×Damned× ( Legolas ff.)

Ki Vagyok Én?

°>°>°> Arvael szemszöge <°<°<°

Arvael megkérte Tilnirt, hogy amíg Legolas nem jön vissza ne menjenek be Baranhoz. Tilnir egy kis szájhúzással bár, de beleegyezett így leültek a ház előtt álló lócára.
Egyik oka, hogy a lány nem akart bemenni a herceg nélkül, hogy tudni akarta Thranduil hogy döntött. Engedi, hogy maradjon vagy elküldi és utána levadássza. Arvael úgy gondolta itt nincs jó döntés. Ha itt marad biztos, hogy közel kerül Legolashoz. És mivel semmi sem tart örökké majd egyszer el kell majd válniuk. És tudja magáról, hogy még egy feszteséget az életében már nem bírna elviselni.
Viszont ha elmegy, akkor minden érzelmi szállnak vége szakad, és újra ugyanaz az a személy lehet mint régen. Talán még jobb is. Újra Ownherrel és Isthillel száguldhatnának keresztül az erdőn, éhes orkokra vadászva. Együtt hajthatnák álomra a fejüket a csillagos égbolt alatt. Arvael beleszippantott a levegőbe, de itt nem érezte az erdő friss, lédús illatát. Hiányzott neki. A hatalmas fák, az apró tövieses bokrok, a zizegő avar a sünikkel meg az egérkékkel. A madarak csiripelése hajnalban, és a nagyvadak neszezése a távolban. De ami legfőképp hiányzott úgy hívják szabadság. Nem korlátok közé bezárva, ahol parancsolnak neki. Na meg persze a kérdésektől mentes elme.
Ahogy Arvael gondolatai visszakanyarodtak a felé, hogy miért is vannak itt, nagyot sóhajtott. Hátrahajtotta a fejét a kemény ház falának. Élvezte ahogy a nap gyengéd sugarai cirógatják a bőrét. Ez kissé megnyugtatta.
- Biztos akarod? - hallotta meg maga mellett Tilnir bizonytalan hangját. Kinyitotta a szemét, majd pár másodperc múlva felé fordult. Kezeit összekulcsolta ölében, úgy nézett a katonára.
- Én igen. Miért te nem?- kérdezett vissza. Szemöldöke egy árnyalatnyival feljebb szaladt.
- Nem igazán.
- Miért? Nem a te dolgaid derülnek ki Tilnir. Neked nincs miért aggódnod. - motyogta Arvael, majd elfordult és újra lehunyta a szemét.
- De...igazából van. - mondta halkan a fiú. Arvael megrázta a fejét.
- És mi lenne az, az égbekiáltó nagy ok amiért félned kellene ha bejössz? - hangja kicsit gúnyosabbra sikeredett mint gondolta, de már nem tudta visszaszívni. Tilnir fészkelődött ültében, majd végül ránézett Arvael arcára. De az az arc olyan szép volt, hogy meg se bírt szólalni.
Porcelánfehér bőrén úgy csillogott a napfény, mint a legszebb gyémánton. Szőke, fényes haja érzékien keretezte bájos arcát. Hosszú és dús szempillái meg-meg rebbentek. Kecses vállát még ez az egyszerű ruha is kiemelte, mint karcsú alakját. Finom, apró kezei szépen egymásba fonva pihentek ölében.
Arvael a hallgatást a gondolkozásnak tudta be, így meg se mukkant. Várta Tilnir válaszát.
- Aggódhatok azért, hogy mi is vagy. Hogyha kiderül, hogy tényleg elátkozott vagy, akkor nem beszélhetek veled többet. Kiszámíthatatlan leszel, és fékezhetetlen. Ha úgy tartja kedved le is döfhetsz egy késsel, vagy nyílvesszőt ereszhetsz a mellembe. És azt tudom, ha kiderül, hogy végig megidéztél és azért látlak ilyen csodaszépnek, akkor még a holnapot sem éled meg. Akármennyire is fog fájni, meg kell ölnöm téged, muszáj megtennem. Miattam, a herceg miatt, a király miatt, és legfőképpen a világunk miatt. - suttogta végül Tilnir. Rá nem nézett a lányra, csak poros csizmáját bámulta maga előtt. Arvael nem szólt semmit. Ugyanúgy csukva volt a szeme, de Tilnir nem látta az elméjében dúlú harcot.
Mindenki gyűlöli, és szerintük az lenne a megoldás, ha megölik. De ha ki is derül, hogy ő tényleg elátkozott, akkor sem tehet róla. Nem ő válásztja a sorsát. És lehet változni. Nem biztos, hogy ez a lélek olyan rossz. Lehet egy ördög, de talán lehet belőle újra angyal. Arvael ebben hisz. Hogy mindent és mindenkit meg lehet változtatni. Csak kell hozzá elég akaraterő, és egy szilárd elképzelés mivé is akarsz válni.
Arvael biztos volt benne, hogy nem igézte meg Tilnirt. Hiszen azt sem tudja hogyan kell. Nem egy mágus ő, hogy hókusz-pókuszoljom jobbra balra. Azt meghagyja Gandalfnak. Vagy, hogy is hívják azt a mágus, akiről annyit beszélnek a tündék. Ha nem tudja hogyan kell, akkor nem is tudja megcsinálni, nem igaz? Semmi sem biztos. Egy invogányon állnak, ahol bármelyik pillanatban az alatta lévő mocsaras, vizes közegben találhatják magukat. Ha kiderül az igazság, mindenki elfordul tőle. Hiszen az elátkozott az ő szemükben egy átok. Mely ha lesújt senki nem marad élve Középföldén.
Ha az igazság azt kívánja, hogy Arvael az elátkozott, akkor úgy kívánja. Nincs kibúvó, nincs egy kis barlang ahol elbújhat mindenki elől. Fel kell válalnia, és úgy alakítania ahogy ő szeretné. Nem engedheti, hogy a fekete köd bejusson az elméjében, megtelepedjen és olyan szavakat suttogjon a fülébe ami miatt a lány már az se fogja tudni ki ő valójában.
HA kiderül, de csak Ha akkor Arvael gondoskodni fog róla, hogy mindenki tudjon róla, de soha többet nem lássa senki. Egyedül könnyebb elviselni. Senkit nem bánthat. Senki nem bántja őt.
A lány kis idő múlva kinyitotta a szemét Tilnir felé fordult. Ő könnybe lábadt szemmel nézett vissza rá.
- Nem igéztelek meg Tilnir. Bízz bennem kérlek, mert igaz amit beszélek. Nem tudom, hogy kell és nem is karom tudni. Az agyad nem áll irányítás alatt. Magad dönthetsz. - suttogta belenézve az őr szemébe. Tilnir akkorát nyelt, hogy az Arvaelnek fájt. Majd végül felsóhajtott és bólintott egyet. Előrehajolt és egy puszit nyomott Arvael puha arcára.
- Hiszek neked. - villantott a lányra egy mosolyt.
- Ti meg mit kerestek itt? - hangzott Legolas hangja. Arvael összerezzent és ránézett a hercegre. Nem tűnt túl vidámnak. Szája keskeny vonallá szűkűlt össze, pont ahogy a szeme. Arvael alíg tudta kivenni a tünde kék íriszeit a sötét szempillák alól. Halkan köhinetett egyet majd felállt.
- Csak megvártunk. Nem akartunk nélküled bemenni. - mondta Arvael és megerősítésképp Tilnirre nézett. De a katona rájuk sem nézet. Elmerült a gondolataiban, és elnézett valahova a fák lombjai felé.
- Akartátok? - húzta fel a szemöldökét Legolas. Mintha megérezte volna, hogy a lány nem mond teljesen igazat. Tilnir inkább örült volna ha Legolas nincs ott, és ezt a herceg is nagyon jól tudta.
Arvael megfeszítette az állkapcsát és úgy nézett farkasszemet Legolassal.
- Igen AKARTUK. - felelte erősen megnyomva a szót. Legolas szeme kerekre nyílt, így láthatóvá vált újra, mélykék szeme. Arvael gyomra hatalmas bukfencet vetett. A lány felhúzta az orrát és mérgesen megfordult. Fene a szép szemébe, és abba is, hogy tényleg csak Ő akarta megvárni! Tilnirnek eszébe sem jutott.
- Bemehetnénk végre? - sziszegte a háta mögé. Legolas nem felelt csak hallotta ahogy elindul. Megállt mellette és várakozóan Tilnirre bámult, aki meg sem moccant.
- Te mit csinálsz? Mert nélküled nem törhetünk be csak úgy. Apád lakik itt. - kérdezte az égre meredve.
- Te könnyűszerrel bemehetnél, hisz te vagy a herceg. Minek fogod vissza magad? Gyerünk törd rá az ajtót.- motyogta a fiú. Arvael és Legolas egyszerre hökköltek hátra. Tilnir a tenyerét a padra csúsztatta és felnyomta magát. Mosolygott, de a szeme nem. Odajött és megveregette Legolas vállát.
- Csak vicceltem.
Kopogott egy rövidet, majd benyitott az ajtón.
- Apám!? - szólt be hangosan. Arvael feszülten állt egyik lábáról a másikra Legolas mellett.
A fiú nem tudott neki ellenállni, és Arvael kezére csúsztatta a kezét. Hiba volt. Iszonyatos fájdalommal járt. Először égetett, aztán Arvael érezte, hogy szinte marja a csontját. A vére pezsgett, és forrt. Teljesen forró lett. Ahol megérintette egy nagy vörös folt éktelenkedett. A seb megmozdult, majd apró cseppekben csöpögni kezdett a lány rubinvörös vére.
Arvael és Legolas rémülten méregették egymásra. A herceg a hasához szorította a kezét, mert még mindig szörnyen égetett. Arvael gyorsan átfogta másik kezével a könyöke fölött lévő nyomot, és a testéhez nyomta.
- Ez már a második. - lehelte Legolas alig hallhatóan. A lány lehorgasztotta a fejét. Nem tudják mitől van. Lehet ez már annak a jele, hogy tényleg ő az elátkozott. De akkor Tilnir érintésére miért nem reagál így a szervezete?
- Kérlek ne érj hozzám többet. Veszélyes vagyok. - suttogta rekedten Arvael, majd tett egy bizonytalan lépést hátra. Már nem volt benne annyira biztos, hogy meg akarja tudni mi az igazság. Mert a szíve legmélyén sejtette. Tudta. Érezte, hogy ő nem az akinek eddig gondolta vagy inkább tetette magát.
- Szóval biztos, te...- kérdezte Legolas. Arcán átsuhant a félelem egyik előszele. Az elővigyázatosság. Már hátrált is, nem sokat de hátrált.
- Nem biztos. Semmi sem biztos. - válaszolta Arvael vissza fordulva Legolas felé. Szemét csípték a könnyek. Nem akart ördög lenni. Nem akart az a személy lenni, akitől mindenki félt, óvta szereteit és már a szótól nem tudnak másra gondolni, csak hogy ő egy szörnyeteg.
- Jöttök? Apám örömmel fogad titeket. Épp teázik, gyertek. - Tilnir feje jelent meg az ajtóban. Arvael még egy utolsó csalódott pillantást vetett Legolas, majd karját biztosan tartva elindult befelé. Már nem is érezte a karját. Pont ilyen akart lenni. Semmit sem érezni, és kizárni azt ami épp az orra előtt böködi a mellét. Idegesítően de mégis halálosan fenyegetve őt.

2019. 09. 01.

Taurielgirl25