Destiny (J-Hope ff.)

Prológus - Az esküvő

Unottan pillantgatok a nővérem körül forgó különféle felbérelt, fizetett emberre, akik konkrétan habcsókba öltöztetik őt. A sminkje kifogástalan, ezen a helyen nincs nála szebb, ezzel még vitába szállni is lehetetlen. Csak rá kell nézni. Sugárzik belőle a tökéletesség, úgy, ahogy belőlem minden bizonnyal sohasem fog.

YunHwa egész életében a legkiemelkedőbb teljesítményű diák, barátnő, illetve gyerek volt. Ha valaki ránéz kettőnkre, egyszerűen lehetetlen megmondani, hogy nem vagyok olyan mint ő. Kívülről majdnem teljesen hasonlítunk egymásra, ellenben én mindig csak utána koslattam. A szüleimtől persze ugyan olyan szeretetet kaptam, másoktól viszont már sokkal kevesebb törődést.

A "barátnőim" ha átjöttek hozzánk tételezzük fel házi feladatot írni, én voltam a legboldogabb ember a világon, de ez szertefoszlott akkor, ha például tíz perc után leléptek egy szobával arrébb. Az utolsó gimnazista éveimet enyhe depresszióval küszködtem végig, az egyetem első két szemeszterét szintén. Nyilvánvalóan ha nem sikerült volna leküzdeni az önutálatomat és a belső démonjaimat most nem állnék itt.

A nővérem hatalmas vigyorral fordul felém, hogy az általam még nem látott ruhájáról kikérje a véleményét. Mosolyogva válaszolok, bólogatok, hogy nagyon csinos, ellenben csöppet sem tetszik. Undorítóan egyszerű. Egy sima bársony az egész a csípőjénél megvarrva, hogy legalább a derekát kiemelje, ahová egyébként egy gliccses, köves övet tettek. Ha én lennék a menyasszony kizárt, hogy emellett döntöttem volna.

- Yeobo - hallom meg a majdnemsógorom hangját az ajtó túloldaláról, majd kettő hangosabb dörömbölést is hallat, ami túl erős ahhoz, hogy kopogás legyen. - Yeobo, Yeobo - utánozza magát, hátha végre a nővérem megkönyörül rajta, s elkezdik végre a szertartást. - Yeobo~

- Ó, hogy dugulnál el - motyogom az orrom alatt minden jót kívánva JukDae-nek, aki mint mindig, igyekszik YunHwa agyára menni. Vagyis... sosem kérdeztem tőle, hogy direkt csinálja-e, mindenesetre majdnem harmincöt, és úgy viselkedik akárcsak az unokaöccse. Mellékesen megjegyzem, hogy a kisfiú most kezdi az óvodát.

- Gyere csak Oppa - kiáltja ki a nővérem, mire az említett már bent is van szorosan YunHwa nyakába vetve magát. Te szentséges ég, hova keveredtem... - A nagyszüleid és a nagyszüleim már a helyükön ülnek, már csak édesanyukádnak kell elhelyezkedni, illetve HyoSonn-sshinek.

- Menj a helyedre kedves húgom - legyint bájosan a testvérem vérig sértve engem, mindemellett annyira elvan foglalva a majdnemférjével, hogy észre sem veszi ezt. - Csüccsenj le, aztán fel ne állj amíg nem érkezek - pislog rám nagyokat elszakadva JukDae sunbae szájától. - Na, na. Sicc már. Vonulnék - veszi elő a kiskutyaszemeit, mire anya kirángat a szobából, majd a székemre ültetve megkér, hogy viselkedjen nagyon szépen.

~

A harmadik pezsgőmmel kezdek neki az ifjú házaspár nyitótáncának nézésébe. Egy fáradt mosollyal meredek az erős alkohol szagú löttynek, mit mellesleg gyűlölök, viszont sosem kívántam még ennyire. Huszonnyolc évesen a munkámnak élek, a "normális" gyerekek sosem güriztek ennyit a jó jegyek után, mint mondjuk én az álommunkájuk megvalósításának érdekében. Tíz év kőkemény egyetem van a hátam mögött, nem magolás, nem puskázás, tanulás. Merthogy minden a fejemben van ami csak lehet. Nem véletlenül vagyok a Yonsei Severance Kórház gyermekosztályának főorvosa.

YunHwa ma annyi dicséretet kapott, hogy kezdem magam nagyon rosszul érezni emiatt. Az egyetlen büszkeségem a szakmám, hiszen a nővérem csak egy egyszerű szupermarket igazgatója. Fele annyit keres a marketingre szánt tanulásával mint én, viszont valamit mégis jobban csinál, mert ő már házasodik, én meg full facér vagyok. Oké, ő harmincegy, én pár évvel kevesebb, de vannak olyan emberek is, akik már húszon egy-két évesen jegygyűrűvel flangálnak.