×Damned× ( Legolas ff.)

Zárka

Arvael arra ébredt, hogy valami hideg, és nagyon kemény valamin fekszik. Kinyitotta a szemét, de meglepetésére éles fájdalommal járt. Megtapogatta a szeme alatt majd halkan felszisszent. Visszahúzott keze megszíneződött... A vértől? Amikor meglátta a karját felsikoltott. Mély vágás haladt végig a csuklójától a könyökéig. A seb széle barázdás volt az odaszáradt vértől. Még csak most tudatosult benne, hogy a feje iszonyatosan sajog. Beletúrt a hajába ami tiszta csomós volt. Sár, levelek, gallyak ragadtak bele és természetesen az is véres volt. Talán jól fejbevágták. A lány felküzdötte magát ülőhelyzetbe. Mindene csupa mocsok volt és ragadt a rászáradt vértől. Combján egy iszonyat nagy karmolás virított, a bal vándliján pedig egy harapás amiből kiállt egy gallydarab. Arvael iszonyodva húzta ki a vékony ágat majd elhajította. De hova is?
Lassan körülnézett mert a nyaka kitekeredett a kényelmetlen fekvéstől. Egy cellában volt. Se szék, se semmi csak egy cella. Vas rácsain alig szűrödött be valami fény de az sem a nap sugarai voltak.
A lány visszaemlékezett. De egyre csak a velük szemben álló wargok jutottak eszébe. Semmi más. Most meg itt ébred sebekkel tarkítva, azt se tudja hol, és kik fogták el. Talán Legolas is itt van. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, de éles fájdalom hasított a vádlijába. Összeszorította a fogát és elbicegett az ajtóig. A szűrt gyertyafényben csak üres zárkákat látott minden fele. Mintha a föld alatt lennének.
- Legolas! - kiáltotta Arvael remélve, hogy kap választ. De a föld betonfalak visszaverték a lány erőtlen kiáltását, és válasz sem érkezett. Hirtelen valami erős csapódott neki a vasrudaknak. Arvael ijedten esett a hátra, és a rá vicsorgó wargra meredt. Egy ork hajolt le róla.
- Vissza tünde! Nem ordítozunk, a barátod úgysem hallja meg! - vigyorgott gonoszul. Arvael újra felpattant és a rácshoz ment.
- Mi ez a hely? Hol vagyunk? Miért vagyunk itt egyáltalán? Hol van a herceg? - kérdezte Arvael a rácsot rázva közben. Az ork megfordította a lándzsáját és lapos végével erősen oldalba bökte a lányt. Arvael felnyögött és oldalát szorítva lehuppant a kemény földre.
- Ne aggódj a herceg királyi fogadtatásban részesült! - horkantott fel az ocsmányság, majd röhögve arréb ment hátasával. Arvael dobbantott egyet.
- Akkor is kijutunk innen! - ordította az ork után.
- Kétlem - krákogta az ork  és Arvael már csak a warg mancshuppanásait hallotta. Wargok több mint tízen, orkok, sötét erdő, fullasztó levegő, és egy földbezárt barlang. Arvael hiába gondolkozott nem talált egybeesést a történések között. Főleg azt sem tudta miért hozták őket ide. A legagasztóbb az, hogy azt se tudja hol van Legolas. Ha baja esett az ő hibája, hiszen ő vette rá, hogy jöjjön vele. De legalább a fia halála némiképp összetöri Thranduilt... De azért a herceg halálát nem akarta. Valahogy ki kell jutnia innen. Megkeresni Legolast és Ownhert aztán iszkiri el innen. Bár előtte lehet információkat kellene gyűjteniük amit fel tudnak használni ellenük, és Legolast is tud tudósítani a palotának. Mert Arvael biztos volt benne, hogy ő oda biztos, hogy nem megy. Legolast otthona, oldja meg ő maga.
Tudta az igazságot, rájött magátől. Ezért érzett tömény gyűlöletet Thranduil király iránt. Ezért nem akart érintkezni a többi tündével, és ezért volt olyan ellenséges Legolassal. Pedig a herceg igazán nem tehet semmiről. Csak meg szeretné ismerni Arvaelt kicsit jobban. Meg akarja tudni miért olyan amilyen.
- Legolas! - kiáltotta el magát megint. Forró arcát a hideg rácsnak nyomta. Nem tudta mit csináljon. Meleg volt és hideg is egyszerre. A lány minden porcikájában remegett. Izmai újra és újra összerándultak, míg végül rá nem jött, hogy sír. Sós könnyei lassan folytak  le véres arcán, mellére csöppentek ahol a szaggatott ruhája felszívta a gyönyházfényű cseppeket. Nem zokogott. Csak sírt. Vállai rázkódtak, mert elfojtotta, hogy senki se hallja. Soha nem mutatta ki az érzéseit. Azzal csak magának árthat, hiszen látják gyenge oldalát. Így könnyebb megsebezni.
- Kérlek - suttogta halkan, szorosan lehunyva a szemét. - Ownher, hallasz engem?
Valahonnan halk csaholás hallatszott. Vagy talán csak a fejében hallotta? Arvael felállt és amennyire csak tudta kitolta a fejét a rácsok között, és a hang irányába figyelt. Nem látott semmit csak sötétséget.
- Ownher!-próbálkozott mégegyszer. Rácscsörgés volt a válasz. A lány nem volt benne biztos, hogy a farkas idézte elő a hangot, hiszen lehetett egy warg hátán lovagló ork is. Pont mint ahogy neki csinálta. De mikor már másodjára is megismétlődött, Arvael biztos volt benne, hogy Ownhert hallja. Már csak az a kérdés, hogy mennyire van távol tőle. Azt már tudta, hogy innen nincs kiút. Legalábbis egyedül biztos, hogy nem. Ha ki is jutna a zárkájából várnak rá még a hideg, végeláthatatlan cellákkal tarkított folyosók, a sötét és nem utolsó sorban persze a wargok és lovasaik. Ez kész öngyilkosság. Szóval az "egyedül kijutok mert mindig saját magamat mentem meg" forgatókönyv itt már alapjában kudarcba fulladt. Arvael életében először eljutott oda, hogy segítség kell egy szorult helyzetben. És most le se tagadhatta, hogy szüksége van valakire.
Hirtelen megint lépteket hallott. Egy ork vasbakancsainak hangos koppanása a döngölt padlón. És valami súrlódás félét. Mintha egy köpenyt húznának végig a földön. Közbe pedig halk motyogást. Arvael kíváncsian a rácshoz mászott. Egy ork lépett elé, Legolast húzva maga mögött. Az ork berúgott két rács között, eltalálva Arvael mellkasát. A lány levegő után kapkodva esett hátra. Karcsú kezeit a mellkasára szorította, hogy kapjon egy kis levegőt.  Az ork kinyitotta az ajtót és egyenesen a lányra hajította a  félájult herceget.
- Hoztam társaságot. De nem hiszem, hogy olyan sokáig élvezhetitek a nyugalmat. Az Úr beszélni kíván veletek, bár a szőkével már megtette.- röhögött rájuk majd bevágta a cella vasrácsát. Arvael kimászott a herceg alól, aki éppen a felkelés kezdeti stádiumában volt. A lány végignézett rajta. Hát nem pont úgy nézett ki, mint akivel beszélgettek. Szőke haja szürke volt a kosztól, és csomókban hullott a vállára. Jobb arcán egy karmolás futott lefelé egészen az álla vonaláig. Hiányzott a lábbelije és a köpenye. Lábán a ruha vérfoltos volt mintha jól megtépázták volna. Arvael lassan közelített a Tünde koszos arca felé az ujjával, de hirtelen kipattantak a kék szemei. A lány ijedten húzta vissza a kezét.
- Szent ég Legolas. Halálra rémítettél. - korholta a még mindig kómás állapotban lévő tündét. Legolas semmiféle életjelet nem mutatott azon kívül, hogy lélegzett és nyitva volt a szeme. Arvael óvatosan közelített felé. Egyik kezét átrakta a dereka másik oldalára és rátámaszkodott. Majd fürkészve Legolas arca fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Huhu Legolaaas! - morogta a lány halkan a két szeme között jártatva a szemeit. Semmi. Ekkor Legolas szeme találkozott az övével, és gyorsan felült, melynek következtében Arvael beverte a sebes arcát a herceg mellkasába.
- Maradj már nyugton. Azt hittem meghaltál. Erre itt mint egy félzombi ugra-bugrálsz.- dörzsölte meg állkapcsát Arvael, dühös pillantással illetve a Tündét. Legolas megragatta a vállát és maga felé fordította.
- Neked nem szabad oda kimenned. Ki kell jutnunk innen, most azonnal! - mondta halkan Arvael szemébe nézve. Elengedte a vállát majd az ajtóhoz lépett. Arvael gyorsan követte.
- Miért mi volt az? Egyáltalán mi történt? Miért hoztak ide? Miért nézünk ki így? - zúdította Legolasra a kérdéseit. De ő a rácsokat fogva meredt előre. - Legolas hahó, mi ez az egész?
A herceg ránézett. Szeme tele volt kétellyel, de látta rajta, hogy valamit tud. Mélykék szeme csábítóan csillogott. Aggódott és félt is. Tehetetlen volt.
Kinyitotta a száját, de aztán becsukta. Arvael megragatta a kezét.
- Legolas mond már. Tudnom kell. - noszogatta maga sem tudva miért megcirógatva a kézfejét. Legolas lenézett a kezükre majd felsóhajtott.
- Én sem értem Arvael. Semmit nem értek. Csak annyit tudok, hogy ki kell jutnunk innen mielőtt eljönnek érted. - felelte rövid habozás után. Arvael elengedte a kezét és hátralépett egy lépést. Megijesztette a Legolas hangjában bújkáló félelem és bizonytalanság. Oldalra nézett és fényt látott. A fáklya fénye táncot járt a falakon, egyre közeledve valaminek az árnyéka. Legolas megremegett Arvael pedig minél kisebb akart lenni. Kisebb mint egy hangya, hogy találjon egy lyukat ahol kijuhatnak ebből a rémálomból, mielőtt ők lesznek az álomnak a balszerencsés szereplő. Csak egy baj volt. Ez még távolról sem álom volt...

Egyszerűen totálisan meg vagyok halva. Újra olvastam más, már levett sztorijaimat és rá kell jönnöm hogy azok sokkal jobbak. A gondolatokat sokal jobban kifejeztem, a tájleírásom is sokkal jobb, sőt a fogalmazásom is. Most meg ott tartok, hogy tiszta béna az egész😔😔
Olyan rossz érzés. Pedig fejlődnöm kellene, nem!?
Ha valaki tudja mi a bajom segítsen légyszíves😔
Nem is tudom, hogyan folytassam a történetet pedig pár napja még annyi ötletem volt. 😔
A következő részig (ha lesz következő) Goodbye👋

Taurielgirl25