Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

5. Fejezet

Anyáék a bárban kávéztak, így csatlakoztunk hozzájuk, egy gyors üdvözlés után.
– A dekoráció már készen áll, ma este megyek ellenőrizni. – mesélt Line a szervezés részleteiről. – Holnap a terítekéket fogják megcsinálni, és a torta dizánját fixálom a cukrásszal. Passzolni fog a ruhádhoz. – dörzsölte a tenyereit izgatottan. – Tényleg, szeretnéd felpróbálni a ruhád? – kérdezte hirtelen.
– Itt van? – kérdeztem teljes extázisban.
– Igen.
– Menjünk! – pattantam fel hirtelen.
– Aki akar jöhet! – mondta Line, miközben feltápászkodott.
– Shawn, te maradj a fenekeden, köszönöm. – tettem a vállára kezem, hogy visszanyomjam a fotelbe. – Nagyon jó helyen vagy itt, Drágám, nem nézheted meg szombatig, ne is ábrandozz róla.
– Remek...
– Szólok Milának! – örömködtem. Végül anya, Line, Dan és Mila jöttek a szobába, hogy megnézzék hogy áll a ruha. Shawn lentmaradt apával.

– Hadd nézzem! – ugrándoztam a szoba közepén. Szörnyen ideges voltam, akkor láttam először a ruhát.
– Jó, nyugi, itt van. – vette ki Line az irdatlanul hatalmas ruhát a szekrényből.
– ÚRISTEN!!!! – sikítottam örömömben. – Line, ez gyönyörű! – öleltem át szorosan.
– Nyugi, Dorothy, még fel sem vetted. – próbált csillapítani Dan.
– ÉN IS IMÁDOM! – örült velem Mila, anya pedig csak elérzékenyülve pillogott.
– Vedd fel! – nyomta a kezembe Caroline.
– Mi a... ? Ez nagyon nehéz! – vettem át, majd átsétáltam egy másik szobába, hogy felvehessem, a sógornőm kíséretében, hiszen nélküle nem ment volna.

– Line, ez eszméletlenül gyönyörű. – simitottam végig a felsőrészén. Nagyon eltalálta, épp ezt kértem. Díszes legyen, de ne túl sok, és télies. A ruhának szív alakú dekoltázsa volt, de hálós rátét díszetette a váll részét, így volt megoldható, hogy háromnegyedes ujja legyen. A derekamtól egészen a mellkasomig sűrű csipke szövődött, majd ketté vált a minta a kulcscsontom vonalában és a vállaim felé csavarodott tovább, végig egészen a könyökömig. A hátamon apró fehér gombok tartották össze a ruhát, a lapockától a derekamig csipke futott. A szoknya hatalmas, tüll és A-vonalban omlott a földre, itt-ott tollak díszítették, lefelé haladva egyre besűrűsödve, a ruha alján már teljes tollszőnyeget alkotva. A költemény egy másfél méteres uszállyal végződött. Maga a csoda. (Nem tudom mennyire sikerült átadni, ha nagyon nem, szóljatok, szívesen mellékelek képet, akit érdekel szerk.)
– Ezt egyedül csináltad? – pillantottam fel, mire Line csak büszkén bólintott. Büszke is lehet magára. – Ez egy mestermű. Múzeumban a helye.
– Jól van, ne dicsérgess, mert még elsírom magam. – mondta panaszosan, majd kitárta a karját, hogy öleljem meg.
– Köszönöm, Line. Imádlak. – öleltem át, amennyire tudtam a pocakja miatt.
– Sipirc, vedd fel! – integetett a szemeit törölgetve. – Látni akarom rajtad végre. Nagy nehezen felvettem a ruhát. Iszonyatosan nehéz a szoknya miatt, de annál inkább gyönyörű.

– Ebben tudsz újraéleszteni? – igazgatta rajtam Line az anyagot.
– Miért? – vágtam furcsa arckifejezést.
– Shawn el fog ájulni. És őt ismerve be is fogja verni a fejét az oltárba. – nevetett fel.
– Igen, mindenképp...
– Tényleg csodálatosan festesz.
– Ez neked köszönhető.
– Gyere, sirassuk meg a bátyád! Kész vagyunk! – kiáltotta Line a szomszédban várakozoknak. – Dobpergést a menyasszonynak! – nevetett.

Sem a cipő, sem semmi ékszer nem volt rajtam, a hajam kócos hullámokban omlott a vállamra az öltözés miatt, a sminkem pedig teljesen minimális volt, mégis úgy éreztem abban pillanatban, talán kissé egosita módon, hogy én vagyok a legszebb a világon. Elvégre minden menyasszonynak ezt kellene éreznie.
– Kislányom... – kapta Anya a szája elé a kezét.
– Oh Dios mío! (Te jó ég! ) – kiabált Camila.
– Dorothy... – Daniel tényleg kissé elérzékenyült.
– Mondjatok már valamit! – sürgette őket Caroline.
– No tengo paladras para decir! (Nem találok szavakat! ). – törölgette a szemeit.
– Húgi... Az én kishúgom! Dorothy... – fogta két keze közé az arcomat Dan, majd megpuszilta a homlokom. Nem a szavak ember, főleg, mikor az érzéseiről van szó.– Gyönyörű vagy!
– Kislányom, annyira gyorsan felnőttél! Tudod mekkora voltál, mikor megszülettél? – kérdezte, miközben a könnyei patakzottak le az arcán. – Ilyen aprócska! – mutatott negyven centit a két kezével. – 2820 gramm, és azok a gyönyörű szemek... Zokogtam, amikor végre a kezembe adtak majdnem két nap vajúdás után. És most itt vagy előttem, menyasszonyi ruhában... Kislányom, kis Dorothym! – borult a vállamra, a szavaitól pedig mindannyian felfele pislogtunk.
– Rendben, elég, nem sírok tovább, nem tesz jót az arcomnak, és idő előtt megöregszem. – probált anya viccel oldani a helyzeten, majd megpaskolta az orcáit.