem. – Szerinted ezek után hogy lennék képes aludni, ha nem vagy mellettem? Emlékszel éjjel milyen álmaid voltak? Szörnyen aggódtam érted.
– Té-tényleg? – remegett meg a szája. Kiszáradt ajkai végül egy aprócska O-t formálva maradtak résnyire nyitva.
– Tényleg. – simítottam végig az arcán. – Legszívesebben lecsókolnám a bánatot az arcodról. – sikerült hangosan kimondanom a pillanatnyi gondolataim. Ujjaimat a számra szorítottam, Shawn pedig halványan mosolygott.
– Tedd azt. – mondta halkan, majd tenyeremmel a mellkasára támaszkodtam, és a homlokától indulva végig csókoltam az arca minden szegletét. Szemeit egy kicsit hosszabb ideig érintettem, majd félénken tértem a szájára. Vágyakozó tűz ébredt bennem, és engedélykérően néztem a szemeibe, amit egy bizonytalan bólintással meg is adott. Lassan ajkaihoz érintettem az enyémet, majd lágyan csókolni kezdtem. Shawn nem reagált. Kicsit erősebben nyomtam a szám az övéhez, a szemeim pedig már annyira szorítottam, hogy végül a egy forró, kövér könnycsepp gördült végig az arcomon. Shawn végre megmozdult, tenyerét a hátamra vezette, majd közelebb vont magához, és egy lélekvesztő hullámzásához hasonlóan, fájdalmasan, de reménykedve kezdett táncba az ajkaimmal.
– Dor, te sírsz? – tolt el magától ijedten, mikor megérezte a könnyeim. – Miért nem mondtad, hogy nem akarod?
– Shawn, nem erről van szó... – mondtam gyötrődő hangon. Hiszen gyötrődtem is. Kegyetlenül. – Belehalok, hogy így kell látnom téged, tudod? – szipogtam a fejemet lehajtva.
– Mondtam, hogy elmegyek, ha szeretnéd. Tudom, hogy szörnyen viselkedtem... – túrt a hajába, majd felállt és eltűnt a fürdőben.

Két perc sem telhetett el, inkább utána mentem.
– Bejöhetek? – az ajtót nyikorogva nyitottam résnyire.
– Persze. – Shawn a mosdókagylón támaszkodva nézett farkasszemet önmagával. Pólója még mindig nedves volt, az arca pedig irdalmatlanul nyúzott. Szó nélkül a kádhoz léptem, majd megnyitottam a csapot, a vizet pedig kellemesen melegre állítottam. Megragadtam egy flakon habfürdőt, majd a vízbe nyomtam. A férjem tekintetét éreztem a hátamon, ekkor megfordultam, óvatosan felé léptem, majd levettem a pólóját. Hangtalanul, elkeseredett arckifejezéssel cselekedtem. Shawn szomorúan figyelt, én pedig viszonoztam a bánatos tekintetét, majd egy szomorú mosolyt varázsoltam az arcomra, és átöleltem csupasz felsőtestét.
– Shawn... Ég a bőröd. – vezettem rajta végig az ujjam.
– Téged akar megégetni, hogy figyelmeztessen, hogy nem szabad közel kerülnöd hozzám.
– Ne mondj ilyeneket. – ráztam a fejem.
– Igazam van. Mikor megismertelek, annyi pozitivitás áradt belőled, hogy a melletted elhaladók súlyos dózist kaptak belőle, most pedig olyan fájdalmasan nézel, mintha most kísérnének az utolsó utadra.
– Mert fáj, hogy így látlak... – óvatosan elengedtem őt, majd leültem a kád szélére és megvártam, hogy elmerüljön a vízben. Az első dolga az volt, hogy leengedje a fejét a víz alá. Miután kijött alóla ujjaimmal átfésültem a vizes tincseit és sampont nyomtam rá. Kicsi, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdtem a fejbőrét, és annyira hátradőlt, hogy a nadrágom csupa sampon lett, de nem igazán zavart. Ezután kiöblítettem belőle a habot, majd megfogtam a szivacsot, és végig mostam a hátát. Mikor úgy éreztem, végeztem, meztelen vállát, megpusziltam, majd fel akartam állni, de hatalmas tenyerét a combomra helyezte és jelentőségteljesen rám nézett.
– Maradj még... – mondta szűkszavúan, de olyan édes hangon, hogy a szívem egy tócsaként végezte a mellkasomban.

Bensőséges a kapcsolatunk? Mindenképpen. Akármennyire is szenvedtem ekkor, mégis képes volt ez a néhány pillanat jobb kedvre deríteni. Miután Shawn végzett, lementünk a nappaliba, és mivel más nem volt otthon, így gabonapelyhet reggeliztünk délután egykor. A hangulat lassan, de biztosan feloldódni látszott, talán estére már képesek leszünk beszélni a tegnap történtekről sírás nélkül.

Később, mivel mindketten alig aludtunk, az ágyban végeztük, és csendben, egymás kezét foga bámultunk kifelé a fejünkből félálomban.
– Dor? – tartott egy apró hatásszünetet, majd mikor érdeklődően fordítottam felé a fejem, folytatta. – Én annyira sajnálom.
– Shawn, nem kell...
– Hadd mondjam végig. – sóhajtott. – Sajnálom, nagyon sajnálom. És emlékszem az egészre... Amikor megszorítottam a karod, és te sírva kiabáltál, hogy ez nem én vagyok. – mondta, majd nagyot nyelt. – Fáj, ugye? – simította meg a felkarom, majd feltűrte a pólóm ujját. Szemei elkerekedtek, és aggódva nézett rám, mire én is a bőrömre pillantottam. A tenyere tökéletes lenyomata volt látható, mintha csak feketébe hajló sötétlila festékbe mártotta volna. – Jézusom. – temette arcát a tenyerébe. – Egy szörnyeteg vagyok. Menj innen, Dor! Hagyj itt, amíg lehet! – kiabált erőtlen, elcsukló hangon.
– Nem megyek sehova. Hozzád tartozom, és nem vagy szörnyeteg. Akkor is mondtam, hogy az nem te vagy, most is tudom. – fejtettem le arcáról a kezét, majd átöleltem.
– Hogy vagy képes szeretni?
– Csak szeretlek. – búgtam a fülébe, majd megcsókoltam.
– Meghalnék nélküled.
– Én is nélküled.