Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

23. Fejezet

– Shawn? – alig láttam, a könnyek teljesen eltorzították a látásom.
– Nagyon sajnálom, nem megy. Nem akarok lemondani róla. Örök életemben lelkiismeret furdalásom lenne, és minden gyerekre azt hinném, akit majd látok az utcán, hogy ő az. Nem Dor, nem fogok lemondani róla. Sajnálom.
– Ezzel mit akarsz mondani? – most komolyan arra céloz, ha én nem akarom azt a gyereket, akkor elhagy. Remegett a hangom.
– Két gyerekünk lesz. – az ő szemei is könnyesek voltak. Érezte a tettei súlyát, megértem, hogy nem akar lemondani arról a kis életről. – Úgy néz ki egy időben. Ikrek lesznek, de nem vér szerint. – túrt a hajába idegesen. – Annyira sajnálom, hogy tönkreteszem az életünket.

Miután hazaértünk a szülővárosomból mindketten inkább a munkánkra koncentráltunk. Elkezdődtek a meghallgatások, Shawn ezerrel dolgozik, későn ér haza, de kijelöltünk egy estét minden héten, amit biztosan együtt töltünk. Szerda este volt, a tükör előtt állva tettem be a zöldköves fülbevalómat.
– Kész vagy? – helyezte a kezeit a csípőmre, és a csupasz nyakamra súgta szavait.
– Pillanat. – mosolyogtam rá, miközben megborzongtam az érintésétől. Shawn eszméletlenül nézett ki a fekete öltönyében, mint mindig.
– Hiányzol. – éreztem a meleg leheletét, ami őrült tempóban rohant végig minden porcikámon.
– Shawn, hiszen itt állok tőled pár milliméterre. – fordultam meg, hogy két kezem közé vehessem az arcát.
– Akkor is. Hiányzik, ami az előtt volt, hogy elkezdődött ez az őrület.
– Milyen őrület? – ráncoltam a szemöldököm.
– Ne értsd félre. Én nagyon akarom a babát, akarom a másik babát is, csak mégis... Minden sokkal egyszerűbb volt, amikor voltál te meg én. Amikor megbeszéltük, hogy ki megy át kihez. Vagy amikor Andrew előtt magyarázkodtunk a kapcsolatunkról. Amikor belibbentél a fehér köpenyedben, kék-fehér csíkos felsődben és farmeredben a kávézóba. – mosolygott szomorkásan. – Öregnek érzem magam. Pedig mindez alig egy éve volt.
– Te emlékszel mi volt rajtam? – derült fel az arcom.
– Arra is emlékszem, hogy laza loknikban omlott a válladra a hajad, és majd' a hátad közepéig ért. Seszínű volt, nagyon világosbarna és nagyon sötétszőke között valami. Most meg a válladig ér, és biztosan állítom, hogy barna. – fogott ujjai közé egy tincset, majd megforgatta közöttük. Szép volt a pillanat, hogy mindenre ilyen pontosan emlékszik, ugyanakkor ijesztő is, hogy mennyire igaza volt. Valóban öregszünk.

Az operába az utolsó pillanatban futottunk be és foglaltuk el tizenhármas páholyt. Én voltam a soros, én választottam a programot, Shawn pedig feltűnően unta.
– Shawn, menjünk. – mondtam, amit az első felvonás véget ért.
– Hova? Szomjas vagy?
– Nem. Valahova máshova. Mindegy. – vontam vállat.
– Nem tetszik? – utalt az előadásra.
– Nekem tetszik, de neked nem.
– Az nem számít.
– Már hogyne számítana? Minden áldott nap a szerda estéket várom, hogy végre együtt lehessünk, azt szeretném, ha te is élveznéd. Ennek így nincs értelme. – magyaráztam.
– Imádlak. – mosolyodott el enyhén pimaszul, majd megcsókolt. – Megmentetted a dobhártyáim és a munkám. – súgta, mire felnevettem.
– Menjünk! – pattantam fel, majd elhagytuk az épületet. Természetesen a hátsó kijáraton keresztül, hogy ne vegyenek minket észre.

Így történt az, hogy a sötétségbe burkolózott keleti Riverdale parkba indultunk március elején, mínusz 2 fokban.
– Shawn? – szorítottam egyet a kezén, hogy magamra vonjam a figyelmét.
– Tessék, drágám. – nézett rám mosolyogva.
– Na, erre voltam kíváncsi. – vágtam elégedett arckifejezést.
– Mire?
– Most jól érzed magad. Látom. – jelentettem ki.
– Igen, ez így van. – bólintott nevetve. – Egyetlen baj van. Éhes vagyok. – mutatott a player estatesi gyorsétterem felé.
– Shawn... Vigyáznod kellene az egészségedre. – ingattam a fejem.
– Vigyázol te az egészségemre a sok egészséges cuccal, amit főzől, nem egy burgertől fogok sztrókot kapni. – húzott az étterem felé.