Destiny (J-Hope ff.)

3. - Találkozó

- HyoSonn! - kapja el a karomat hirtelenjében YeongSik, minek köszönhetően neki csapódom a mellkasának. Idegesen tépem már ki a kezemet a szorításából, egyből kaprba téve azokat. Kemény tekintettel kezdem fürkészni, sugallva, hogy bökje már ki, mert nem igazán van erre kapacitásom. - Beszéljük meg! Szeretném, ha a barátnőm lennél! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hanggon, ám csak ciccegést kap válaszul. Érzékelem, hogy körülöttünk a kis jelenetet látva többen is hallgatózni kezdenek, ezért mégiscsak megszólalok.

- Nézd, kedves hogy itt próbálkozol, meg minden... de szállj magadba. Azok után, hogy hátbaszúrtatok MiYun-nal karöltve, ezt nem gondolhatod elég komolyan. Plusz, nem erőltethetsz rám semmit, egyszerűen képtelen vagyok téged szeretni - közlöm vele könnyeden, aztán elindulok a kórház saját éttermébe. Még csak az hiányzik, hogy az épületen kívül összefussak HoSeokkal.

Ahogy belépek a helyiségbe megérzem a jellegzetes kaja-szagot, mitől a hasam már kordul is egy hatalmasat. JiYun munkatársnőm mellé huppanok le egy nagy tál étellel, kinek jó étvágyat kívánva falatozni kezdek. Egy fél óra alatt végzek is az ebédemmel, így elindulok visszafelé. A biztonsági őröknek azért elmondom, hogy ha YeongSik legközelebb ide jön - szerencsére ismerik az arcát, annyi panaszom volt már rá -, akkor ne engedjék be, aztán DaEun-höz sétálok megkérdezni, hogy bejelentkeztek-e már a telefonos betegek. Naponta többször van, hogy hívásokat kapunk különféle vizsgálatra. Tegnap este egy laborvizsgálati kérvénnyel hívott minket egy úr, aki a kisfiát hozná. Csak azt nem tudom, itt vannak-e már.

- HyoSonn-ah! Jó is, hogy jössz! - int magához mikor közelebb érek. - Ezt egy csinos fiatalember hagyta itt nekem - nyom a kezembe egy borítékot a nevemmel ellátva. Homlokráncolva teszem zsebre, végül rátérek az eredeti tervem tárgyára.

- A telefonos férfi és a fia megérkezett már? - teszem fel a kérdést mosolyogva.

- Nem, este hatra kaptak időpontot SungJin-től, szóval neked semmi dolgod ezügyben. Élvezd a napot - paskolja meg a pultra fektetett kezem, aztán elnézést kérve elindul ebédelni. Én magam is a liftbe lépek hogy végre az utolsó kis látogatásomat megtegyem a betegeimnél, ugyanis így, hogy a kollégám átvette a telefonos bejelentkezőket egyszerűen hazamegyek. Nem messze a munkahelyemtől van egy lakásom, pontosabban Raemian-Prugio-Mapo egyik apartmanja van a birtokomban. A keresetemmel szerencsémre sikerült a jövőmre nézve vásárolni ezt, hiszen négy hálószobás szépség és elég tágas. Szép park található a lakóházak közt, így ha a közeljövőben gyerekem lesz jókat fogunk sétálni.

Öt kis manót csekkolok le mikor felérek a nekem megfelelő szintre, kik szerencsére szépen gyógyulnak - már aki. A saját betegeim több mint két hete fekszenek bent, viszont vannak olyan páciensek is, kiket átvettem az orvosuk hiányában. Az irodámba sétálok, hogy felnyithassam végre a borítékot, ugyanis egyre inkább fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Egy hosszúnak kinéző levelet tartalmaz, így rögvest az olvasásába kezdek.

"Minden bátorságomat összegyűjtve írok most neked, ugyanis végre sikerült megtalálnom téged. Nem tudom, mi vezérelt, mikor eltűntél aznap este, de én egyáltalán nem így terveztem. Azt gondoltam, majd reggel felkelünk és megbeszéljük hogyan tovább, ugyanis bármennyire furcsa, tekintve hogy miként végződött a nap, nekem nem csak egy éjszakára kellettél volna.

Mivel felszívódtál, ezért ezidáig nem volt alkalmam elmondani neked; kísértett a gondolatod. Megbékéltem már a tudattal, hogy nyilván te nem akarsz viszont látni, ám én valahogy attól a naptól fogva a reggeli pillanatról álmodoztam. Arról ábrándoztam ma is, amikor az esküvőn megláttalak magányosan ücsörögni annál az asztalnál. Képtelen voltam levenni a szemem rólad, így hát cselekedtem, csakhogy... nem az volt az eredeti tervem, mint ami valójában történt. Ráadásul szerintem benned egy egészen más kép él arról az éjjelről így elmondom, hogyan is történt.