Destiny (J-Hope ff.)

32. - Te suttyó!

Reggel már hét órakor kidob az ágy. Próbálkozom ugyan a visszaalvással, de reménytelen ekkora pocakkal bármit is kezdeni. Felülök, majd nagy nehezen elindulok az ajtó felé, a folyosóra érve rögtön a lépcső felé veszem az irányt, meg sem állok míg a lábam a földszint talaját nem érni. Hangfoszlányokat csupán HoSeok dolgozószobájából hallok, így az utam is egyből arra visz.

- Jagiya! - kiabálja el magát HoSeok mihelyst meglát, én pedig mosolyogva sétálok be az ajtón. A telefont lekapja a füléről, s a kezembe nyomja egy apró csók kíséretében, ő maga meg egyszerűen visszaül a papírjai felé. Értetlenül pillantok rá, azonban valószínű eddig vonalban volt, így nem is gondolkodva a fülemhez emelem a készüléket.

- Haló?

- HyoSonn-ah drágám! Remélem a fiam nem hanyagol el az örökös munka miatt! - szól bele HoSeok anyukája. Elvigyorodva, csüccsenek be a barátom ölébe nem is foglalkozva vele, hogy éppen valami számadatokról motyog az orra alatt. - Hogy vagy kedvesem? Van elég időd magadra? Mindened megvan, ami csak kellhet?

- Természetesen, köszönöm az érdeklődést! - kuncogom el magam, közben HoSeok nyakára simítom a tenyerem, s finoman cirógatni kezdem a bőrét. - Hobival is minden rendben, hamarosan megkapja az ajándékait, aztán szerintem évekig nem fog tudni nyugodtan meglenni mellettem - kacagok fel, mire már Ő maga is felfigyel, eltéve mindent a kezei közül.

- Ennek örülök, rá is fér - helyesli a dolgot, pedig még csak azt sem tudja, hogy mit kap a gyermeke. - Ne haragudjatok, hogy csak így rátok török karácsony napján, pusztán hallani szerettem volna a hangotokat. Most mennem kell sajnos, még be kell csomagolnom, ugyanis mi elutazunk egy hétre Európába - újságolja, min rögtön elmosolyodom. Mi is terveztünk utazni HoSeok-kal, csak mire én képes voltam beleegyezni az itthoni pihenésre, addigra már megtiltotta az orvosom hogy repülgessek.

- Persze! Menjen csak nyugodtan, aztán kellemes pihenést kívánunk! - köszönöm el tőle, majd felállva HoSeok asztalára helyezem a telefont, kezeimet pedig csípőre vágom. - A saját anyukáddal nem szeretnél beszélni, hah?! Hát a kutya-fülit Jung HoSeok! - dorgálom meg amolyan anyukásan, minek következtében kuncogni kezd. - Nem vicces, majd akkor nevess ha a fiad is ezt csinálja veled!

- Valakinek beszélnie kellett vele, sorry - vált angolra megnevettetve ezzel engem, közben elmaradhatatlanul széttárja a karját. Mosolyogva forgatom meg a szemem, s a fejemet rázva sétálok ki a helyiségből abban a pizsamának alkalmazott pólóban, mit HoSeok szekrényéből nyúltam le. Valamiért sokkal kényelmesebb benne aludni, mint az én hálóingjeimben. No meg... állapotosan nem egyszerű felhúzni egy S méretű, falatka felsőt. - Szerintem itt az ideje az ajándékozásnak! - kiáltja még utánam, azonban csak a hüvelykujjamat mutatom fel neki. - Először te jössz ráadásul!

Vigyorogva egy sort sétálok át a szemben levő fürdőbe, azon belül is a mosókonyhába, hol a frissen kimosott ruháinkkal teli kosár várakozik arra, hogy HoSeok végre felvigye a gardróbba. Nohát pedig ha rajta múlik, sose kerül fel - rázom meg a fejem gondolkodás közben, végül gyorsan átkapva a ruháimat kivánszorgok a nappaliba.

- Akkor ajándékozás? - kiáltok neki, viszont mikor percekig nem érkezik a válasz inkább a fejemet csóválva megyek a konyhába, hol a csapból egy jó nagy pohár vizet engedek, s iszok is meg. Reggelente mindig vagy ezt, vagy teát iszok, hiszen fontos a keringés megfelelő működése, kávét pedig amúgy sem túl egészséges  mindjárt felkelés után fogyasztani.

- Gyere! - lép mögém hirtelen a nyakamba puszilva HoSeok, végül kézen fog, s a fa elé húz. - Ülj le Jagi - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, milyest pedig helyetfoglalok percekkel később egy pici dobozt húz elő a fa tövéből, gondosan becsomagolt állapotban, majd félve fordul felém. - Boldog karácsonyt! - villantja rám a mosolyát. Izgatottan, nagy mosollyal bontogatni kezdek, végül már felnyitom, és rögtön le is fagy a vigyorom. - Jagiya, kérlek ne vágd a fejemhez. Megérdemelsz egy kis változást - puszil a fejemre, mi egyébként egyszerre sokkolt, illetve ideges egy kissé.

- Mi ez? - emelem fel a kulcsot.

- Hát térmészetesen az, amit látsz! - nevet fel szórakozottan, azonban az arcomra pillantva rögtön rendes válasszal rukkol elő. - Mercedes-Benz C 63 AMG, benzines, automata váltós, öt üléses, négy ajtós, fehér színű. Motoros tetőablakkal van ellátva, no meg kanyarkövető led-es fényszóróval - magyarázza gyorsan az egészet el, belőlem pedig csak egy kérdés bukik ki, mégpedig az, hogy hol van a masina. - Hát a garázsban - vigyorodik el szélesen, átkarolva engem, nehogy esetleg megüssem.

Mosolyogva megrázom a fejem, majd a melkassába fúrva a valómat elmotyogok egy köszönömöt. A karácsonyfához totyorgok, a mappáért nyúlok - mit becsomagoltam szépen -, illetve a másik ajándékáért, ami egy Rolex Oyster Perpetua. Nézegette a kirakatban egy darabig, mivel viszont ismerem tudom, hogy nem szeret csak úgy magára költeni ha nem öltönyről van szó. Majdnem kivágtam hazulról mikor egy négymilliós szettel állított be négy hete munka után...

- Boldog karácsonyt! - nyújtom át neki a meglepetéseket, ő pedig mosolyogva csókol az ajkamra köszönetképpen. Bontogatni kezdi először az órát, mit a sikeres kicsomagolás után vigyorogva veszi ki a tartójából. A férfi a boltban még valami iszonyatosan puha anyagba is belefektette, biztos, ami biztos. - Figyellek HoSeok-ah, nem vagyok gondolatolvasó - előzöm meg a kérdését, mire szimplán felnevet és az ajkaimra hajol, a csókunk közben meg egy "köszönöm"-öt suttog el. Izgatott leszek mikor a mappát veszi a kezébe, mielőtt ténylegesen kinyitná értetlenül rám néz, én pedig türelmetlenül kezdem el sürgetni, miszerint jó lenne ha haladna a nyitogatással. Nulla finomsággal, egyszerűen letépi a csomagolást, aztán kinyitja, s elkerekedett szemekkel pillant végig a képeken. Öt perc csend után gondolom megszólalok, így hát kiveszem a kezéből kuncogva. - HoSeokie? - pillantok rá kérdőn, ő meg csak mintha egy álomból ébredne megrázza a fejét.

- Hogy a francba érdemeltelek ki? Eddig is végtelenül gyönyörűnek gondoltalak, a legszebb nő vagy akivel csak találkoztam, ellenben most... várandósan egészen a lelkemet raboltad el, nem csak a szívemet. Ezek a képek... - rázza meg a fejét hihetetlenkedve, szélesen vigyorogva, mikor pedig elteszi a kezemben pihenő albumot szenvedélyesen megcsókol. Bennem reked a levegő erre a tömény mennyiségű szerelmességre mit magából áraszt felém, ezzel egyaránt meg az ájulás szélére sodor. Mindig is édes csókcsatákat vívtunk egymással, azonban ez... ez minden eddigit űberel. A nyelvével bátran uralja az enyémet, s minden kérdés nélkül hagyom is neki. A kezével a tarkómnál fogva húz közelebb jobban elmélyítve ezt a csókot ebben a lehetetlen, felülmúlhatatlan pillanatban.

- Szóval tetszenek? - kuncogok elszakadva tőle óráknak tűnő percekkel később.

- Olyan buta vagy! Mindig, mindent imádok amihez közöd van. Ezek a képek fantasztikusak, hihetetlenül festessz rajtuk. A pocakod pedig csak egy újabb szerelmes tényező. Nem tudok elég hálás lenni azért, mert világrahozod a kisbabánkat, a szenvedélyünk, szerelmünk alkotását. A kicsi, közös hasonmásunkat... Egy álomat váltod valóra.

- Miért kell mindig megsiratnod? - bőgöm el neki hadonászva össze-vissza a kezemmel, ugyanis a szava a szívem mélyére hatoltak. Megint. - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek - törlök le pár könnyecseppet, bár teljesen felesleges, ugyanis pillanatokon belül egy újabb adag váltja. - SeoJun is szeret, sőt! Imádni fogja az apukáját, már abban a pillanatban hogy kibújik belőlem. Te leszel a példaértékű tény az életébe, ezt garantálom!

- Szeretlek Jagiya! - húzódik nagy vigyorra a szája, azonban az ő szemei is könnyekben úsznak. - És téged is kisfiam! - gügyög a pocaknak, majd egy puszit lehel rá, engem meg ismét megcsókol.