Destiny (J-Hope ff.)

4. - Új élmény

~ Egy héttel később ~

- Hozzatok még kötszert! - utasítom a nővéreket ebben az "orbitálisan nagy" vészhelyzetben, ugyanis az egyik gyakornokunk végezte ma a vérvételt egy kisfiún – felügyelettel persze –, csakhogy a kis lurkó úgy gondolta, hogy tök jó ötlet épp akkor felpörögni, így szegény lány egy csepp vörös folyadékot sem tudott kivenni belőle. A baj nem is ebből lett, hanem abból, hogy izgatott lett az anyukája látványától és megrúgott egy gurulós kocsit, amiben szegény ChulSin felborult a letisztított szikékkel, mik egyenesen a kisfiúra estek.

Én igazából azt hittem, hogy ilyenek csak a mesékben vannak, ám úgy tűnik hogy mégsem. Szerencsére az ijedtség nagyobb, mint a baj. Senkit sem okolok ezért a balesetért, hiszen ilyen izgő-mozgó gyerkőc mindig túlbuzgó energiával rendelkezik. SungJin jelenik meg az ajtóban egy igen barátságos mosollyal, majd némán utasítva - miszerint húzzak el a mindjárt esedékes műtétemre - veszi át a sérült ápolását. Tulajdonképp lehetett volna ő is a gyerekosztály főorvosa, hiszen azért valamennyivel több tapasztalata van, csak a választás született a gyereke, így többet maradt távol, mint azt a vezetőség akarta. Ezért lettem én.

- HyoSonn-ah, mindent előkészítettünk a műtőben, a fertőtlenítés kész, az altatót a páciensnek YuNa sikeresen beadta úgy... fél perce - pillant a karórájára JiYun, mire csak bólintok, s elindulok a kijelölt műtő irányába. Azért a legtöbb helyzetben nem én szoktam vagdosni, csak résztvevő vagyok mint kezelőorvos – nálunk a klinikán lehet kérvényt benyújtani erről –, bár az alapjáraton a műtét lehetősége mindig a legvégső eset. Nem szívesen nyittatok fel makulátlan, ártatlan testeket, ha nem vagyok teljesen meggyőződve a baj hitelességéről. A mai beteg egy tizenöt éves fiú, akin epehólyagműtétet kell végrehajtani. Természetesen nem én fogom csinálni, hanem a számára kijelölt sebész specialista. Azonban mivel a szülő kérte, így rész veszek, és asszisztálok a doktorúrnak.

~

- Hah - ropogtatom ki a nyakam közel késő délután, amikor is sikeresen kiszabadulok a műtőből. Nem volt nehéz feladat, viszont mindent finoman szeretett volna a kollegám csinálni, emiatt majdhogynem ott aludtunk el. Hiába fiatal a doktorúr, nagyon óvatoskodó. Nem szemrehányásként, de... úgy viselkedett egész idő alatt, mintha én lennék a nyitott könyve. "HyoSonn-sshi, most akkor ezt csinálom, te fogd ezt, megnézem közelebbről hogy tutira azt csináljam amit akarok!" – ugrik be hirtelenjében egy mondat foszlány, minek hatására egyből undorodva ráz ki a hideg. Valamiért nem csípem, ha egy fickó nem talpraesett és magabiztos.

Ijedten csapok a homlokomra, majd már meg is kezdem a futást a lift irányába, ugyanis teljesen elfelejtettem, hogy fél hatra beszéltünk meg HoSeokkal egy találkozót. Elméletileg az előcsarnokban kellett volna várnom rá, csak jóval hosszabb volt a munkám, mint ahogy azt előre kiszámítottam. Soha többet nem teszek ilyesmit!

A kis felvonóba beállva rögtön a nulladik gombját nyomom meg, s meglepetésemre gördülékenyen, megállás nélkül leérek a földszintre. Ritka pillanatok egyike. A tekintetemmel egyből a férfit kezdem el keresni, mikor pedig kiszúrom, nagy sietség be kezdek. Készségesen áll egy oszlop mellett, egy szép csokor tulipán kíséretében, én meg... csapzottan, büdös vér szagúan és foltosan lihegve állok meg végül előtte.

- Sajnálom - hebegem ahogy csak a torkomon kifér. - E-el húzód-dott egy mű-űtét. So-sokat vártál? - kérdezem még mindig szuszogva, azonban ő csak kedvesen megrázza a fejét nemlegesen.

- A recepción azt mondták fontos műtéten veszel rész, így még előbb is végeztél mint arra számítottam - újságolja, közben megmosolyogtatva engem. - Igaz is... tegnap említetted, hogy nagyon szereted a tulipánokat, ezért úgy gondoltam megleplek vele - nyújtja át nekem a csokrot emlékeztetve a tegnapi kis üzenetváltásunkra. Ó, igen. Egy hét telt el a kis leveles-találkozásunk után, közben meg a számomat is birtokolja már. Igaz, én adtam meg neki, nem kellett úgymond nyomoznia, ami azért számomra nagy szó. Nem is tudom már, hogy mi volt az, amivel kiprovokálta magának, hogy eláruljam ezt a kis információt. Mindenesetre ez egy nagy ugrás önmagammal szemben, hiszen ő az első, kinek így megadtam a privát mobilos elérhetőségemet.

- Köszönöm! - hatódok meg kissé a gesztustól, aztán elveszem tőle a virágot és jó mélyet szippantok bele. - Még le kellene adnom egy papírt, illetve át is öltöznék, mert nem akarok így - mutatok végig magamon. - Veled bárhová is menni. Még a végén azt hiszik, hogy totál kattant vagy - rázom meg a fejem, mire megmutatja a fogsorát egy vigyor keretein belül. Mondanom sem kell, igazán szép...

- Így is ugyan olyan gyönyörű vagy, mint mindig - bókol kedvesen, mitől az arcom totális csődöt mondd és rák vörös lesz. - Menjünk, jó - kuncog fel a reakciómon, majd a vállamnál fogva elkecmereg velem a liftig, mibe kettő anyuka-gyerek páros készül felmenni. Önállósítva magam hajolok meg, mit aztán HoSeok is leutánoz, végül a nekem megfelelő gombot megnyomva beállunk az egyik sarokba.

A betegek beszélgetését lehet csak hallani, egyébként mi ketten HoSeokkal élvezzük a csendet, ám közben néha-néha egymásra mosolygunk. Mihelyst felérünk, az irodámba rohanok – HoSeok-ot magammal rángatva –, s megkérve hogy maradjon itt elindulok a személyzeti fürdőszobába egy gyors zuhany érdekében. Körülbelül egy kollégiumi jelleggel rendelkezik, csak kicsit talán modernebb és tisztább.

A tisztálkodással hamar végzek, emiatt alig fél órán belül visszatérek az irodámba már teljes harci-díszben. HoSeok először észre sem veszi az érkezésem, csupán a polcokon és a falakon  nézeget különféle könyveket-képeket. Van egy kilógatva a családommal, s az pont a nővérem diplomaosztóján készlült. Azon a napon vágta először a fejemhez, hogy sokkal jobb mint én. A sok sérelem ellenére mindig megbocsátottam neki. Mint akinek sosem fájt.

- Mehetünk - mosolyodom el felkapva a fotelban heverő táskámat, majd ezt követően az orvosi szettemet beteszem a megfelelő kis polcra. Minden reggel ebbe kell átöltöznöm, vagyis inkább egy ilyen közönséges összeállításba. Ugyan olyan egyenruhája van ugymond minden orvosnak, ezeket pedig készségesen mossák idebent, emiatt jogunkban áll újat kérni piszkolódás esetén. Ma már ehhez túl fáradt vagyok, megteszem inkább holnap reggel.

- Csodásan festesz, HyoSonn - adja tudtomra a meglátását, minek következtében természetesen elpirulok. - Mindig ezt fogod csinálni? - kérdez rá nevetve, azonban a torkomon hangok nem jönnek ki. Szimplán megrázom a fejem, hogy azért tudja, majd belerázódom ebbe az egészbe. Egy hete találkozgatunk még csak úgymond, bár fél éve találkoztunk először, most kezdem el megismerni. Elég nyitott, őszinte ember, aki szeret beszélni, emiatt sok tulajdonságával vagyok tisztában.

A mai napra egy sétát terveztünk be munka után, hiszen az Ansan Városi Természeti Park egy köpésre van tőlünk. Fogalmam sincs miként dolgozhatunk ilyen közel egymáshoz, de ez ilyen esetekben kapóra jön. Csak ne váljon a kárunkra, mert megőrülök körülbelül. Nem szeretem, ha valaki túlságosan is rám van akaszkodva. Bár... meglepő, de HoSeok óvatoskodó. Kétszer megkérdezi inkább, hogy biztos nem gond-e ha együtt eszünk, vagy ha itt meg ott összefutunk.

Húsz percen belül már a kis túristaútvonal mentén indulunk meg felfelé, pusztán annyi a nehezítés számunkra, hogy igencsak kezd sötétedni. Én, mint ahogy azt a férfi is tuja nem igazán tájékozódom jól a sötétben, így mikor oda kerül a sor megengedi hogy belé karoljak. Messziről talán úgy nézhetünk ki, mint akik házasok, vagy talán épp az ellenkezője. Az arcomon szerintem tökéletesen kivehető egy kis zavar, HoSeok-ról pedig nem tudok semmit mondani. Nem merek felpillanatni rá.

Bár nem tudom hogyan, mégis egyfajta biztonságban érzem magam annak ellenére, hogy nem bensőséges a viszonyunk. Ahogy azt észlelem lehet, hogy már hónapok múlva más lesz a mondandóm erről... HoSeok kedves, figyelmes velem szemben, nem nézném ki belőle, hogy hátsó szándékkal akarna megismerni, főleg nem úgy, hogy ennyit fáradozott amíg meg nem talált. Lehetséges, hogy belém van habarodva?