Destiny (J-Hope ff.)

13. - Vissza a munka világába

~ 2 nappal később ~

Mosolyogva ülök le az irodámba egy hosszú menet után. Reggel hatra riasztottak be, így szegény HoSeok-ot a lakásom a hagyva rohantam munkába. Két napja jöttünk haza a Gwangju-ból, azóta pedig mondanom sem kell... igazán sokat mozgunk. Viszont sajnos egyszer minden jónak vége szakad, azaz kezdődik egy újabb hét, ezzel együtt a ritka találkozások is visszatérnek. Talán az egészben az a biztató, hogy kezdünk igen sokat együtt aludni - pontosabban már egy ideje ezt csináljuk -, így annyira nem vészesen kaotikus a helyzet.

- Ahn doktornő! - kopogtat be ChulSin az ajtón, végül miután engedélyezem be is lép. - Cseréltem infúziót mindenkinél, esetleg tudna nélkülözni egy óráig? A fiam megbetegedett az iskolában, szóval muszáj elmennem érte - kér szépen egy halvány mosollyal.

- Persze, menj csak - legyintek mosolyogva, mire hálálkodva elhagyja a helyiséget.

Egy házaspárra várok egyébként, akik az előző héten jártak bent egy vizsgálaton a kislányukkal, és meglettek az eredmények. Sajnos nem túl biztató, azt meg kell hagyjam... Ez egy jóindulatú agydaganat. No most, ezek a fajta tumorok általában lassabban növekednek, elhelyezkedésüktől függően könnyebben eltávolíthatjuk jelen esetben mi, valamint ritkábban újulnak ki, mint a rosszindulatúak. Ezek nem olvasztják be a környező egészséges agyszövetet, illetve egyéb szerkezeti elemeket, gyakran jól körülhatárolt tokjuk van, azonban térfoglaló jellegük miatt nyomhatják az agyműködés szempontjából fontos területeket. A kislány esetében ez a mozgás legfőbb kiindulópontja.

- HyoSonn-sshi, megérkezett a házaspár - kit be halk kopogás követően HaeBin kollegám, ki valószínűleg elkísérte hozzám a szülőket.

- Tessék csak! - állok fel rögtön, hogy köszönthessem tisztelettel őket. Egy nagy mosolyt varázsolok az arcomra, mivel semmiképpen sem szeretném a frászt hozni rájuk. - Köszönöm HaeBin! - kiáltom oda a lánynak, aki intve csukja be maga mögött az ajtót. - Üljenek csak le! - mosolygok a házaspárra, kik aggódással teli szemeiket rám emelik.

- Tessék mondani... mennyire súlyos? - kérdezi rögtön az anyuka a férje kezét megszorítva.

- Attól tartok eléggé - bólintok letörten, végül a lány leleteit csúsztatom eléjük. - Látják ezt itt? - mutatok rá a pacára a röntgen felvétel kis képen. - Egy egy daganat - húzom el a számat, a nő pedig a szája elé kapja a kezét. - Ami bíztató, az az, hogy ez egy jóindulatú fajta, mi kockázatos műtét keretein belül eltávolítható. Sokkal egyszerűbb kiszedni, hiszen kevés esély van arra, hogy egy ilyen tumor később kiújul - magyarázom a lehető legérthetőbben. - A kislány vizsgálata során a kollegám elég komoly meglátásokra tett szert, ő az ilyesmit szakszerűen kezeli mint kifejezetten erre a térre szakosodott specialista... komoly mozgás zavarban szenved a lányuk - tudatosítom bennük a tényt, mit valószínűleg ezidáig is tudtak. - Nyugodtan gondoljak át a műtétet, esetleg a kemoterápiát is, bár szerintem a picike testet és szervezetet igencsak megterhelné.

- Khm... - köszörüli meg a torkát az úr percekkel később. - Köszönjük szépen a munkáját - hajol meg ülve, a felesége pedig a példáját követi. - Mindenképp jelentkezünk, amint átbeszéltük egymás közt - állnak fel a sajátos lelet-fakkal a kezükben, minek hatására természetesen én is megteszem ugyan ezt.

Illedelmesen a liftig kísérem őket, közben további instrukciókkal látva el őket, hogy mivel lehetne minimálisan addig is enyhíteni a panaszokat. A felvonó érkeztével elbúcsúzunk egymástól, s én az ápolói szobába indulok hogy YuNától kérhessek egy csésze kávét. Valamiért iszonyatos fáradtság tört rám, viszont nem vagyok álmos. Kissé szédülök, így saját meglátásom szerint a vércukorszintem eshetett le. Segít az a cukros lötty remélem.

- YuNa - szólítom meg a lányt a helyiségbe lépve. Azonnal rám kapja a tekintetét, végül közelebb is sétál egy kedves mosollyal. - Kérlek, tudnál egy bögre, csésze, pohár kávét adni? Mindegy mibe, csak fekete legyen, mert kissé szédülök.

- Ülj akkor le! - utasít rögtön, majd már szalad is a kávégéphez. - Egy kis tejet öntök bele, mert ez sokkal keserűbb mint a megszokott.

Nem válaszolok neki, csendben foglalok helyet az egyik fotelben SeoAh mellett. A fáradtságom nem, viszont a szédülés csillapodásnak indult, miután pedig a kezemben fogva a bögrét nekiállok kortyolni a koffein tartalmú löttyöt igen sok fintorral ugyan, gyorsan megiszom. Ezt az ízt lehetetlenség elviselni. Most kivételesen azért ittam, mert még egy rakat adminisztrációs papírt kell átnéznem, illetve több száz orvosi jelentést a kollégáktól.

A hangulatom javulása után megköszönöm a segítséget, s újfent az irodámban kötök ki egy gyors kis vizitet követően. Csak épp egy-egy mondatra tértem be a betegekhez, hiszen nekik fontos a felépülés, nekem pedig az, hogy végre kész legyen az a fránya papírmunka. Nem nagy dolog igazából, ellenben elég sok időt vesz igénybe. A munkám ezen része talán a leg... a leg... unalmasabb? Kevésbé érdekfeszítőbb?

Az asztalomhoz leülve a fiókomból kivéve a papírtömböt, leemelem az első lapot. JiYun kezelt egy Hepatitis B fertőzéses fiút egy hónapja, tudtommal időben orvosolva lett a probléma... Jöhet a következő... JiWon egy pajzsmirigy-alulműködéses lányt küldött szakképzett orvoshoz szintén a múlt hónapban. Igazán vegyes betegségekkel kerülnek be hozzánk a gyerekek. Oké, többnyire apróságokkal, viszont a legjobb szakorvosok itt dolgoznak, így mindenki aki csak teheti tőlünk két vizsgálatot, vagy jelentkezik át hozzánk jelentett betegnek. Azok a páciensek ezek, akik körzetileg, vagy valamilyen egyéb úton hozzánk kötődik.

- Ahn doktornő! - ront be hirtelen MinSuh, miből egyből tudok mindent, és eldobva a papírokat kiszáguldok mellette az ajtón. - 453! - informál a szobaszámról, hová már rutinosan fordulva lépek be.

A kis betegem egy tíz éves kislány, akik Ulsan városából költöztek be a kórházunk egyik privát, elkülönített kórtermébe. NiHwan a neve, és sajnos egy úgynevezett "nyitott-gerinccel" rendelkezik. Egy ottani orvos állapította ezt meg, tulajdonkeppen csak jobb esélyek reményében jöttek hozzánk. Egy hiányzó csigolyanyúlványtól a súlyos, életet veszélyeztető fejlődési rendellenességig sorolunk hozzá különböző kórképeket. Egy bonyolult, veleszületett fejlődési rendellenesség, amely tulajdonképpen a gerinc, a gerincvelő és burkainak hátsó záródási zavara.

Sajnos ez egy súlyosabb fajtája, így rendszeresen komplex kezelés szükséges, idegsebészeti, ortopédiai műtéti beavatkozások, viszont a tünetekhez és panaszokhoz igazodó ortopédiai, neurológiai, urológiai kezelés, gondozás, a tudatos fejlesztés sem maradhat el. Nagyon erős lány, a szüleitől minden támogatást megkap, mind lelkileg, mind testileg. Nihwan születésekor észlelték már a mozgáseltérést, a húgyhólyag kis mértékű beidegződését, valamint agyi eltérést is. Nem egészséges, de legalább él. Ameddig pedig én, illetve a legjobb szakorvos kollégák kezelik, fog is.

- Mi a gond? - terek a tárgyra rögtön, ahogy beérek.

- Fájlalja a gerincét - mondja nekem az anyuka, én meg természetesen a jól kipárnázott ágyhoz lépek. Meningokele fajtájú egyébként Nihwan nyitott gerinces kórképete. Ez az a féle, mikor a bőr nem zárul, tehát szemmel is jól látható a fejlődési rendellenesség. - Kicsit nyújtózott, aztán egyből mondta, hogy rossz neki. Kicsit megijedtem, úgyhogy egyből nyomtam a nővérhívót.

- Csak elmozdult a párna egy kicsit - igazítom meg a lány alatti puhaságot. - Így jó tündérke?

- Hm! - feleli apró mosollyal bólintva.

- Nem gond, hogy szólt - fordulok immáron az anyja felé. - Inkább értesítsen ilyen apró dolgok miatt is, mintsem baj legyen abból, hogy nem mondja.

Végül egy kisebb beszélgetést követően ismételten visszamegyek a papír kupachoz, hogy a többi jelentést is átnézzem. Csak alá kell írnom, ha minden az eljárás szerint történik. Nem szokott ezzel gond lenni, így körülbelül a feléig eljutok mielőtt hangos csörgéssel adna tudtomra a telefonom, hogy keresnek. Nagy nehezen megtalálom, és a haragom el is száll, mihelyst a barátom nevét olvasom le a képernyőről.

- Jagi! - köszönt vidáman mikor felveszem. - Egy kis uzsonna?

- Jöhet! Majd' megőrülök idebent!