Destiny (J-Hope ff.)

26. - Betegségben egészségben

Öt napja kezdődött Hobi igen csúnya betegsége. Puszta influenza, de negyven fokos lázzal társulva, mit csak fürdőzéssel és erősebb lázcsillapítóval lehet csak levinni valamennyire. Az első kisebb időszakban szinte semmit nem aludtam, mi igencsak kimerített, viszont mindenképpen HoSeok mellett éberen akartam tölteni az éjszaka nagy részét, hátha felmegy a láza még jobban. Abban az esetben akar hajnalban is kihívtam volna a mentős munkatársaimat. Szerencsére ez a szörnyű helyzet javult valamennyire, így csak úgy 38.3 - 37.9 között járkál a test hője le, s fel.

- Jagiya~

- Megyek! - kiáltom vissza neki, majd sóhajtva egy nagyot feltápászkodom a kanapéról. A hálószobába felsétálva, bár elég nehézkésen ment, azt meg kell hagyni, ám végül HoSeok betegeskedő mivoltát ágyon feküdve, nyakig betakarózva látom meg. - Rosszul vagy? - kérdezem aggódóan, minek érzékelése után kinyitja a szemeit és bólogatni kezd. - Csinálok teát, hozok fel gyógyszert, addig kérlek próbálj meg lázat mérni.

- Oké - bólint lagymatagon, azonban nem panaszkodom, hiszen beteg. Lázasan, influenzásan nekem sem lenne sok erőm bármi mást kibökni.

Visszasétálok immáron a konyhába, azonban ekkora pocakkal nehéz már közlekedni, eléggé lassít azt kell mondjam. A lehető leggyorsabban  igyekszem megcsinálni a barátom kedvenc forró teáját, mi mellé a tálcára odarakom a lázcsillapítót, illetve pár kekszet és egyéb gyógyszert mi kellhet. Felérve a szobába HoSeok szenvedő arcvonásait meglátva elnevetem magam, majd lepakolom a hozott dolgokat az éjjeliszekrényre. Mosolyogva leülök az ágyra megsimítva az arcát, végül szépen elkérve a mérőt rákukkantok. 38,4.

- Ott van a szekrényen a tea és a gyógyszerek, légyszíves vedd be mindet. Az egyik lázcsillapító, a másik pedig segít enyhíteni a torokfájást meg az orrdugulást - mondom neki a kis tálcára bökve, minek következtében hánykolódva kezdi kántálni a "nem" szócskát. - HoSeok... olyan vagy, mint egy kisfiú! Na, gyerünk! Ennél még SeoJun is ügyesebb lesz - jelentem ki, mire már sikeresen, duzzogva felül, beveszi a gyógyszereket aztán már vissza is bújik. Milyen érdekes, ha a fiával említem meg egy lapon egyből férfivá lesz még betegen is...

- Nem bújsz ide egy picurkát? - kérdezi kisfiús, elvékonyított hanggal, minek következtében kuncognom kell.

- De, persze - mosolygok rá boldogan, aztán megragadva a paplant, visszabújok az eredeti helyemre, most ugyan úgy közelebb iszkolva HoSeok-hoz, mint ahogy minden este teszem. Igazán meghitt fürdés után, a szoba némasága mellett halkan beszélgetni, míg egyikünket el nem nyomja az álom. Gondolataimból a barátom nedves ajkai zökkentenek ki, mik segítségével puszit nyom a homlokomra, közben feltűnésmentesen a derekamra simítja a kezét. Természetesen nélkülözhetetlen az olyasfajta kérdés HoSeok felől, hogy nem leszünk-e betegek SeoJun-nal, ha ilyen közel vagyunk hozzá, viszont mivel én igen erős immunrendszerrel rendelkezem, illetve védőoltást is kaptam a szezon előtt, így merem feltételezni hogy nem.

- Ma mennem kell az irodába - suttogja alig hallhatóan, ugyanis hiszem, vagyis remelem hogy be van fosva a válaszomtól, ugyanis nincs megengedve az, hogy lázasan, betegen császkáljon a városba.

- Nem, szépen itthon maradsz és délután elkezdjük tervezni a babaszobát. Most, hogy a fiad megkapta a nevét, ideje végre kikupálni a szobáját. Hm? Azt akarod, hogy én csináljam terhesen egyedül? Hidd el, megteszem, de nem fog tetszeni neked!

- Jagi... - nyögi fájdalmasan, mintha csak azt mondtam volna hogy elköltözöm jó messzire. - Tudod, hogy holnap kezdődik az új kütyü piacra dobása és már nem lesz előtte lehetőségem elmenni csak ma. Meg kell néznem egy csomó adatot, az eladási esélyeket... két értekezleten is részt kell vennem. Ráadásul a főnökömmel találkozót kell egyeztetnem.

- Nem érdekel! Beteg és lázas vagy! Nem hiszem el, hogy nincs rajtad kívül más ember ott, aki ezt nem képes megcsinálni!

- Jó, Jagiya, nem vitázok veled. Elmegyek és kész! - jelenti ki teljes magabiztossággal, azonban egyből eltűnik ez az arckifejezés mihelyst felülök a mérges fejemet megmutatva neki. - Tudod, hogy mindent elérek amit akarok. Szeretlek, köszönöm, hogy aggódsz értem, viszont most engedj egy kicsit e téren...

- Francokat! - motyogom morogva az orrom alatt. - Ha te bemész, akkor én is - vágok vissza, majd kimászok mellőle.

- Most hová mész? - kiált kurtán utánam, csakhogy idegesen intek neki. - Jagi... Elmegyek, elintézem azt amit muszáj, aztán úgy kúrálsz ki, ahogyan akarsz és azt csinálom, amit mondasz - böki ki maradásra kényszerítve engem, csakhogy annak ellenére hogy ezt mondja, duzzogva, karba tett kezekkel fordulok meg.

- Cseszd meg - motyogom indulatosan, minek következtében ott is hagyom a francba. Miért ilyen makacs mindegyik férfi hogyha beteg? Nem hogy kipihenné a lázát, inkább bemegy dolgozni hátha a gyenge szervezete ilyen esetben mást is benyel, hát hogyne. Menjen csak, mit bánom én. Majd megoldom a maradék kis doboz kicipelését SeoJun szobájából.

Az ajtót magam után vadul vágom be, szerintem még az alsó pár szomszédunk is könnyedén meghallotta. Valószínű a terhességnek tudható be, de amint felemelek egy díszekkel teli karton dobozt elkap a sírás, így a könnyeimet potyogtatva indulok neki a lépcsőknek. Nem is kellene emiatt bánkódnom, csak egyszerűen annyira felbosszant, hogy minden mással törődik, csak önmagával nem. Én influenza könnyedén átalakulhat tüdőgyulladássá... kizárt, hogy szanatóriumba beengedjenek várandósan.

- Jagiya... - jelenik meg a nappaliba pillanatokkal később, mihelyst a dobozt letettem a fal tövébe. - Este hatra itthon vagyok. Mit szólnál ahhoz, ha tartanánk egy romantikus estet? - dörmögi a fülembe a hátamnak simulva, azonban sóhajt egyet mikor nem válaszolok. Összeszorított ajkakkal igyekszem kiküszöbölni az agyam csúnya feltételezését, miszerint HoSeok nem a munka miatt megy be a céghez, hanem netán valakihez. Már fogalmam sincs arról, miként jutott ez eszembe... egyszerűen megőrültem! Csak munkáról van szó, nem meghalni készül.

- Számolom a perceket - sziszegem szinte ahogy kipréselem a fogaim közül ezt a mondatot, minek köszönhetően szembefordít magával bájosan.

Megrökönyödik, amint a könnyáztatta arcomat futja végig vagy ezerszer a tekintetével, közben számomra ismeretlen érzések futnak végig a mimikáján. Aggódóan pillant hol a szemembe, hol végig az egész testemen holott egyébként semmilyen problémám nincs a tudaton kívül, miszerint ő ma igenis munkába fog állni betegen is. Annyira szeretném, hogy rendesen meggyógyuljon, teljesen tünetmentesre, de... egyszerűen lehetetlenség beimádkozni az ágyba. Acélból van még így is, hiszen a láza ellenére képes elég energiát kifejteni.

- Ne haragudj rám, miattam meg főleg ne sírj. Sőt! Semmi miatt ne sírj! - jelenti ki édesen, egy nagyon apró puszit nyomva a számra. - Szeretlek Jagi... nem azért megyek el, hogy felbosszantsalak, csak ez most olyan feladat amit feltétlen nekem kell csinálni ott helyben. Hidd el, ha itthon lehetnék veled és itt dolgozhatnék, az ötmilliószor jobb lenne - cirógatja meg az arcom, majd hirtelenjében sok-sok rövid csókkal kezd el bombázni, egészen addig, míg fel nem kacagok.

- Csak érj haza időben, egyben. Ne feledd, beígérted azt a romantikus estét - bökök a mellkasára a mutatóujjam segítségével, aztán megbillentem a kobakom jobbra. - Ha nem érsz vissza hatra, a szülés utánig nincs szex - pislogok rá ártatlanul, minek következtében teljesen elképed. Így legalább biztosan csak a legfontosabb dolgokat fogja odabent elintézni, majd már süvít is haza.

- Kínzás - kezd nyafogásba. - Jó, ha most indulok, akkor biztosan hazaérek hat előtt - pillant a szekrényen levő digitális órára, végül egy gyors csókot nyomva a számra visszaiszkol az emeletre öltözködni. Attól függetlenül, hogy láza van egészen elemében van. A fejemet csóválva indulok meg a konyhába, hogy valami édes után kutassak. Mostanában egyébként nagyon édesszájú lettem, úgyhogy előre tartok, hogy hány kilogramm felesleg van rajtam, illetve lesz meg a szülés után. - Elmegyek - jelenik meg mellettem HoSeok a semmiből, már talpig öltönyben.

- Vezess nagyon óvatosan. Kérlek igyál egy teát, amit odaértél - kérem tőle még utoljára, mire legnagyobb boldogságomra rábólint. - Hívj ha indulsz haza és melegítek vacsit - puszilom meg az állát közben a nyakába fűzve karjaimat.

- Vettem - veszi poénra, majd egy csókot követően elhagyja a lakást.