×Damned× ( Legolas ff.)

A Sötétség Fátyla

A csupasz fák ágai fölött sűrű füst gomolygott. Ellepte a szürke eget, még szürkébb kabátot adva a havat ígérő hatalmas, kövér felhőknek. Kis-és nagyvadak ezrei bukkantak elő a göcsörtös törzsű fák közül, menekülve a pusztulás halált ígérő tüze elől. Madarak százai szálltak fel az erdő több száz  éves fáiról, rikoltva az új otthon reményének szikrájával szívükben.
Isthill patája csúszva fékezett le a sárban, ahogy Arvael vágtából azonnal megállást kért tőle. A hideg ellenére a ló hófehér szőre csatakos volt az izzadságtól, lábai és szügye úszott a sárban. Orrlyuka kitágult, és fújtatva véve a levegőt próbált nagyobb mennyiségű levegőt magába szippantani. Arvael kiseperte az arcába hulló izzadt, szőke haját és döbbenten, tágra nyílt szemekkel elnézett az erdő felé. Szinte ideág érezte a halál és pusztulás bűzét. Tompán, de hallotta a csatakiáltás hátborzongató sikolyait és halálhörgéseit. Hallotta a pattogó tűz összetéveszthetetlen hangját. Ez adta tudtára, hogy ég a palota.
Talán elkésett volna? - gondolta magában. Talán felesleges volt mindaz amit tett. Talán feleslegesen tette kockára, hogy Legolast ebben a dimenzióban ugyan úgy megölte, mint a másikban, ahol járt. Feleslegesen kockáztatta a saját maga életét és lelkét az ékszerekért, és ezért a nyamvadt tőrért.
Újra elnézett a fák közé, és belebámult a füstbe. Nem érhet itt és így véget. Nem eshet egy Tündebirodalom egy olyan ígéret miatt, ami csak önzőségen és félelmen alapult. Nem engedhetik, hogy Középfölde elpusztuljon csak azért, mert Perham nem kapta meg amit akart. Nem lehet itt vége mindennek.
Arvael összeráncolta a szemöldökét, és elszántan Isthill két füle közé nézett.
- A végjáték most kezdődik. - motyogta, szinte állatias vigyorra húzva a száját. Ügetésbe sarkalta lovát, majd mikor a fák közé értek vágtát kért tőle.
A fák, csupasz bokrok szinte villanásoként rohantak el mellettük. Arvael nem látott sokat, de annyit érzékelt, hogy nincsenek egyedül. Visszafogta Isthillt ügetésbe, hogy hallgatózni tudjon. Szívének dobogásával egyetemben az üvegmedálba zárt rózsa is erőteljesebben kezdett pulzálni. Valami vagy valaki, vagy esetleg többen vannak a közelben. Arvael megállította a lovát és körbefordítta a fejét. Résnyire kinyitott szemmel pásztázta a mellettük emelkedő dombokat, elvégre egy teknőben álltak lovával. És akkor meghallotta. Fülével hamarabb észlelte a lábdobogást és a ziháló hangokat. Oldalra kapta a fejét, és észrevette bal oldal felől a dombról lefelé özönlő orkokat. Még talán százan se voltak, de egyedül éppen elég volt három tucat pokolfajzattal kiállni. Arvael viszont nem félt. Újra elmosolyodott, oldara ült a lova hátán, majd lecsúszott onnan. Vére dübörögni kezdett az ereiben, a csata előtti vad, és megmagyarázhatatlan izgalom az ő elméjét is ellepte. Az okrok elé ment, hátranyúlt, és előhúzta hosszú, ezüst karját, ami még makulátlanul csillogott az erdő félhomályában. Az ékszerei szinte villágítottak, a lány tudtára adva, hogy bárhogyan is, de segíteni fognak neki.
- Csak ne vesszen el a lelkem, kérlek. Még akarok érezni. Legalább addig, amíg nem látom a hercegem. - suttogta el Arvael egyfajta imaként ezt a három mondatot. Az ékszerei egyfajta megerősítésként még erősebb fényárba vonva karcsú testét biztosították, hogy amit kér nem lehetetlen. Arvael bólintott egyet magának, majd meglengedte a kardját, és az első dombról leérkező ork mellkasába mártotta azt.
Az orkok nem igazán számítottak egy személyből álló ellenfélre, viszont annál jobban örültek ennek a ténynek. Látszólag nem terveztek ölni, mikor portyára indultak az erdőbe. Fegyverük kimerült pár rövid, meghajlított, masszív vasrúdban. Mégis, ha úgy adódott volna a helyezt - márpedig most úgy adódott - készek voltak küzdeni is. Arvael megtámasztotta a lábát a sáros talajon, és bevárta míg a többi ork is leér elé. A földre vetette magát, ahogy kitért egy ütés elől, majd megpördülve a csípőjén a sárban, kirúgta az ork lábát és arcon könyökölte azt. Villámgyorsan felpattant, és az egyik fának vetette a hátát. Hóna alá fogta a kardját, és mint egy villanás a szemnek új íjára illesztett három darab nyílvesszőt. Oldalra fordította a fejét, felhúzta az íjat és precíz pontossággal kilőtte azt. A három nyílvessző három különböző irányba szelte át a levegőt, három darab feléje rohanó orkot terítve el a sáros avarban. A lány elvigyorodott, újra a hátára illesztette az íjat, a hüvelyébe helyezte hosszú kardját, és előkapott ruhája alól kettő, tűhegyes, finom kezébe illő tőrét. Felkészült a közelharcra. Kilépett a fa takarásából, és a mellette elrohanó ork nyakába döfte az egyik tőrét. Azzal a mozdulattal ki is rántotta azt, és megpördülve maga körül egy másik ork mellkasába vágta a fegyvert. Az ork halkan felnyögve térdre rogyot, majd elterült a földön. Arvael elégedetten kihúzta magát, és próbálta lenyugtatni eszeveszett szívdobogását. Nem szabad elvesztenie a kontrollt. Koncentrálnia kell.
Viszont ez az alig három perces lelki meginogása elég volt ahhoz, hogy egy ork a háta mögé lopódzon. Arvael hirtelen erős ütést érzett  a lapockáján, és az ütés erejétől előreesett. Foga összekoccant a hirtelen mozdulattól, és Arvael már érezte is a vér ízét a szájában. Összeszorította az álkapcsát és átfordult a hátára. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy maga elé kapja pengéjét kivédve egy gyilkos szúrást. Az ork kinyújtott térdére taposott, Arvael száját pedig egy fájdalmas kiáltás hagyta el. Megpróbálta felnyomni magát, de a szörnyeteg előrelépett és vasbakancsos lábát a lány mellkasára rakta. Ezzel egy pillanatra kiszorítva a tünde tüdejéből a levegőt. Arvael visszahanyatlott a földre, mert háta mögött támaszkodó kezei is kicsúsztak a sár miatt.
- Meghalsz...mint a többi! - sziszegte az ork gonoszul. Arvael szeme rémülten kitágult, ahogy az ork gonosz vigyorra húzva ajkát felemelte meghajlított fegyverét. Viszont a csapás nem következett be. Az ork arcára fagyott a groteszk grimasz és megmerevedett a mozdulatban. Arvael tágra nyílt szemmel vette észre a mellkasából kiálló nyílveszőt. Tündék. Az ork kiejtette halott kezéből a fegyvert és egyenesen Arvaelre zuhant. A lány undorodva lökte le magáról a bűzlő testet, felguggolt majd négykézlábra emelkedett.  Szeme sarkából látta, ahogy tündék csizmáinak sokasága rohan el mellette, az orkok ellen vonultak. Megmentették.
Arvael zihálva felemelte fejét, sártól és vértől mocskos haja mögül nézte, ahogy a két csoport egymásnak ütközik. Segítenie kell nekik. Csak azután mehet tovább. Megmentették, nem hagyhatja itt őket. Nagyon nyögve, és mellkasára szorított kézzel felnyomta magát egy fa törzsébe kapaszkodva. A háta mögé nyúlt és újra előhúzta íjat. Úgy gondolta sérült térde és bordái miatt marad inkább távol. Sorra irtotta az orkokat, ezzel is könnyítva tündetársai dolgán.
Ám arra nem számított, hogy egy újabb ork kiszemeli magának.
- Halott vagy tünde. - hallotta maga mögül a hangot. Lassan leeresztette az íját, és megfordult hogy ellenfelé szemébe nézhessen. A sárba ejtette az íjat, nem törődve vele, hogy így a fegyver a felismerhetetlenségig mocskos lesz. Megragadta kardját és előhúzta. Az arca emelte, és egyfajta jelként kissé megdöntötte.
- Mindenki meghal egyszer. - felelte rezzenéstelen arccal. Az orkot látszólag összezavarta a válasz. Ezt használva ki, Arvael előrevetette magát, meglendítette a kardját és levágta az ork jobb csuklóját. A fajzat még csak fel sem hördült fájdalmában, nem is törődve a karjából ömlő vérrel, másik kezébe fogta fegyverét és vicsorogva Arvaelre vetette magát. A lány viszont erősebbnek bizonyult, mint gondolta. A lány felfogta a csapást, ezáltal a két fegyver egymásnak feszült. A két ellenfél zihálva egymás arcába meredt, szinte várva, mikor fárad el a másik eléggé ahhoz, hogy be lehessen vinni a végső csapást.
- Ahogy mondtam...mindenki meghal egyszer. Kettőnk közül a mai áldozat te leszel. - mormolta hangosan Arvael, majd egy gyors mozdulattal kirántotta a kardot az ork vaskardja alól, és még mielőtt az ork észbe kaphatott volna lecsapta a fejét. A szörnyeteg avarban guruló fejét nézve furcsa bizsergés jelent meg az agyában. Keze önállóan mozgott, ahogy maga elé emelte és megnézte a véres kardját. Agyában, mintha kattant volna valami, megfordult és tündetársaira nézett, akik fáradtan, de győztesként figyelték. Gyilkolni...akart. Ahogy a gondolat beférközött az agyába ékszerei égetni kezdték a bőrét. Ő azonban nem érezte, enyhe nyomás volt csak csupán az érzést. Nem tudott tovább gondolkozni, nem tudta irányítani a saját gondolatait azt sem, hogy mit csinál. Egy ösztönei által vezérelt vadállatá vált, ahogy felemelte a kardját és elindult a tündék felé. Valahol legmélyen könyörgött, hogy szaladjanak szerte szét, csak tegyenek valamit. De ők nem tettek. Csak a rémület táncoló lángjával szemükbe, ledermedve végignézték, ahogy Arvael szíven döfi egy társukat.
És nem tudott megállni. Agyát ellepte a fullasztó, tejfehér köd. Gondolatait többi nem ő, hanem a Damned irányította. Átvette a hatalmat fölötte, és ezt még az ékszerek sem tudták megakadályozni.
A mészárlás nem tartott sokáig. Ahogy Arvael eufórikus érzései sem. Miután az utolsó tünde mellkasába is belefúrta hosszú kardját, remegő lábbal a földre rogyott. Véres, remegő kezét maga elé emelte, ahogy a kard is kicsúszott a kezéből. Könnyei égették az arcát, ahogy végignézett a csatatéren. Tündék ártatlan holtestei feküdtek a földön, folyamatosan emlékeztetve Arvaelt, hogy a Damned lelke felébredt benne. Az amitől annyira félt, retegett, hogy egyáltalán megtörténhet megtörtént. A Damned lelke aktiválódott benne, millió darabra törve saját szívét. Még érzett, még létezett, mégis a Damned dominált. Zokogva a kezébe temette arcát és próbálta elnyomni a fejében fel-fel villanó emlékképeket. Fejére ólomsúllyal nehezedett a fejdísz, felkarja bőrébe beleégett az ezüst karperec, a rózsa pedig égető forrósággal pulzált a mellkasa előtt. Valami készült. Valami szörnyűséges. Arvael zokogó testét, eddig soha nem látott ezüst fényáradat vette körül. A lány is egy pillanatra megvakult a fényétől, aztán már a hátába nyilalló fájdalomtól szikrázott a szeme. Háta ívbe görbült, Arvael pedig fájdalmasan felüvöltött fájdalmában. Nem tudta mi történik vele. Talán ebben a pillanatban törik millió darabra a lelke, millió emléket száműzve a pokol sötét katlanjaiba. A jelenség nem tartott sokáig. A fényesség lassan csillapodott, majd teljesen elmúlt. Arvael a fájdalomtól zihálva feküdt a földön, elég erőt gyűjtve ahhoz, hogy felálljon a földre. Nem maradhat itt. Nála van a tőr...el kell jutnia a palotáig. Amíg érez...még van remény. Mennie kell tovább.
Összeszorítva szemét, felszisszenve felnyomta magát ülőhelyzetbe. De valami nem stimmelt. Nagyon nem. Lenézett magára és a látványtól majd visszaszédült a földre. Combját és lábát, sőt egész testét hosszú, koromfekete szaténruha fedte. Hófehér vállát szabadon hagyta, viszont karján úgy kígyózott végig az anyag, mintha nem is ruha lenne, hanem a lány bőrének szerves része. Arvaelen kezdett eluralkodni a pánik, már látta ezt egyszer...már látta ezt és nem tetszett neki, amit látott. De akkor...
Hátranyúlt, ujjai pedig valami egyszerre pelyhes, és hártyás valamibe ütköztek. Szárnyak... A lány ledermedt és visszahúzott kezére bámult. Bőrét az előbb cirogató tollak finom érintése marta, mint a legerősebb sav. Minden ízében remegni kezdett, és nem tudta megfékezni. Nem sírt többet, mintha könnyei kiapadtak volna. A sírás kerülgette, könnyek mégsem gyűltek száraz szemébe. Mintha könnycsatornái kiapadtak volna. Nem voltak többet könnyei. Fájdalmát nem tudta tovább kifejezni sós cseppek formájában. A folyamat visszavonhatatlanul elkezdődőtt. A rózsás tőr az oldalán pihent. Arvael óvatosan megérintette azt. Nem maradhat itt, azon merengve hogy mégis milyen szárnyas szörnyeteg vált belőle. Nem bámulhatja bűntudattal teli szívvel az ő keze által elhult tündék holttesteit. Idejött valamiért. Visszatért, hogy megtegyen valamit. Nem fog itt megállni, akárkivé is vált közben. Összeszedte minden erejét és határozottan felállt. Nem ingott meg, ahogy meztelen lábbal elindult a hideg földön. A bensőjében égő tűz hajtotta előre. Szárnyai maguktól tárultak szét lapockái közt, és elégedetten kinyújtozva meredtek az ég felé. Arvael az arcához nyúlt, és hátrasöpörte most makulátlanul tiszta, hófehér haját, hogy a lovára nézzen. Isthill behódolva térdet hajtott neki, majd biccentve jelezte, hogy felülhet a hátára. Arvael bólintott, a lova mellé lépett és felkapaszkodott rá. Hosszú, fekete ruháját eloszlatta két combját, szárnyaig pedig magasabbra emelte, hogy ne zavarja Isthill-t a mozgásban.
- Hova megyünk Úrnőm? - hallotta meg a fejében Isthill nyugodt hangját a lány. Kezei közé fogta a ló nedves sörényét és előrenézett.
- A palotához. Magas oszlopban száll fel a füst onnan, nem lesz nehéz megtalálni. - felelte Arvael, és ügetést kért a lovától. Pár lépés után, miután biztonságosnak ítélte vágtába ugratta, és elszáguldtak a palota irányába.
Arvael már messziről látta a kapu rémséges állapotát. Farkasa Ownher már mérföldekkel hamarabb érzékelte barátja jöttét. Készségesen futott elé, és vonyítva kísérte Arvael és Isthill vágtáját a palotában tartózkodók tudtára adva, hogy a lány megérkezett.
Orkok hadai állomásoztak a kapu előtt, és egészen addig meg sem mozdultak amíg meg nem hallották a farkasvonyítást. Egy személyként fordultak hátra, és bámulták, ahogy a hófehér ló hátán közeledő szárnyas lény visszalassítja az állatot, aztán felveszi lépésbe. Arvael őszinte megdöbbenésére az orkok útat engedtek. Csatasoruk felbomlott, ahogy az egyik csapat az egyik oldalra, míg a másik az ellenkező oldalra húzódott, tiszta utat adva Arvaelnek előre. A lány méltóságteljesen kihúzva magát keresztüléptette lovát a keskeny ösvényen az orkok között. Magabiztosnak akart tűnni, viszont legbelül fogalma sem volt még róla, mit hogy fog tenni.
Ekkor megpillantotta. A herceg ott állt pár katonája gyűrűjében. Mélykék szemében őszinte csodálat de egyfajta iszony is ült. Nem bírta levenni Arvael-ről a szemét. Szinte megbabonázva bámulta a lány fekete alakját és hófehér haját, nem törődve a tündeharcosok pusmogásával.
Arvael megpaskolta lova nyakát, majd leugrott a hátáról. A lány visszanézett Legolas szemébe. Fejet hajtott a herceg előtt, egyfajta hideg gesztusként. Pedig legbelül szíve őrjöngött, hogy épen és egészségesen látja kedvesét. Legolas viszonozta a biccentést. Egymásra várva álltak egymással szemben. Vajon mi lesz a következő lépés?

Folyt. köv...

___________________

TAURIELGIRL25