Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

29. Fejezet

– Milyen szép vagy idegesen is. – mosolygott huncutul, majd kivette a kezemből a bögrét és belekortyolt.
– Hogy mindig tudod, mit kell mondani... – ráztam a fejem.
– Én? Mindig. – bólogatott önelégülten.
– Tessék, itt a szendvicsed.
– Köszönöm. – puszilta meg az arcom, mire közelebb csúsztam és hozzábújtam. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. – mosolyodtam el egy pillanatra.
– Tudod, néha eszembe jut, hogy milyen jó, hogy elvettelek.
– Ezt most nem értem. – ráztam a fejem.
– Beleírtad a fogadalmadba, hogy mindig csinálsz nekem kaját. Így most köteles vagy rá. – nevetett.
– Istenem, Shawn. – csaptam a fejemre.
– Örülök, hogy én vagyok az Istened. Vallásod mi, drága? Shawnista?
– Fejezd be. – nevettem fel. – Ez annyira rossz volt, hogy már jó.
– Valahogy vissza kellett vágnom, ha már le lettem "csipkerózsikázva". – vont vállat, majd ártatlanul, pont, mint egy kisgyerek, elmosolyodott. Annyira, de annyira szeretem.

10 és fél hónappal később

Az életünk? Fenekestül felfordult. A szó szoros értelmében... Kezdjük az elejéről, az eddigi legfájdalmasabb, ugyanakkor legboldogabb éjszakámmal.

Forró, nyári este. Vagy zuhogó eső és tomboló vihar fülsüketítő dörgéssel és villámokkal. Nem, egyik sem talált. Túl átlagos volt minden. Túl átlagos ahhoz, hogy sejtsem, az a nap lesz az, mikor megszületik a kisbabánk. Pontosítok, mint már tudjuk, kisfiúnk, Nathaniel Archiebald Mendes, vagy ahogy Shawnnal hívjuk, egyszerűen Nate. 3574 grammal és 50 centivel, hajnalban 3 óra tizenkettőkor.

Minden egyes másodperc, amit a vajúdás vett el tőlem, maximálisan megérte. Volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy vége, nem tudom tovább csinálni, nem vagyok rá képes... Aztán ránéztem Shawnra, aki görcsösen szorította a kezem, és minden szó nélkül a tekintetéből láttam, hogy akár a fájdalmam ezerszeresét is átvenné helyettem, csak ne kellene így látnia. Szenvedtem, iszonyatosan szenvedtem. Olyan volt, mintha bezártak volna egy üvegkalitkába, ami egyre inkább szűkül és közben feltöltik vízzel. De újracsinálnám, ha lehetne. Mindenképp újracsinálnám, csak lehetetlen az orvosok szerint. Igazából, nem zavar. Minden csepp szomorúságot kitörölt a lelkemből Nate, abban a szent pillanatban, ahogy a karomban foghattam őt. Ahogy megláttam a hatalmas barna szemeit, és azt a pár szál göndörödő haját. Felzokogtam. Felzokogtam, mert sosem éreztem még magam annyira teljesnek, mint akkor. Kislánykorom óta azt hallgatom, hogy sosem lehet gyermekem, és most a szobájában fekszik és az igazak álmát alussza. Mintha minden felém közeledő fekete felhő megfordult volna, és csak aranyos, fehér pamacsok lebegtek volna a fejem felett. Nate egy picike angyal.

– Felveszed? – hallottam Shawn panaszos hangját, elvégre az éjszaka közepe volt, a Camadammit! második évadát szervezik, és a kisfiúnk sírt. Aznap éjjel vagy hatodjára.
– Persze. – nyomtam csókot a homlokára, majd a sötétben tapogatózva indultam Nate szobájába. Idegen még az új ház, alig vagyunk itt két hónapja. Pont időben készültünk el, miután beköltöztünk és berendeztük a gyerekek szobáit, két nap múlva el is folyt a magzatvíz.

Lassan lépdeltem a fehér szőnyegen, ami még annyira puha volt, hogy teljesen körbeölelte a lábam, majd kinyitottam a sötétbarna ajtót, és beléptem a kisfiúnk szobájába.
– Semmi baj, Egyetlenem, itt van Anya. – még mindig fura ez a szó. Fura látni, hogy a személyi igazolványán az anyja neve mellett a saját, lánykori nevem áll. Hihetetlen. Óvatosan kiemeltem az ágyából, és ajkamat a feje búbjához érintettem, majd dudorászni kezdtem neki. Való igaz, a hangom Shawnéhoz nem hasonlítható, ám bizonyított, hogy az anya hangja megnyugtatja a babát, így akármennyire is utálok énekelni, Nate miatt muszáj.