Destiny (J-Hope ff.)

10. - Hope World

Rossz szájízzel ülök be az autóba HoSeok mellé, ki készségesen megvárta, amíg a szüleim negy szem között elbúcsúznak tőlem. Az esküvő óta most találkoztunk először, viszont meglepően nagy örömmel fogadtak bennünket a barátommal. Szinte az egész ebéd alatt HoSeok-ot faggatták mindenféle dologról, hogy hol lakik, mit dolgozik, még volt pofájuk az is megkérdezni, hogy mennyit keres! Látszólag mindennél jobban szeretnének engem a nővéremhez hasonlítgatni, s úgy tűnik, most a szemükben átvettem a vezetést, a barátom huszonegy-millió wonos hónapos fizetésével.

A mai napot direkt úgy terveztük, hogy ebédre ide, vacsorára HoSeok szüleihez megyünk, így egy nap alatt letudva tulajonképpen ezt a "bemutatlak a családomnak" dolgot. Nagyon remélem, hogy sokkal kellemesebben fog teli a hangulat tekintve, hogy elképzelhetően ott is töltjük az éjszakát. Legalábbis én mindenképpen így pakoltam magamnak, hisz' a barátom anyukája már rágja egy ideje HoSeok fülét hasonlókkal.

- Sajnálom. Néha már túlságosan is... mindegy, tudod te is - rázom meg a fejem szomorkásan, mikor pedig csatolnám be magam hirtelen elkapja a kezemet, s egy apró rántással már felé is fordulok. Az ajkai pillanatok alatt tapadnak az enyémekre, így a szemeimet lehunyva kezdem viszonozni ezt a lassú, nyugtató, ám mégis szívrohamot okozó csókot.

- Már idefele eléggé felkészítettél azt hiszem - kuncog bele a csókba, aztán azzal a lendülettel vissza is huppan a saját ülésébe. - Nem történt semmi olyasmi, amivel a lelkembe tiportak volna. Nem kérdeztek semmi nagy dolgot, nem találtam illetlennek, bár megleptek a munkámmal kapcsolatos részletes kérdések - ráncolja össze egy pillanatra a homlokát. - Belekalkuláltam, hogy a te érdekedben muszáj ilyesmit is tudniuk, hiszen azért nem mindegy, hogy milyen társadalmi rétegbe sorolható úriemberhez mész hozzá.

- HoSeok, felőlem aztán hajléktalan is lehetnél - csattanok fel talán kicsit dühösen, hogy a szüleim pártján áll. - Mit számít a pénzed... azzal engem nem tehetsz őszintén boldoggá - rázom meg a fejemet, igyekezve lecsillapítani magamat. - Nekem teljesen mindegy, hogy az, akit szeretek többet, vagy kevesebbet keres mint én. Nekik nem az, és most igazán rosszul esik, hogy nem értessz meg - sóhajtok hátra dőlve az ülésbe, immáron becsatolva, lehunyt szemekkel.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem értelek meg, csak azt, hogy a te érdekedet szem előtt tartva nekik nem mindegy, hogy ki lesz a későbbiekben a férjed. Egy olyan ember, aki gond nélkül tart el téged és a közös családotokat, vagy valaki más, ki alig tud valamit ételt rakni az asztalra. Ők azt szeretnék, hogy boldog életed legyen, ezért ilyen alaposkodóak. Ahogy te mondtad, nekik nem mindegy, neked meg az - adja tudtomra, minek hatására kezdem belátni, hogy igaza van. - Megértem őket, viszont téged is - mondja még utoljára, majd az autót beindítva lehajt a feljárónkról. Az autópályára felkanyarodva akaratlanul is előbukkannak a könnyeim, így szépen elfordulva a barátomtól engedem szabadjára őket.

~

Három és fél autóút után végre leparkolunk egy kerítés előtt. Nos, igen... nincs közel az én gyerekkori városom Gwangmyeong a barátoméhoz. Ő Gwangju kisvárosában nevelkedett addig, amíg el nem ment egyetemre. Egyszer már szerencsére volt alkalmunk ilyesmiről beszélni. Nagy sóhajjal kapcsolom ki az övem, aztán félve nézek át HoSeokra, aki szintén az én arcomat fürkészi. Halvány mosolyra húzza a száját, aztán a kezemet a szájához emelve kezdi puszikkal hinteni.

- Ne haragudj - bukik ki belőlem hirtelen pár könnycseppel együtt, mit óvatos mozdulattal el is tüntet. - Ha a szüleimről van szó mindig feszültebb leszek. Nem akartalak megbántani - hüppögöm neki nagy nehezen, remélve, hogy teljes mértékben érti amit mondok. Még mindig mosolyogva nézi az arcomat, aztán hirtelen megcsókol minden előzetes figyelmeztetés nélkül.

- Ne sírj már - suttogja a számra, ilyen távolságból belenézve a szemeimbe. - Bármennyire is vagy aranyos így, akkor se! Nem bántottál meg, csak... próbáld meg egy kicsit megérteni őket. Nem rossz emberek ők még attól, hogy e képpen kezelik a dolgokat - érinti össze az orrunkat, majd egy apró puszit is nyom rá. - Na, viszont menjünk be. Nem kell aggódnod, minden rendben lesz! - teszi még hozzá az ijedt arcomat meglátva, végül kisegítve a kocsiból bezárja azt, s elindulunk befelé.

Egy számsort beütve kinyílik a kiskapu, hol előre engedve be is csukja azt. Az előkert nagyon szép, tulajdonképpen mintha különböző mintájúra lenne vágva az összes sövény, bokor, vagy fa. A járólap, ami elvezet a bejárati ajtóig igazán makulátlan, krémes színű. A ház falai fehérre vannak festve, néhol egy-egy faléccel, vagy valamiféle kővel van kirakva. Milyen ötletes, bár biztosan nem lehetett olcsó mulatság. Végszóra HoSeok kitárja előttem az ajtót, mire halkan megköszönve már át is lépem a küszöböt.

- Megjöttünk! - kiabálja el magát a barátom, miután sikeresen lecseréltük a cipőinket kényelmes, puha papucsokra. Fellépünk a lépcsőn, még mindig kéz a kézben, abban a pillanatban pedig ahogy megállok HoSeok mellett egy velem egymagas asszony dugja ki a fejét a konyhából. Hatalmas vigyorral öleli magához a fiát, aztán elszakadva tőle rám emeli a tekintetét. Rögtön meghajolok, viszont leint, és magával húz bennünket a nappaliba.

Egy idős férfi éppen kifelé jött, ahogy meg észrevesz bennünket szintúgy megöleli a barátomat. Neki is a nevemet elmondva dőlök derékszögbe, illetve csak szeretnék, mivelhogy a vállamat megfogva állít meg a cselekedetemben. Tekintetemet a férfi arcára emelem, véletlenül sem a szemeibe, hiszen az Koreában elég tiszteletlenség.

- Nagyon örülünk neki HyoSonn-sshi, hogy végre találkozhatunk veled! - mondja nekem az úr végre elengedve.

- Én is nagyon vártam már ezt a pillanatot - mosolyodom el, ezt követően pedig a szívem nagyot dobban HoSeok miatt, mi mindkét tenyerét a vállamra csúsztatja.

- Jaj, üljetek már le - hesseget arrébb a barátom anyukája bennünket, mi erre természetesen szívesen engedelmeskedünk. HoSeok egyből összekulcsolja a kezeinket, mit a szülők egymásra mosolyogva díjaznak. - Előbb jöttetek, mint számítottunk rá, de nem baj! A vacsora csak hét felé lesz készen, addig négy óra még van - rázza meg a fejét gondterhelten.

- Nem gond, anya. Berendezkedünk addig - húzza mosolyra a száját, illetve ezzel egyidőben végigsimítja a kézfejemet. Egyszerre dobogtatja meg szívem és nyűgöz le, hogy milyen könnyedséggel mutatja ki az érzéseit ilyen úton. Ez pont az a pillanat, amikor szavakkal nem tudja kifejezni azt, amit érez irántam. A mozdulata mindent elárul arról, ami benne van.

- Mondd csak, HyoSonn-sshi, mivel foglalkozol? - kérdez váratlanul HoSeok apukája, mire rá nézve mosolyogva elárulom neki. Az arcára meglepődöttség ül ki, ahogy a feleségéjére is. - Hisz' ezt nagyszerű! - virul fel teljesen őszintének tűnve. - Fiam, megfogtad vele az Isten lábát. Csinos, ráadásul egy orvos! Ennél remekebb hölgyet nem is mutathattál volna be nekünk! - csap izgatottan a karfára. - Hol találkoztatok? - tesz fel újabb kérdést, s egyszerűen nem bírom ki, muszáj kuncognom.

- Ez vicces történet - nevet fel a barátom is kissé megszorítva a kezem. - Először egy esküvőn futottunk össze, de ott nem tulajdonítottunk a másiknak nagy figyelmet, majd végül pár hónapja botlottunk egymásba egy étteremben - ferdíti el kissé az igazat, ám azért a nagyja valóban megtörtént. - Felfoghatatlan, egyszerűen csak megtörtént. Én meg csak álltam ott, HyoSonn azt se tudta mit kezdjen velem. Közben magamtól belül végig kérdeztem magamtól: "Ez most valóság vagy csak álom?" - mondd a szüleinek valami olyasmit, amit én nem feltétlen tudtam. - De az. Ez itt az élet - pillant le rám, minek hatására én is fel rá.

- Jaj, ennyire utoljára a nővérednek örültem - kezd tapsolni az anyukája. - Na, menjetek csak fel, addig mi megcsináljuk a vacsorát. Hét körül eszünk, aztán sajnos muszáj legalább egy órára a szembe szomszédhoz átmenni, mert hívtak, apád meg igent mondott még az előtt hogy telefonáltál volna - forgatja meg a szemeit vicceskedve, mi pedig ezt a pillanatot megragadva állunk fel. - Szólok majd ha készen van!

- Köszi, anya - mosolyog rá HoSeok, aztán a kezemet megfogva az emeletre kezd húzni.

Időm sincs körbenézni az emeleten, olyan hevességgel süvítünk el a folyosón, egyenesen be a szobája ajtaján. Meglepett nyögést hallatok, mikor az ajtónak döntve tapad rá az ajkaimra. Utoljára ilyen hevességet azon a bizonyos éjszakán láttam tőle, viszont meg kell mondjam, kifejezetten tetszik. A hajába túrva én mélyítem el a csókot, ő erre kényelmesen reagálva a nyelveinket is bevonja a kis csatánkba.