Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

24. Fejezet

Gyakran elgondolkozom azon, hogy mivel is érdemeltem ki azt, amim most van. Igaz, kamaszkoromban sokat küszködtem a szüleim miatt, 18 évesen elköltöztem egy másik kontinensre, majd 26 évesen megcsalt a vőlegényem az eljegyzésünk után pár héttel, de ez korántsem annyira rossz, mint egyesek élete. Mindig volt mit ennem, felvennem, hova mennem aludni, kire támaszkodni. Most pedig nekem van a világon a legcsodálatosabb férjem, a kisbabánk a méhemben növekszik, egészséges, és minden túl tökéletes. Reménykedem, hogy hosszú lesz még a nyár.

– Dor! – DOR! – DOROTHEA MARTIN-MENDES!
– Tessék? – léptem a férjem elé enyhe mosollyal az arcomon a türelmetlensége miatt. Még ilyenkor is annyira aranyos tud lenni.
– Nem találom azt az inget, amit Liyah-tól kaptam tavaly karácsonyra.
– Liah-val találkozol? – pillantottam rá, miközben a gardróbban kutattam.
– Igen, ebédszünetben beugrik a stúdióba. Honnan tudtad? – ráncolta a szemöldökét.
– Utálod ezt az inget, sosem hordod. Csak a kedvéért veszed fel. – nyomtam a kezébe a keresett darabot, amivel egyébként az ég világon semmi baj nincs, csak Shawn elhatározta, hogy ő ezt utálja.
– Ismersz. – nyomott csókot a homlokomra, majd el is viharzott a fürdőszobába.

– Hogy-hogy később indulsz? – tettem elé a reggeliét.
– Ma csak próbálunk, 9-re jön a csapat.
– Értem. – ültem le mellé. – És mikor lesz tényleges szabadidőd? Mondjuk egymás után 2-3 nap. – érdeklődtem.
– Mit szeretnél annyi ideig csinálni?
– Elmenni valahová végre Torontóból. Kezdek megőrülni... Alig látlak, folyton dolgozol, nekem is van munkám bőven, főleg, hogy megkaptuk a projektet, ráadásul itt a baba is, – mutattam a hasamra, amin én már láttam a változást, elvégre 3 hét telt el az ultrahang óta – és a szabad perceimben próbálok a nevén gondolkozni.
– A nevén? – kerekedtek ki a szemei. – Még a nemét sem tudjuk.
– Vannak opcióim. – vontam vállat egy félszeg mosollyal, majd én is nekiláttam a reggelinek.
– Nem érsz rá délben? – tette fel hirtelen a kérdést.
– De, ráérek. – sóhajtottam. – Shawn, azért, mert most panaszkodtam még nem kell odahívnod a húgod mellé. Terhes vagyok, nő is, a hormonok, meg minden... Nyugi, ez normális, eszek és megnyugszom. Házasok vagyunk, sokszor hiányzol, mert tudod, hogy ragaszkodó vagyok, de ettől még nem vagyunk összenőve, nem akarlak megfojtani.
– Annyira szeretlek. – vont magához olyan lendülettel, hogy majd' leestem a székről.
– Én is szeretlek. – nevettem, majd megcsókoltam.

Miután Shawn elindult, úgy döntöttem felhívom Linét.
– Szia! Nem zavarlak? – vigyorogtam kamerába.
– Ah, hello, nem. – pillantottam meg fáradt, karikás szemeit.
– Mesélj, Line, hogy vagy?
– Szarul, nagyon szarul. – túrt a rendezetlen hajába, ami máskor mindig tökéletesen omlik vállára. – Ne akarj gyereket, Dorothy, még nem késő visszalépni.
– Eszemben sincs. – nevettem.
– Daniel dolgozik, egyedül vagyok itthon, és megőrülök a semmittevéstől.
– Tedd le aludni, ha éjjel nem aludt, akkor majd most fog, zuhanyozz le, szedd össze magad és rajzolj le egy ruhát. Valami olyat, ami alig takar valamit, mégis gyönyörű. Na?
– Huh, ez jó lenne, de előbb még adj te is helyzetjelentést.
– Annyit eszem egy nap, mint máskor egy héten. Néha hisztizek. – nevettem. – De amúgy minden rendben, neveken gondolkozom.
– Dorothie meg egy húsgolyó. Szétszívta a melleim, Lilibeth is tömi tápszerrel... Vitamingolyó.
– Biztos nagyon aranyos. Este Daniel mikor ér haza?
– Viszonylag hamar, miért?
– Mondom, szedd össze magad, passzold le a lányt anyuékhoz, aztán menjetek el valahová.
– Köszi, majd meglátom, mit hozhatok össze. Amúgy, féltem, hogy Daniel majd undorodni fog tőlem szülés után, de hallod... – kuncogott. – Úgy nézek ki, mint egy 50 éves lecsúszott alkoholista, és minden este le akar feküdni velem.
– Jézus, Line, imádlak, de Daniel még mindig a bátyám és fúj. – vágtam furcsa képet. – Basszus, – pillantottam a faliórára – mennem kell dolgozni. Kitartás, szia Line, puszi! – integettem, majd gyorsan befejeztem a hívást, és már vettem is a kabátom.