Destiny (J-Hope ff.)

1. rész - Segítség!

~ 6 hónappal később ~

Fáradtan robogok be a kórházba egy kávé kíséretében ma reggel is. Amióta magasabb a szmog szint Szöulban, egyre több kisgyereket hoznak be. Nem feltétlen ennek köszönhetően, sokan betegek, mert nem elég erős az immunrendszerük, vagy eltört az egyik végtagjuk. Nyilvánvalóan akadnak balesetek, egy percre nem figyel a szülő, a kisfiú, vagy kislány belenyúl a gyertyába, magára rántja a forró levest, bármi megtörténhet, de ha egy tíz éves gyereket agyrázkódással és könyöktöréssel diagnosztizálunk idebent, mert gördeszkázott, könyök és térd védőket pedig nem hordott, az már a szülő felelőssége.

Sosem szoktam nagy ügyet csinálni az ilyesfajta dolgokból, de orvos vagyok. Ha látok egy sérülést kötelességem segíteni, s annak is érzem. Kötelességnek. Ilyenkor legszívesebben egyből a vétkest keresném fel, aki fájdalmat okozott egy embertársának, majd jól számon kérném. Ebben az új világban előszeretettel bántják egymást, mintha a magamfajta orvos természetfeletti lenne, s mindenkit meg tudna menteni akire csak ránéz. Összetenném a két kezemet, ha létezne ilyesmi.

- Jó reggelt HaJoon ahjussi - hajolok meg a férfi előtt mikor észreveszem őt. Ő az első számú bejáratunk biztonsági őre, mert jó nagy darab. Bárki bármi rosszat akar csinálni, vagy már túl van rajta, kifogja, megállítja, s többé nem fordul ilyen elő az illetővel. Legtöbbször egyébként nyugalom van, viszont előfordult ám, hogy az iskolai téli szünet előtt két tinédzser fiú került be mert összeverekedtek, idebent pedig tervezték folytatni. Szerencse, hogy HaJoon remekül végzi a munkáját.

- Neked is drága - köszön meghajolva ő is, egy hatalmas mosollyal a száján. Ugyan nem szeretem ha lebecéznek ilyesfajta jelzőkkel, tőle valahogy elviselem tudván azt, hogy ha hazaér akkor nem várja senki a beteg anyósán kívül. Egyébként a férfi ötven éves, már varázsolt magára egy jókora hasat, illetve a szakálla is meg van nőve.

A gyermekkórház része felé sétálva köszönök a recepciós dolgozóknak is, illetve a velem szembejövő főnökömnek is. Nagyon kedves asszony, ha kettesben maradsz vele, viszont ha gyűlésre vagy megbeszélésre vagy hivatalos egy igazi kígyó, és ő nem az a fajta aki nem meri bevetni " a férjem a kórház tulajdonosa" kártyát. Sűrűn szereti ezt hangoztatni, még akkor is ha legalább tíz év van közöttük. Vagy csak a főnököm túl jól tartja magát.

Gyermekorvosként rengetegfajta szülővel találkozom. Fiatallal, időssel, aggódóssal, lazával, ahány ember annyiféle-fajta. Nagy rész anyukákkal futok össze, akik itt maradnak a gyerekkel éjszakára, de azért az apukákat sem kell félteni. Néha ők még aggódósabbak egy-egy látogatásnál mint az anyukák. Aranyos nézni őket, viszont sokszor elég elszomorító, hogy nekem se gyerekem, se férjem, se kapcsolatom.

A megfelelő emeletre liftezve egyből felveszem a köpenyemet amelyre a nevem van hímezve. A kék szettem már kelés óta rajtam ékeskedik, hiszen enélkül igen nehezen tudnék bejutni. Kivéve akkor, ha bent alszom. Akkor ki se kell mennem. Damn. Ilyen logikám is csak nekem lehet.

Kuncogva rázom meg a fejemet az agyalágyultságomtól, aztán megiszom az utolsó kortyot is a kávémból, s a papírpoharat a kukába dobom. Egyből a betegjeim papírjait futom végig, amik még most érkeztek esetlegesen a röntgenből vagy az egyik kollégám szeretné, hogy megnézzem, mert ő nem feltétlenül biztos benne. Kettő a leletek alapján egyszerű influenza magas lázzal, egy kolera - vibrio cholerae baktérium  által okozott betegség, étel alapon terjed -, egy már sikeresen megműtött vakbélgyulladás, az utolsó pedig rotavírus - híg, vizes hasmenést okozó betegség, amely főleg egy éves kor alattiakra veszélyes.

Mosolyogva indulok egy gyors reggeli ellenőrzésre biztosítva magamat a tökéletes, problémamentes estére amit itt töltöttek. Szerencsére, illetve annyira nekik nem szerencsés, de mindig én kapom a súlyos betegeket főorvos létemre. Szinte nincs olyan betegem aki eszik, hiszen infúziós kezelésre vannak ítélve a kis drágáim. Olyan aranyosak, ahogy mikor meglátnak egyből enni szeretnének. Mintha csak megéheznének a látványomtól.

Délután egykor a jól megérdemelt ebédszünetem kezdetét veszi, így a végtagjaimat kinyújtóztatva lépek ki az épületből. Egy kisebb ásítás kíséretében sétálok a kedvenc - és egyben közeli - éttermem felé, ami a Salady nevet viseli. Mindig olyan finoman készítik el a szokásos tojásos szendvicset számomra, hogy utána kénytelen vagyok egy pluszt kérni elvitelre is, hogy majd két páciens között elfalatozzam. Vagy egy megbeszélés után.

- Üdvözlöm~ - hallom meg a pénztáros lány csilingelő hangját a kassza mögül, mihelyst átlépem a küszöböt, s az ajtó feletti kis csengő jelezni kezd, hogy új vendég érkezett. - Ó, szia-szia Sonn-ah! - köszön már tegeződve, mikor meglát engem. - Reméltem, hogy hamarosan befutsz. Tessék! - nyújt felém egy tányért, rajta az ételemmel. - Majd szólj ha készíthetjük a "kijárósat" - rajzol mosolyogva macskakörmöt a levegőbe.

- Köszönöm - veszem át tőle hálásan közelebb lépve, majd az első szabad asztalhoz leülve eszegetni kezdek. A gondolataimon és az íncsiklandó kajámon kívül nincs is semmi másra szükségem, egyből elmerülök a saját kis világomban. A munkám egyfajta menekülés a családomtól, még ha nagyon szeretem is őket. A nővérem mindig előbbre lesz nálam, kivéve ebben. Az én munkámat anyuék jobban becsülik.

A szendvicsem elfogyasztása után a tányért visszaviszem a pulthoz ezzel is megkönnyítve szegény lány munkáját. Ha jól tudom még diák, bár így április lévén nem tudom miért dolgozik iskola mellett, nem is akarok belefolyni, az ő magánélete senkire sem tartozik. Természetesen miután megkérdezi, hogy szeretnék-e vinni egyet a kórházba bólintok, ő pedig a szakácsuknak szól, majd elindul felvenni pár rendelést.

Két percre rá az ajtó feletti csengő csilingelni kezd, jelezve egy új jövevényt. Igazán kíváncsi természetnek tartom magamat ilyen szempontból, úgyhogy ránéztem az éhes bárányra. Hát, most az egyszer igazán nem kellett volna HyoSonn! A férfi nem más, mint a fél évvel ezelőtti egy éjszakás kalandom partnere!

A szememet beszorítva, halkan szitkozódva fordulok előre, s öt imát is elmormolok nem vallásos létemre, hogy ne vegyen észre. Bár bizonyára én nem hagytam benne olyan mély - he he he - nyomot, mint ő bennem. Akárhogy is van, ha most nem hallgatják meg az imáimat, elfelejtem, hogy valaha is összetettem a két kezemet.

- Két kimchichigae lesz elvitelre - lép mellém szólva a frissen visszatért lánynak, aki rögvest írni kezd a jegyzetfüzetébe. - Meg kettő sprite - teszi hozzá félvállról, mire a lapra ez is felkerül. Végig mellettem áll, nem néz rám, nem is próbál meg senkivel sem kommunikálni, türelmesen várja amíg elkészül a rendelése. Tök jó fej, hogy nem akar senkit sem sürgetni.

- Tessék, HyoSonn-ah, itt a szendvicsed - nyújtja át a zacskót az egyik felszolgáló, aki most jött ki a konyháról. - Sok sikert ma a gyerekekkel. Remélem nincs sok olyan beteged, akik fárasztóak - mosolyog rám mit sem sejtve, hogy miközben átveszem a szendvicsemet megakarom fojtani magamat. Érzek magamon egy elég égető tekintetet, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem az akire gondolok.

- Köszi - préselem ki magamból nagy nehezen, majd direkt úgy fordulok meg az ajtóhoz igyekezve, hogy Ő az arcomat véletlenül se lássa. Szinte futva, sietősen hagyom el a kis kajáldát, mikor pedig újfent kinyílik az ajtó - a csilingelésből feltételezem -, még ennél is gyorsabban kezdem szedni a lábaimat.

- Yah! - kiáltja utánam a férfi, közben érzem, hogy egyre csak közelít és csak közelít. Az ajtón berobbanok a kórházba - átvitt értelem -, szegény biztonsági fickó már mozdult volna, a nem lát orvosi cuccban, bocsánatkérően nézek rá, viszont továbbra is robogok, hisz' HoSeok is belép az ajtón.

A nagy rohanásom közepette beleütközöm az egyik kollégámba SungJin sunbae-be. A mellkasától tol el a vállamnál megtartva, konkrétan csak egy hajszál választ el bennünket attól, hogy a földön landoljunk. Sunbae nem olyan erős alkatú férfi, mint az, aki üldöz. Attól függetlenül hogy az előttem álló férfi házas, alig múlt negyven, mégsem látszik rajta, pedig azt hinné az ember, hogy a gyerekek őszülést okoznak.

Nekem erre nincs időm, menekülésben vagyok! Elnézést kérve hajolok meg, majd akár csak egy kisgyerek beugrok a liftbe, s megnyomom a számomra megfelelő emelet gombját. Az ajtó láthatólag épp időben kapcsolt, s csukódik be, ugyanis mihelyst ez megtörtént egyből felindultam az emeletre magam mögött hagyva a férfi távolodó alakját.