Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

28. Fejezet

Az esténk kicsit nyomottan, de azért már oldottabb hangulatban telt, mint az eddigiek. Megbeszéltük, hogy Shawn korán elmegy a stúdióba, délután pedig együtt elmegyünk Benhez, a cukrászdájába és halálra tömjük magunkat minden csokis-karamellás és bármi egyéb édességgel, amit épp megkívánunk. Így hát délután Shawn eljött értem a klinikához.

– Hiányoztál! – tipegtem lefelé a leejtős parkolóban a férjem irányába.
– Te is nekem. – ölelt magához, majd megpuszilta a fejem búbját. – Mehetünk?
– Persze. – kézen ragadott, és úgy mentünk a kocsija felé.

– Tudod, ma sokat gondolkoztam... – kezdte kicsit elfojtott hangon.
– Min? – fordultam felé a szemöldököm ráncolva.
– Nagyjából... Mindenen?! – sandított rám az édes féloldalas mosolyával. – Egyébként azon, hogy folytatnom kell a kezelést, azzal a Dr. Kohlmann-nel.
– Tudom, hogy folytatnod kell.
– De, Dor... Érzem! Eddig csak miattad akartam, viszont most valahogy jobban vagyok. Jobban vagyok, pedig csak elmeséltem neki a fél életem, a másik felét csak azért nem, mert még nem éltem le. Utána nyilván iszonyatos volt, mert újfent szembesülnöm kellett azzal, hogy milyen rossz ember vagyok.
– Voltál, Shawn, amikor még... Tudod. – a szám szélét rágtam.
– Tudom, amikor drogfüggő voltam...
– Ne beszéljünk róla. – túrtam a hajamba.
– Szerintem meg igen. Hallgass meg, kérlek!
– Mindig meghallgatlak, hiszen tudod.
– Persze. Szóval, sokkal jobb. Veled is mindent meg tudok beszélni, de az teljesen más. Neked nem akarom részletesen elmesélni, hogy ki hogyan csalt meg, használt ki, vagy én hogyan csináltam ezt másokkal. – nyelt egy nagyot. – Ez az, ugye? – mutatott az út bal oldalán lévő üzletre.
– Szerintem igen. – vezettem végig a tekintetem az igen nagy, egy lakásokból álló tömb alatt elhelyezkedő lila kirakatra.
– Essünk túl rajta... – nyelt nagyot.
– Nem muszáj! – pillantottam rá lopva. – Csak ha te is szeretnéd.
– Szégyellem magam, te is tudod.
– Ben nem haragszik. Hidd el!

Valóban csak túl estünk rajta... Fél órányi bájcsevely után szó szerint menekültünk a helyről. Vagyis Shawn menekült, én pedig követtem, nem is lett volna más választásom.

– Dor? – megszorította a kezem, hogy minden figyelmem neki szenteljem. A sötétedő metropolisz utcáit róttuk.
– Tessék?
– Szeretsz még?
– Te jó ég, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek. – ráztam a fejem értetlenül. – Shawn, biztosítalak róla, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretlek, és ez nem is fog változni. Soha. Ígérem. Semmi és senki sem tudná kitölteni az űrt, amit hagynál magad után, ha elmennél. – fogtam meg a másik kezét is, majd a vállába fúrtam a fejem.
– Én is szeretlek. És sosem mennék el. – húzta végig hüvelykujját az arcélemen. Szeretnék még valamit mondani... – kíváncsian néztem a szemeibe. – Holnap lesz a Canadammit elődöntője. Elkísérnél?
– Hogyne! – csillantak fel a szemeim.
– Na, milyen kis boldog lettél hirtelen... – szorított magához, én pedig beszívtam az illatát. – Biztos valamelyik tizenéves sráccal akarsz találkozni. – nevetett.
– Mindenképp. – ráztam a fejem nevetve. – Közel a harminchoz, férjes asszonyként, terhesen, biztosan pont én... – félbeszakított.
– Fényévekkel gyönyörűbb és tökéletesebb vagy mindenkinél, és féltékeny vagyok, mert igen, kellenél nekik.
– Neked vagy gyönyörű és tökéletes, mások szemében nem, de nem is számít más. – mondtam halkan.
– Másoknak is az vagy, viszont a mondtad második felének felettébb örülök. – annyira könnyedén beszélgettünk, végre kirángattam őt a saját maga ellen érezett dühének ködéből és visszakaptam a valódi férjem. Aki folyton dicsérget, és viccesen megjegyezi, hogy fél, mert talán lecsapnak a kezéről, pedig tudja, hogy ez sosem történne meg. – Menjünk haza. – mondta kicsit idegesebben.
– Mi a baj? – ijedten néztem rá.
– Az előbb vakuztak a bokorból. – mutatott arra, ahonnan szerinte a fény jött.
– Most az egyszer ne foglalkozz velük, jó? – kérleltem. – Foglalkozz inkább velem. – vigyorodtam el.
– Kérésed számomra parancs. – tűrt el egy tincset az arcomból, majd megcsókolt.

Vagy másfél órán keresztül sétáltunk a csontig hatoló hidegben, de valahogy mégsem tűnt annyira jegesnek az idő. Valami melegített belülről, és azt hiszem, ez az érzés az volt, hogy végre visszakaptam a férjem, aki ugyanúgy bánik velem, mint régebben, amikor még nem is voltunk házasok. Ugyanennyire szerettük egymást, akkor is sok problémánk volt, de egy valami nem árnyékolta be a kapcsolatunk. Ez a valami pedig a szomorú közös múltunk, ami nyilván varázsütésre most sem törlődött egyikünk emlékezetéből sem, mégis sokkal jobban kezeljük. Fáj, ha arra gondolok, mi lett az első magzatunkkal, fáj, hogy apám hogyan viselkedett velünk, és az is fáj, hogy Shawn mentális problémái annyira a háttérbeszorultak az esküvő és minden más miatt, hogy nem foglalkoztam vele eléggé, és újra előjöttek. Ráadásul ennek mi ketten isszuk meg a levét. Ő, mert szétmarja belülről a düh és a depresszió, ha pedig kiadja magából, azzal engem ijeszt meg. Mindez valahogy abban a pillanatban semmisnek tűnt. Nem éreztem félelmet és bánatot, hogy mi lesz később, vagy mi történt velünk. Kutattam az érzés iránt a mellkasomban, ami sokszor annyira fáj és feszít, mintha ülnének rajta. Kerestem az érzést, próbáltam felidézni, de nem ment. A tény, hogy úgy viselkedtünk egymással, és úgy éreztünk egymás iránt, mint közel egy teljes évvel korábban, nem engedte a lelkemnek és az érzelmimemóriámnak, hogy felidézze, és a marcangoló fájdalom és bűntudat magocskái újra az ereim melegébe temetkezzenek és mérgezzenek belülről.

Miután hazaértünk a forró ható lakásba, csak akkor tudatosult bennem, hogy milyen farkasordító hideg is van odakint. Mindketten rohantunk a fürdőbe, hogy égetően meleg vízzel hevítsük átfagyott tagjainkat.

Shawn jéghideg mellkasán pihentetve a fejem peregtek le rólunk a perzselő vízcseppek. A hirtelen hőmérséklet-változás miatt éreztem, hogy felgyorsul a szívverése. Jégcsap ujjaimmal a hátába martam és szenvedélyesen megcsókoltam. A hevességemtől kicsit visszahőkölt, majd elégedetten elmosolyodott, és még nálam is durvábban kezdett csókolni. Puha, lilás ajkát végigvezette a nyakamon, a vállaimon és a kulcscsontomon. Végül megragadott a csípőmnél, felkapott, lábaimmal körbefontam a derekát, majd nekinyomott a falnak, és úgy csókolt tovább.

Tudtam, hogy ez hiányzott. A gyermeteg beszélgetések, majd a heves érzelmek, a túlfűtöttség majd az égető vágy. Ahogy egyik pillanatról a másikra félénk kamaszokból szerelmes felnőttek leszünk. Semmi átmenet. Csak egyszer hirtelen átváltozunk mindketten, mert mindkettőnkben megvan a kétféle személyiségjegy. A gyermetegség és a szenvedélyesség. Égetően hiányzott mindez, és nem akartam, hogy végelegyen. Azt akartam, hogy tartson örökké ez a körforgás, még akkor is, ha tudom, ez teljességgel lehetetlen és kivitelezhetetlen.

Másnap korán kellett kelnünk. Shawn még nem ébredt fel akkor, amikor én, így úgy határoztam, hogy meglepem, mire felkel. Leosontam a konyhába, és készítettem neki reggelit, illetve főztem kávét, és felvittem neki a hálónkba. Korán volt és a nap éppen csak feltűnt a horizonton, így egy csepp fény szűrődött be a függönyön keresztül.
– Jó reggelt, Csipkerózsika. – ültem le az ágyra vigyorogva.
– Már reggel van? – nyöszörgött. – Dor, én még aludni akarok.
– Shawn, életem egyetlen szép szerelme, vagy kinyitod azt a csöpp szemed, és rám nézel, vagy én eszem meg a kajádat.
– Hoztál kaját? – olyan gyorsan pattant fel ülőhelyzetbe, hogy ha nem tartottam volna kezemben a bögrét, a fekete nedű a hófehér ágyneműnkön végezte volna.
– Gondoltam, hogy ennyi fog megmaradni a barokk körmondatokból.
– Milyen szép vagy idegesen is. – mosolygott huncutul, majd kivette a kezemből a bögrét és belekortyolt.
– Hogy mindig tudod, mit kell mondani... – ráztam a fejem.
– Én? Mindig. – bólogatott önelégülten.
– Tessék, itt a szendvicsed.
– Köszönöm. – puszilta meg az arcom, mire közelebb csúsztam és hozzábújtam. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. – mosolyodtam el egy pillanatra.
– Tudod, néha eszembe jut, hogy milyen jó, hogy elvettelek.
– Ezt most nem értem. – ráztam a fejem.
– Beleírtad a fogadalmadba, hogy mindig csinálsz nekem kaját. Így most köteles vagy rá. – nevetett.
– Istenem, Shawn. – csaptam a fejemre.
– Örülök, hogy én vagyok az Istened. Vallásod mi, drága? Shawnista?
– Fejezd be. – nevettem fel. – Ez annyira rossz volt, hogy már jó.
– Valahogy vissza kellett vágnom, ha már le lettem "csipkerózsikázva". – vont vállat, majd ártatlanul, pont, mint egy kisgyerek, elmosolyodott. Annyira, de annyira szeretem.