Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

37. Fejezet

Miért nem kérdezett meg, hogy hozzuk-e nyilvánosságra az egészet? Nyilván neki van rajongótábora, akiknek fontos, mi történik a magánéletében, de az ő magánélete az enyém is, ezért jogom van tudni, hogy mit oszt meg a nagyvilággal, és mit nem... Igazán szólhatott volna.

– Shawn? – nyitottam be, majd szólítottam meg halkan.
– Te még fennvagy? – kerekedtek ki a szemei. – Amikor felkeltem mellőled, azt hittem rég alszol.
– Mi volt ez az előbbi? – tértem rögtön a tárgyra, mire arca vörösbe váltott, és nagyot nyelt.
– Hát... – kereste a szavakat.
– Tudom, hogy bejelentetted, nem haragszom... Vannak ennél nagyobb problémáink is most. – tűrtem a fülem mögé egy tincset. – Csak jó lett volna megbeszélni, tudod.
– Sajnálom. – rágta a száját.

– Egyáltalán nem akartalak megbántani, csak...
– Nem fogok ilyesmiért megharagudni. Csak nem értem, miért nem beszéljük meg ezeket a bejelentéseket. – rágtam a szám szélet. – Tudod, mint egy normális pár.
– Szerinted nem vagyunk normálisak? – kapta fel a fejét hirtelen.
– Látom megragadtad a lényeget. – forgattam a szemeim.
– Nem vagyunk normálisak? – tette fel újra, már jóval ingerültebben a kérdést.
– Hogy lennénk normálisak? A fél világ tudja ki vagy, mindent tudnak rólunk, még olyan dolgokat is, amikben még magunk sem vagyunk biztosak. És a kislányunk beteg. Egy normális család nem szomorkodik ennyit, de mi mást tehetnénk? Nem tudok felhőtlenül boldog lenni, ha mindig az motoszkál bennem, hogy elveszíthetem őt. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy itt hagyjuk akár csak két napra, mert ha elveszítjük végig azon fogunk rágódni, miért nem voltunk vele...
– Darlene az oka annak, hogy nem vagy boldog? – már egyenesen mérgesnek tűnt.
– Shawn, ne te kapd fel a vizet, amikor ebben a helyzetben nekem kellene mérgesnek lennem! Darlene az én lányom is, tökéletesen megvan a jogom ahhoz, hogy beleszóljak abba, mit árulsz el a publikumnak az állapotáról. És nem, nem fogod rám kenni, hogy én rossz anya vagyok, amiért folyton hisztizek, mert beteg és ezért nem vagyok hajlandó boldog lenni. Te sem vagy az, tudom nagyon jól, csak kerestél valamit, hogy ne te légy a hibás a szituációban. Darlene-t pedig mindenemnél jobban szeretem, akárcsak Nate-t vagy téged. Elég volt, elmentem aludni. – kiléptem az ajtón, majd majdnem becsaptam az, de rájöttem, hogy az egész ház alszik, és nem akartam őket felverni, úgyhogy inkább csak behajtottam magam mögött, elsétáltam a hálónkig, majd lefeküdtem.

Fél órával később még mindig nem tudtam aludni. Közeledő lépéseket hallottam kintről, tudtam, hogy Shawn az, már a lépeseinek hangját is felismerem ezer közül, de ahogy közeledett, el is távolodott a hang, le a lépcsőn. Ezután teljes csend volt egészen öt teljes percig, majd újra hallottam, hogy felfelé szedi a lépcsőfokokat. A szobánk előtt megállt, várt pár pillanatot, majd mint aki meggondolta magát, tovább sétált. – Tehát ennyi elég volt ahhoz, hogy ne aludjon mellettem... – motyogtam halkan, de amint ezeket kimondtam, a nesz újra felerősödött, és ismét pont az ajtó előtt állt meg, mintha félne bejönni. – Gyere be, Édesem! – mondtam halkan, de a végtelenül csendes éjszakában biztosan jól hallgatta a szavaim. A kilincs lenyomódott, majd lassú, megfontolt léptekkel megindult az ágy másik fele felé.
– Ne haragudj rám... – súgta, miközben bekúszott mellém, és karjával átölelte a csupasz derekam. Kezének melege azonnal átjárta a testem, és megborzongtam. – Nem kellett volna... Rád hárítanom a vitát... Sajnálom, de tudod, hogy mit csináltam, és azt is, hogy miért. Darlene állapotáról muszáj volt beszélnem, szükségem volt a támogatásukra, tudod? Persze, te is itt vagy nekem, de amikor több százezer ember írja, hogy minden rendben lesz, szurkolnak, imádkoznak, hogy felépüljön, az teljesen más, és mivel annyiszor láttam, elolvastam, egyre jobban elhiszem, hogy igazuk lehet, és van esély arra, hogy valóban egy normális család legyünk... Már persze abban a tekintetben, hogy Darlene felépül. Bár elfelejtenének engem is, tényleg...
– Shawn, téged nem lehet csak úgy elfelejteni. Aki egyszer kap belőled egy kis darabot, mindig többet akar, és sosem felejti el, hogy az a tiéd és tőled kapta a dalaidon keresztül.
– Nos, akkor hatalmas szerencse, hogy minden létező porcikám a tiéd, és senki másé.
– Akkor lényegében kereskedem a testeddel? – nevettem fel.
– A kinézetem felől lehetne vele kereskedni, de megfizethetetlen vagyok, ezt te is tudod. – mondta viccelve.
– Ne nevess, tényleg így van. Megfizethetetlen apa és férj vagy. – mondtam halkan, majd hüvelykujjammal kitapintottam az ajkát, és lassan megcsókoltam.
– Kérek még! – mondta játékosan, miután egy pillanatra elhúzódtam, hogy levegőhöz jussak. – Dor, nem akarlak elveszíteni...
– Ki beszélt most erről? – ráncoltam a szemöldököm, bár a korom sötétben ebből az égvilágon semmit sem láthatott.
– Én... Folyton erre gondolok. – a hátára fordult, és valószínűleg csak bámulta plafont.
– De... Miért? Tettem valamit, amiért így érzed? Vagy te érzel már máshogy... Irántam? – ijedtem meg.
– Nem, dehogy! Csak annyira félek... Szeretem Darlene-t, de az állapota rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. Folyton aggódsz, gondterhelt vagy, alig mosolyogsz, és.... Olyan más lettél.
– Ugyanezt el lehet mondani rólad is. – sóhajtottam.
– Tudom, de nem akarom ezt. Ne értsd félre, nem Darlene-t nem akarom, csak ezt az egész érzést, hogy megváltoztunk miatta.
– Így is-úgy is változunk, Shawn, ez ellen nincs mit tenni. És amúgy is, te mondtad...
– Mit? – kérdezte.
– Changing isn't a bad thing and it never was... But the end of the day, you know, you're the same person and, and where your heart is, that doesn't change... (A változás nem egy rossz dolog és sosem volt az, de a nap végén ugyanaz az ember vagy, és ahol a szíved van, az sosem változik.)
– Tényleg... – nem láttam, de éreztem, hogy épp mosolyog. – Miért tudod ezt fejből? Még a legnagyobb fanok sem mindig tudják.
– Tudod, hogy én vagyok a legnagyobb rajongód. – nevettem halkan, fájdalommal a hangomban, mintha fájna, hogy azt feltételezi rólam, hogy nem ismerem őt teljes egészében, mert fájt is.
– Szomorú lettél. – újból felém fordult és hatalmas tenyerét az arcomra helyezte.
– Nem... – tagadtam.
– Dehogynem. – sóhajtott.
– Na jó, csak egy kicsit... – mosolyodtam el szomorkásan, majd az arcom a válla a kulcscsontja által kreált lyukba fúrtam, és beszívtam a bőre illatát. – De így már jobb.
– Gondoltam. – nevetett óvatosan. – Hajnali három, aludnod kellene.
– Pontosan, kellene, de cirka fél óra és Nate fel fog sírni.
– Akkor ne aludj. Nem tudok mit mondani. – tényleg kicsit tanácstalan volt, de szorosan magához szorított, és ez pont elég volt ahhoz, hogy megnyugtasson.
– Tartanál pont így, amikor majd nyolcvan éves leszek?
– Megtiszteltetés lenne. – nyomott forró csókot a homlokomra.
– Beutazzuk a világot, ha megöregszünk? Nem tudom ez most honnan jött, de ne is kérdezd.
– Miért csak akkor?
– Nem tudom. Miért ne?
– Igazad van. – helyeselt.
– De sok minden mást is csinálhatunk addig együtt. Mint család. – mondtam.
– Mint például?
– Fogalmam sincs, csak veled és a gyerekekkel akarok lenni olyan sokáig, ameddig csak lehet. Nem akarom, hogy felnőjenek és ne legyen már ránk szükségük...
– De Dor, hol van az még?
– Pár év és már kezdik az iskolát, utána már fel sem tűnik és gimisek lesznek, jogosítványt szereznek, aztán már aggódunk a felvételi miatt, megkapják a papírokat, és már el is tűnnek Torontóból, sőt, lehet, hogy Kanadából is.
– Dor, ne idegeskedj, messze van még, hidd el.

Éjjel valóban felébredt Nate, két perccel előbb, mint gondoltam, így miután megnyugtattam, nyugodtan aludhattunk egészen hétig. Line a szokásos ötletével állt elő, csajos napot akart tartani, így Danieléket otthon hagyva ki akart rángatni a házból kozmetikushoz, fodrászhoz és természetesen vásárolni. Hogy is mondhatnék neki nemet? Közös reggeli után elindultunk ketten. Olyan furcsa érzés volt, mégis jó. Mintha visszarepített volna oda, amikor még csak jegyben jártak Dannel és Shawnról csak akkor hallottam, ha valami fontos történt vele, és megtelítette a létező összes médiumot.