Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

19. Fejezet

– Ennek örülni fogsz, Dorothea. – biztosított bólogatva.
– Minek? – ráncoltam a szemöldököm, majd a kártyák leolvasása után a helyiségbe belépve azonnal megértettem, mire gondol. Egy hatalmas csokor lilás-fehér frézia volt az asztalomon egy apró kártyával.

Hogy tudd, hogy nagyon szeretlek, és sosem hanyagolnálak el. Este fél 7-kor találkozzunk a Canoe-ban.

ps: Légy a nyaram egy téli napon, Dor!
Shawn

Örömömben valóban majdnem sírni kezdtem. Azután, amit reggel Dannak lenyomtam a kocsiban, nem is jöhetett volna jobbkor ez a pár sor. Már csak le kellett, hogy teljen a munkaidőm, ami persze sosem megy gyorsan, ha az ember várja a végét...

– Dorothea? – dugta be a fejét Jessie a irodám ajtaján.
– Tessék? – pillantottam fel fájdalmas arckifejezéssel a kiadások jelentéséből.
– Megbeszéltem Nancyvel, elintézzük mi azt – mutatott az aszatlon heverő dokumnetumokra – menj le nyugodtan a bátyádékhoz.
– Komolyan? – szabályosan éreztem, ahogy felragyog az arcom.
– Persze. – biztosított mosolyogva.
– Köszönöm! – pattantam fel, majd megöleltem. Jessie megilletődött, de viszonozta. – Köszönöm! – és már rohantam is Line szobája felé.

– Sziasztok! – mentem be vigyorogva.
– Hát te? Nem azt mondtad, hogy talán este? – kérdezte Daniel.
– Nancyéknek köszönd, ők az asszisztensek gyöngyei, esküszöm. – bólogattam, majd mentem is a kiságyhoz Dorothie-ért.
– Na, tessék, eddig tartott, most transzba fog esni a gyerektől. – nevetett Line.
– Hali, Picur! – igaza volt, tényleg transzba ejtett a csöppség.
– Inkább elmentem telefonálni... – Dan el is tűnt az ajtó mögött.
– Ez mi volt? – kérdeztem a sógornőmtől, a fejemet az ajtó felé biccentve.
– Ne törődj vele! – legyintett, én pedig csak megvontam a vállam, és minden figyelmem Dorothie-nak szenteltem.

Daniel vagy egy órával később ért csak vissza. Line nem tette szóvá, így én sem akartam kérdőre vonni a testvérem.

Öt körül elköszöntem a bátyáméktól, és izgatottan indultam haza. Az idő iszonytosan rohanni kezdett, így versenyt kellett futnom vele, hogy időben odaérjek Canoe-ba. Magamat meghazudtolva kevesebb, mint fél óra alatt elkészültem, és a még sosem viselt fekete, csónaknyakú, térdigérő ruhámat vettem fel, egy vörös magassarkúval és szintén vörös szövetkabáttal. A hajamra nem volt túl sok időm, így inkább felkontyoltam, és a túl rövid, arcom körül fodrozódó tincseket begöndörítettem. A sminkemet is szokásomhoz híven egyszerűen készítettem el, majd egy vörös rúzzsal koronáztam meg. Valószínűleg sosem viseltem még ennyit ezt a színt.

A Canoe-ban egy idős, kedves pincér kísért az egyik asztalhoz, az ott ülő férfi gesztenyebarna, göndör fürtjeit. Boldogan szaporáztam meg a lépteim.
– Shawn! – érintettem meg a vállát, még mielőtt a pincér szólhatott volna. – Szia!
– Do... – arcáról a mosoly lehervadt, ahogy végigmért és inkább csodálkozásba hajlott az arckifejezése. – Nem is tudom mikor voltál ennyire...
– Köszönöm. – nevettem zavartan, majd mikor végre felállt, szorosan magamhoz szorítottam, és beszívtam az illatát, aztán a karjaim a nyaka köré fontam, és hagytam, hogy forró ajkai a homlokomat érintsék. – Nem is gondolod, mennyire hiányzott már ez. – pillantottam fel, mire nagyot nyelt. Kihúzta a székem, miután pedig leültünk, intett a pincérnek.

Sokáig figyeltem a eres kezeit, ahogy néha elkezd dobolni hosszú ujjaival az asztalon, vagy, ahogy beszéd közben halványan elmosolyog. Hiányzott, hogy részletesen elmesélje, kikkel találkozott aznap, vagy hogy mivel borította ki Andrew-t. Hiányoztak a megszokott mozdulatai, ahogy a mondat végét hadarja, mert inkább beszél gyorsabban, de nem szakítja félbe a mondanivalóját, vagy amikor kérdez és enyhén megemeli a bal szemöldökét. Egymás mellett voltunk minden reggel és este, mégis két nap alatt iszonyatosan nagy ürességet keltett bennem, hogy nem volt időnk egymásra.
– ...aztán Alessia elfelejtette, mikor kell bejönnie a stúdióba, így be kellett tenni egy reklámblokkot, és... – igazából nem tudtam figyelni arra, amit mond.
– Szeretlek. – mondtam ki a mondata közepén, amin halványan elmosolyodott, majd megfogta az asztalom tartott kezem, és hüvelykujjával a rajta lévő eljegyzési gyűrűt kezdte forgatni.
– Én is nagyon szeretlek, Dor. – sóhajtott. – Tudom, hogy nem örülsz neki, hogy most ennyit kell dolgoznom, de muszáj. – húzta el a száját. – Igyekszem a lehető legkevesebbet vállalni, de nem könnyű, ha te vagy a rendező. Mindnekinek eleget kell tennem, ott kel lennem, ha valami nem okés, a bevételnek is pörögnie kell... Nagyon sajnálom, hogy nem tudok veled minőségi időt tölteni. Ott vagyok melletted, de sokszor olyan ingerült vagyok, hogy egy sziára is képes vagyok kiabálva válaszolni. Szeretném, ha tudnád, hogy ez nem miattad van, igyekszem ellene tenni, de semmiképp se vedd magadra. Sosem bántanálak téged, egyetlen szóval sem.
– Tudom, Shawn. – figyeltem a karikagyűrűjét, amit két napja húztam az ujjára. – És meg fogjuk oldani. – mosolyodtam el. – Lesz időnk egymásra. Ha nem minden nap, akkor minden harmadik napon. Rendben lesz. – szorítottam meg a kezét, majd elengedtem.
– 10 hét, és elmegyünk nászútra. Rendes nászútra, és nem terápiára, ígérem.
– Nekem mindegy, hogy hol vagyunk, tökéletes otthon is, csak legyél ott. – néztem a szemébe.

– Este visszanézzük az élőt? – kérdeztem, miközben beleittam a poharamba.
– Ha kíváncsi vagy. – vont vállat. – Voltál mostanában az építkezésen?
– Nem. – ráztam a fejem.
– Már látszik az házunk. – közölte vigyorogva. – Van néhány félfalunk.
– De jó!!! – tapsikoltam örömömben. – Alig várom, hogy kész legyen. És ne csak hárman legyünk. – tettem hozzá gyorsan.
– Én is. – értett velem egyet. – Minél hamarabb. – simította meg a kézfejem.

– Kérsz teát? – kérdeztem Shawntól a konyhában állva. Az étteremből már rég hazaértünk, a fekete ruhám a szekrényben pihent, lecseréltem egy leggingsre és pulcsira.
– Nem, köszi. – nevetett.
– El ne kezdd... – fogtam a fejem.
– De Dor, nincs is öt óra. – mondta erőltetett brit akcentussal.
– Talán egy kis vizet? Vagy paradicsomot? – direkt olyan szavakat használtam, aminek erőteljesen különbözik a kiejtése, hadd bántsa a fülét.
– Fejezed be. – nevetett. – Különben...
– Különben? – néztem rá pimaszul. Válaszként csak felállt a kanapéról, felkapott a derekamnál fogva, majd felültetett a konyhapultra.
– Nem tetszik nekem ez a viselkedés, Mrs. Mendes... – suttogta és a nyakamat kezdte csókolgatni.

– Szeretlek. – fészkeltem be magam a karjaiba, és magunkra húztam a vastag takarót.
– Én is szeretlek. – tűrte az izzadságtól nedves tincseimet a fülem mögé. – Nem fogsz örülni. Holnap korán el kell mennem. – éreztem, hogy fél a reakciómtól, a szívverése felgyorsult, és kicsit szorosabban tartott.
– Akkor megeteted majd Simbát? – kérdeztem mosolyogva.
– Persze. – nevetett.

Reggel valóban egyedül ébredtem. Őszintén szólva, nem volt annyira furcsa. Két és fél évet töltöttem teljesen önállóan, miután Michaelt elküldtem. Az után. Simba boldogan ugrált felfelé a lépcsőn.
– Sziaaaaaa!!! – szinte olyan nagy, hogy ha felugrik, felér a mellkasomig. – Igen, apa elment tudom... Nekem is hiányzik, de este jön. – kuporogtam a lépcsőn a kutyával.

Miután felöltöztem, felkaptam az ajándéktasakot, amiben néhány babaruha volt, érzékeny búcsút vettem Simbától, és dolgozni indultam. Az egyik kereszteződésnél pirosat kaptam, így rá tudtam pillantani a telefonomra.

Legyen szép napod, vigyázz magadra! Szeretlek.
Shawn

Mosolyogva tettem félre a készüléket, hogy az utat figyelhessem, vezetés közben pedig próbáltam kitalálni, hogy mit írhatnék neki válaszként. Daniel pedig este írt, hogy foglalt repjegyet, négy nap múlva hazarepülnek.

Egy hét telt el, mióta Linéék hazamentek Londonba. Shawn ígéretihez mérten próbál velem lenni annyit, amennyit csak tud, a műsor pedig rendben halad. Azt leszámítva, hogy néha fülkárosodással jön haza a tehetségtelen jelentkezők miatt.

– Megjöttem! – hallottam a férjem hangját, majd lépteket a bejárat felől.
– Szia! – nem léptem el a tűzhely mellől, hiszen éppen vacsorát főztem.
– Tetszik a kötényed. – puszilt bele a hajamba, kezeit pedig a derekamon pihentette.
– Kaptam képet az unokahúgomról! Vettem elő büszkén a mobilt, majd Shawn arcába toltam?
– Tudod min gondolkoztam? – kérdezte, miközben a képet nézte.
– Nem.
– Mostanában nagyon jó kedved van, reggel viszont nem látlak, akkor is jól vagy?
– Aha, fogjuk rá. – vontam vállat. – Miért?
– Hoztam neked valamit. – nyúlt a kabátja zsebébe, majd a konyhapultra tett négy terhességi tesztet. – Ha te nem is, én megfigyeltem, hogy már több, mint egy hónapja annyiszor végezzük az ágyban, ahányszor az lehetséges, és egyszer sem állítottál le.
– Annyira szeretlek. – kaptam a kezem a szám elé.
– Látom, még a fakanalat is ledobtad. – nevetett, majd hosszan megcsókolt.