Destiny (J-Hope ff.)

38. - Nem mondod komolyan?!

- Mondd szépen, hogy maci! - gügyögöm a kisfiamnak este fél hét körül, ugyanis az apját várjuk már haza, közben pedig igencsak unatkozunk. HoSeok szüleitől kaptunk egy remek mesekönyv készletet, abban pedig remekül lehet tanítgatni a babócánkat. Bár még SeoJun nem igen tud szavakat kiejteni, sőt, semmit se képes mondani, csak igyekszik úgy csinálni. - SeoJun-ah, mondd, hogy maci! - próbálkozom ismét, azonban csak pislog rám a nagy szemeivel. - Maci! Maci! Brumm-brumm!

- Ma! Ma! - rázza meg a kezecskéit pillanatokkal később, minek következtében vidáman, mosolyogva rántom magamhoz rengeteg cuppanós puszit nyomva az arcocskájára. - A... A... - makogja SeoJun a kis kezecskéjével igyekezve eltolni engem magától. - Ma! Ma! - kacagja tapsikolva.

- Édes vagy ám! - gyurmázom meg az arcát, s beleteszem a hempergőbe, ami leginkább egy kiságyhoz hasonlító kis bútordarab mindenféle játékkal. Felnéz rám a csöpi, én pedig elmosolyodva az ölébe teszem a csörgőt, a
mit készségesen nézegetni kezd. - Pillanat türelmet manóka, csak anya bedob valami finomat - mondom neki gondolva hogy értheti, aztán a konyhába sietek.

Gyorsan megcsinálok egy adag instant ráment, végül nem törődve a kalóriamennyiséggel elfogyasztom. Ezt követően előkészítem SeoJun etetőszékét, gyorsan csinálok neki némi tápszert, ugyanis mostanában nem csak anyatejet kap, hanem ilyesfajta pépet is. Miután kész leszek az etetéssel, a kisfiamat megragadva felsétálok az emeletre, ugyanis már alig van némi idő a fürdetésig. Mégis hol lehet HoSeok?! Sosem szokott eddig kimaradni.

Mihelyst felérünk, egyenlőre a szobájába beleteszem az ágyikójába, aztán gyorsan átfutok a fürdőbe előkészíteni a vizet neki a babakádba. Pár perc alatt le is folyik egy kellemes mennyiségű és hőmérsékletű folyadék, így visszatérve a kisfiamhoz immáron egy szál kis köntösbe viszem pancsolni. Beleültetem a kádba, nyomok a kezembe egy kis bébi-tusfürdőt, azzal pedig átdörzsölöm mindenét. Leöblítem vízzel, aztán a nyűglődése kezdetével kikapva őt egy törülközőbe csavarom, s szórakoztatva a kisfiamat rugózva kocogok át a pelenkázóig. Megtörülgetem, átöltöztetem és bónuszként jól megpuszilgatom.

- Ügyes voltál bébibogyó! Azonban most már megyünk aludni! - kapom fel hogy alvás előtt álomba tudjam ringatni, csakhogy sírni kezd mikor már tenném le az ágyba. - Na! SeoJun-ah, mi a baj?  - gügyögök neki, viszont csak nem hagyja abba. - Nem akarsz aludni, igazam van? - sóhajtom fáradtan, végül megadom magam és átbattyogok vele a szülői hálóba. - Nézzünk egy kis mesét, mit szólsz? - kérdem tőle az ágyra téve őt, közben magam is a paplanra fekszek le. - Hah, SeoJun, jöhetne már az apukád... - motyogom leginkább magamnak, hiszen ő úgysem érthet sokat. - Szereted anyát? Nem kapok egy puszit? - kérdem tőle, minek következtében minden eddigi kijelentésemet megcáfolva kúszik közelebb két kis kezét az arcomra téve lehúzza az alsó ajkam. Óvatosan a kezére harapok, mire nagyot felkacagva dől el mint egy krumpliszsák.

- Pa! - magyarázza hevesen mutogatva nekem, mintha csak integetne. Ez le merem fogadni hogy az apukájától leste el, ugyanis HoSeok mondja mindig neki, hogy Pá-Pá. SeoJun még nem tudja kimondani ezt sem, viszont én érzem, hogy ez a kis nonverbális kommunikációja mi szeretett volna lenni. - Pa! Pa! Pa! - kiáltja vidáman hadonászva jobbra-balra.

- Pá-Pá Junnie! - intek neki a kezemmel. - Hova mész kisfiam, hogy így köszöngetsz nekem? - biccentem oldalra a fejem, így tudakolva a csöppséget.

- O! O! - reagálja le a szemöldökét felhúzva, ezzel engem hatalmas kacagásra bírva. Nevetve kapom a karjaimba, s nyomok puszit a fejecskéje minden részére, végül az ölembe ültetve a meséről kezdek el neki magyarázni mindenfélét.

Nagyokat kezd el pislogni, ezért úgy döntök vége a jó életnek, átviszem a szobájába aludni.
Felkapva hát SeoJunt a karomba, beteszem a kiságyba átbattyogva a hálójába, betakargatom, nyomok egy puszit a homlokára, a szájába adom a cumit és elindítok egy dallamot a magnón, közben kislámpát felnyomva. Minden másik villant leoltom, az ajtót résnyire nyitva hagyva lesétálok a lépcsőn egészen a konyhába tervezve menni, ugyanis az egész mosogató piszkos edényekkel van tele.

Szemöldök ráncolva fordulok inkább a nappali irányába, ugyanis mihelyst leteszem a földszintre a lábamat, mindenhól friss, vörös és rózsaszín rózsaszirmokat pillantok meg. A kis dohányzóasztal kellős közepén egy teamécsesekkel kirakott körben, akárcsak valami tündérmesében, egy üvegburát vélek felfedezni. Érdeklődve fordítom magam felé a kis edénykét, azonban a mint meglátom a tartalmát a szám elé kapom a kezemet, igyekezve visszaszorítani a könnyeimet. Egy rózsa van benne, illetve kis papírlap... és... gyönyörű szép gyűrű.

"Lennél az én egyetlen választottam?" - olvasom le a kis kérdést a lapról, mire már patakokban kezdenek el folyni a könnyeim.

- Jagiya... - szólal meg mögöttem HoSeok a kellemes, mély hangján, minek következtében gondolkodás nélkül fordulok meg, s borulok a nyakába.

- Ez most komoly?! Nem álmodok? - makogok össze-vissza, mire hangosan felkacag.

- Nem álmodsz, ez a valóság - suttogja a fülembe édesen, mosolyogva. - A nővéredék esküvőjén nem a véletlennek köszönhető hogy egymásba botlottunk, ezt te is tudod. Annyira megőrjített az egész lényed, a stílusod, az alakod, a gyönyörű arcod, hogy összekapva magamat bevetettem minden addigi tudásom. Tudom, itt szúrtam el az egészet, hiszen a sok alkoholnak köszönhetően egyáltalán nem úgy sikerült az egész, ahogy azt én elterveztem. Végül fél évvel később igazi csoda volt, hogy megint összefutottunk, így cselekedtem, s ezáltal ismerkedni kezdtünk. Minden egyes nappal, sőt minden egyes perccel egyre jobban és jobban beléd estem. Aztán az első randevúnkon kicsit elhamarkodottan talán, de szerelmet vallottam, viszont ettől eltekintve egy percig sem bántam meg, mert a világ legcsodálatosabb lányát mondhatom a barátnőmnek. Fogalmam sincs, hogy lehetek ekkora mázlista. Mióta együtt vagyunk, boldog vagyok, teljesen új ember lettem, teljesen új célokkal, hisz itt van a babánk, akit imádok és gondoskodni fogok róla, rólad, ameddig csak lehet. Igaz még sokat kell tanulnom a gyerekneveléssel kapcsolatban, ám remélem menni fog. Szeretlek mindennél jobban - mondja, én pedig a patakokban folydogáló könnyemet próbálom letörölgetni. - Szeretném, ha igent mondanál, és hozzámjönnél feleségül.

- Igen! Igen! Igen! - sipítom a könnyeimet potyogtatva, még azt is elfelejtem, hogy a kicsi odafent alszik. - Boldogan lennék! - vetődök a karjaiba szorosan belefúrva magát az ölelésébe. Miközben felkapva engem matat valamit az asztalon, finom puszit lehel a nyakamba. Elszakadva tőlem egy pillanatra, a kezembe nyomja a gyűrűs kis dobozt, végül amíg végigsimítok az ékszeren, ő a könnyeimet törli le, mihelyst pedig végez, az ujjamra húzza a gyűrűt. - El sem hiszem... - suttogom hol a kezemet, hol az újdonsült vőlegényemre nézve.

- Én sem. Tudod, ez volt a második legfontosabb döntés az életemben. Nagyon fontos vagy számomra, akárcsak a gyermekünk, ezért is határoztam el magam. Így ráadásul hivatalosan is az enyém lehetsz. A családunknak is jót fog tenni, hogyha összeházasodunk - cirógatja meg az arcomat édesen, közben egy újabb mézes csókot lehel a számra. - Bár... Nem voltam biztos benne, hogy ezt pont ilyenkor kellene szülés után, azonban nem volt miért tovább húzni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy csakis te vagy az, akit akarok a nap végén, életem hátralévő részében minden egyes percben magam mellett tudni.

- Édes! - hatódok meg ismét. - Tökéletes minden, ne aggódj - nyomok egy puszit az arcára, azonban nem tart sokáig a pillanatunk, ugyanis SeoJun nyűglődése, később sírása csendül fel a kis légzésfigyelőn. - Hah te gyerek, nem pihentél ám sokat - csóválom meg a fejemet elszakadva HoSeoktól, azonban ahelyett hogy egyedül mennék, ő is csendesen, a kezemet megmarkolva követ egészen a kisfiúnk szobájába.

- Junnie! Szia bébi - emeli ki HoSeok őt, az én szívemet ezzel lángba borítva. Mindig mikor ennyire gondoskodó, egyfajta imádat tölt el és rengeteg szerelmes szeretet. Remek apuka, illetve remek férfi. Nincs más, aki tökéletesen hozzá lehetne viszonyítható. - Hiányzott apu? Hm? Hiányzott bizony! - gügyög neki össze-vissza, közben jó sokszor megpuszilva. Édeseim, teljesen egymáshoz vannak nőve.

- Próbáld visszaaltatni. Alig bírtam lefektetni... - sóhajtom kelletlenül, aztán mindkettőnek lenyomva egy puszit indulok meg a fürdő felé, hogy végre lezuhanyozhassak.