Egy csepp kínlódás, két örök kötelék

36. Fejezet

– Amikor éjjel egy órán keresztül meséli a történetünk a találkozásunktól a jelenig, kiemelve a kedvenc részeit.
– Úristen! – tapsikolt izgatottságában a sógornőm.
– Várj, ez nem minden! Azokat is elmeséli, hogy egyes szituációkban mit érzett vagy gondolt, de nem mert elmondani. – sóhajtottam.
– Sokszor nem akarom elhinni, hogy ennyire reménytelenül romantikus. Ilyen férfiak nem léteznek... És mégis, basszus.
– Azért a bátyámra sem panaszkodhatsz, na. – mondtam viccesen.
– Tényleg nem, de most hadd örüljek már nektek, köszi. – nevetett. – Szokott még dalokat írni?
– Mióta kiderült, hogy Darlene... Azóta újra, de sosem mutat meg egyet sem. Nem tudom, miért, már rákérdeztem, de csak tereli a témát...

– Szerintem ez normális. Hagynod kell, hogy legyen valami kis saját rituáléja, amivel feldolgozza. – mondta nyugodtan, és be kellett vallanom magamnak, hogy teljesen igaza van. Helyeslően bólintottam. – Ne úgy fogd fel, hogy ez valami, amit el akar előled rejteni. Inkább csak megtartja magának, talán, hogy ne terheljen téged... Sosem tudhatod.
– Nem úgy érzem, hogy elrejti előlem, csak mintha egyedül akarná cipelni az egészet, amikor én is itt vagyok... Rosszul érzem magam, mert amikor én borulok ki, ő ápolgatja a lelkem, segít, hogy megnyugodjak. Viszont, amikor ő van maga alatt, elvonul, hol zongorázik, hol gitározik, hol csak énekel, de a szavait sosem tudom kivenni... Szeretnék én is ott lenni vele, támasz lenni neki, mint ahogy ő is nekem, mint egy normális házasságban.
– Több, mint normális a házasságotok, ez fel se merüljön benned.
– Tudom, csak... Nem akarom, hogy én legyek a gyenge nő, akinek támogatásra van szüksége, ő meg megoldja egyedül, mert erős, és... Nincs szüksége rám.
– Jajj, Dorothy, ez nem így van! Hogyne lenne rád szüksége?
– Olyan összezavaró ez a helyzet. – sóhajtottam, majd felálltam és megdörzsöltem a szemeim, mintha ezzel csökkenteném a sírás esélyét.
– Elhiszem, de nem hagyhatod el magad. Soha nem hagyhatod el magad! Erős vagy, és ez csak átmeneti. Darlene nem lesz örökké beteg, te is tudod. Meg fog gyógyulni, és olyan lesztek, mint egy normális család, Shawn hírnevét leszámítva. – vázolta fel, és tulajdonképpen egészen megnyugtatott.
– Line, olyan jó lenne, ha mindig itt lennél... – mondtam szomorúan. – Mármint, nem kellene itt laknod a házban, elég lenne, ha a városban lennél és bármikor átmehetnék hozzád. Annyira szükségem van emberi szóra, ami... Nem csak a férjemé. Akivel szó szerint kibeszélhetem őt, bármilyen undok szó ez rá, pedig valójában csak segítesz megfejteni a viselkedését, a gondolatait, amiket fél kimondani... – pásztáztam a padlót, majd Darlene hirtelen elkezdett köhögni.
– Jól van, kicsim, semmi baj! – vettem fel, majd megütögettem a hátát, aztán, mikor csillapodott a köhögése, láttam, hogy véres a ruhája. – Úristen! – ijedtem meg. Ellenőriztem a homlokát, ami ismételten magas lázra utalt. – De hogyan? Hiszen az előbb még fogtam, és egy kicsit sem volt melegebb a normálisnál! – estem kétségbe. – Szólj Shawnnak, ne csak állj ott! – szóltam rá Linére a szükségesnél gorombábban, majd felszaladtam Darlene szobájába a táskáért, amiben a szükséges dolgai vannak összekészítve, ha hirtelen mennünk kellene a kórházba.

Idegesen ültem a hátsó ülésen Darlene mellett, miközben aggódva pásztáztam elgyötört arcocskáját. Lopva Shawnra pillantottam, aggodalommal tele harapdálta az ajkait. Mindannyian féltünk, ez belengte a teljes teret és jéggé dermesztette a levegőt, ami millió késhegyként szúrta a bőrünk minden apró négyzetmilliméterét.
– Nem lesz baj. – mondta Shawn elcsukló hangon, de persze ő sem hitte el, hogy minden rendben van.
– Nem terjedhetett át a tüdejére... Lehetetlen. – motyogtam magamban. – Az elmúlt pár hétben javultak az eredményei. – könyörgően pillantottam fel, mintha Isten így nagyobb erőfeszítéssel tudná megmenteni a lányunkat. – S-shawn... – mondtam sírásba fullóan. – Rettenetesen félek. – egy ideig csak csendben vezetett tovább, majd meghallottam az éterbe vesző válaszát:
– Én is nagyon félek...

Mikor megérkeztünk a legközelebbi gyermekklinikára, már vártak ránk, hiszen Line azonnal odatelefonált, hogy fel legyenek készülve.
– Hirtelen felszökő láz, véres köhögés, a pulzusa magas. – adtam át rögtön az orvosnak. – Itt vannak a papírjai! – halásztam elő a vaskos mappát a táskámból. – A szedett gyógyszerek listája elől van, leukémiás elváltozásai vannak, első stádium, a tüdeje gyenge, születési rendellenesség, és az eredményei javulóban voltak. – össze-vissza beszéltem, egyáltalán nem voltam magamnál. Az információk helyesek voltak, ám követhetetlen sorrendben dobálóztam velük, ahogy épp eszembe jutottak. Az orvosok és az ápolók azonnal eltűntek és elvitték a lányunkat. Kétségek közt és magamat ostorozva ültem le a narancssárga székek egyikére a folyosón.

– Nem bírnám ki, ha elveszítenénk... – mondtam sírós hangon, arcomat Shawn vállába fúrtam és elfehéredő ujjakkal szorítottam a kezét.
– Nem mondhatsz ilyet, jól lesz. Ne hagyd el magad! – ugyanolyan erőtlen és elkeseredett volt, mint én. Kifejezéstelen arccal, és semmibe meredő tekintettel palástolta teljes összeomlását.
– Biztosan én rontottam el. Elfelejtettem neki beadni valamit. Vagy nem vittem el kontrollra. Vagy összekevertem a gyógyszereit... – soroltam zokogva.
– Dor... – nem volt ereje nyugtatni, amit megértettem. Forró tenyerét a hátamra tette és gyengéden simogatni kezdett. A légzésem lassan normalizálódott, a könnyeim már csak hangtalanul folytak. Olyannyira hozzábújtam, amennyire csak lehetséges volt. El akartam tűnni benne. Azt akartam, hogy feleméssze a testem és a lelkem, hogy szűnjek meg létezni. Mart belülről a bűntudat, a légcsövemen futott végig, akár egy tünemény láng, egészen a tüdőm legkisebb léghólyagocskáijáiig, hogy elégesse és felmarja az összes létező sejtem.

Egy örökkévalósággal később nyikorogva nyílt ki a labor ajtaja.
– Mi a baja a lányunknak? – pattantam fel azonnal, Shawn pedig a derekamat átkarolva figyelte feszülten az doktort.
– Sajnálom, de a kezelőorvosa rosszul állította be a vérhígítót, ezért kezdett vért köhögni. A láz pedig egyszerű megfázás következménye, de jobb, ha vigyáznak, mivel nagyon gyenge az immunrendszere.
– Hála az égnek! – rogytam le megkönnyebbülten a székre. Shawn is felsóhajtott és a plafonra nézett.
– Köszönjük. – mondta diplomatikusan, de az arcán láttam a mosolyt bujkálni. – Látod? Mondtam, hogy semmi baja. – boldogság sugárzott az arcáról.
– Ma éjjelre benntartjuk, hogy normalizáljuk a gyógyszer szintjét a szervezetében és beállítsuk az optimális mennyiséget. Holnap reggel 9-kor haza is vihetik, felesleges itt maradniuk, a lányuknak kutya baja.
– Láthatnánk, doktor úr? – kérdeztem.
– Hogyne.

– Jól megijesztettél minket, kicsi Darling... – Shawn mindig így hívja őt, ha valami baj történik.
– Szörnyen aggódtam érted. – simogattam meg apró, a vérvételektől sápadt arcocskáját. Miután fél órán át gyönyörködtünk a lányunkban, hazaindultunk, és persze szóltunk a bátyáméknak, hogy Darlene jól van.
– Nem hiszem el, hogy Dr. Gomez rossz dózist adott neki... – rázta a fejét a férjem.
– Nem hiszem el, hogy nem jöttem rá, hogy ez a baj...
– Dor, nem te tehetsz róla. Normális, hogy bepánikoltál, a mi gyerekünk, nekünk kell aggódni érte.

Éjjel megint nem tudtam aludni. Shawn nem volt mellettem, megint dalt írt, ahogy hallottam. Úgy döntöttem, bemegyek hozzá, ha már úgysem tudtam álomba szenderülni. Ahogy közelebb értem, hallottam, hogy nem csak zenél, de beszélt is.
– ...nem akartam további húzni már. A feleségemnek és nekem is elegünk van a rengeteg találgatásból az eltűnésünket és a teljes elszigetelődésünket illetően. A kisebb gyermekünk, Darlene, beteg. Az ő érdekében tesszük mindezt, és nem szeretnék erről többet beszélni egyik lapnak sem. Elég, ha ennyit tudtok, köszönöm a figyelmet! – a résnyire nyitott ajtón tisztán hallottam, hogy miről van szó. Miközben beszélt, halkan gitározott egy számomra nagyon ismerős dallamot, de hirtelen nem tudtam rájönni, mi az. Mindenesetre ambivalens érzéseim támadtak a mondandóját illetően. Miért nem kérdezett meg, hogy hozzuk-e nyilvánosságra az egészet? Nyilván neki van rajongótábora, akiknek fontos, mi történik a magánéletében, de az ő magánélete az enyém is, ezért jogom van tudni, hogy mit oszt meg a nagyvilággal, és mit nem... Igazán szólhatott volna.

– Shawn? – nyitottam be, majd szólítottam meg halkan.
– Te még fennvagy? – kerekedtek ki a szemei. – Amikor felkeltem mellőled, azt hittem rég alszol.
– Mi volt ez az előbbi? – tértem rögtön a tárgyra, mire arca vörösbe váltott, és nagyot nyelt.