×Damned× ( Legolas ff.)

Másik Világ

Arvaelnek még várnia kellett rá, míg Tayire nagy szakértelemmel megfőzi azt a teát, amit meg kell innia, hogy segítsen a nőnek a "varázslatban".
A házban sűrű füst terjengett, a lány már az összes ablakot kinyitotta, még Tayire egyik bordó kendőjét is az orra elé kötötte, hogy ne fulladjon meg. A jósnő a füst kellős közepén állt, látszólag abszolút nem zavarta a folytogató levegő. Aprította, törte, reszelte a hozzávalókat, amiket végül egy apró üstben a kandalló belsejében főzni kezdett. Nem kellett sok, míg a főzet rotyogni és köpködni kezdett. Ekkor érezte azt Arvael, hogy ideje visszavonulót fújni, így leült az egyik legtávolabbi fotelbe, onnan figyelte Tayire kántálását és ügyködését a tűz fölött. A lány szerint most kifejezetten úgy festett, mint egy mágus, de a nő makacsul tagadta, hogy az lenne. Arvael hit is neki, hiszen nem tűnt éppen mágus típusnak.
Sosem rágta a körmét, most mégis tövig voltak csonkítva ujjai vége. Agyvize felfőtt a hőségtől és az izgatottságtól. Le kellett ülnie, hogy ne szédüljön a padlóra, hiszen amióta Tayire elkezdte a dolgát, nem evett és nem is ivott semmit. Korgott a gyomra, és úgy kapart a torka a száradságtól, hogy minden nyelés szörnyű fájdalmakkal járt, mégsem érdekelte most ez. Minél hamarabb a saját dimenziójában akart lenni, és magánál tudni az ékszereket. Egy halom könyvet cipelt ide a témával kapcsolatban, és mielőtt a füst elöntötte volna a házat, azokat olvasgatta, mégsem lett tőle okosabb, hogyan állja majd meg, azt, hogy ott akarjon maradni. Csábító gondolatok cikáztak a fejében, azzal kapcsolatban, hogy Legolas hozzáérhetne úgy, hogy az nem jár kínokkal, hogy megölelhetné minden gond nélkül. De tudta, ha ezekre gondol, csak maradni akarna és főleg...nem ölné meg.
Még így sem tudta, hogy képes lesz-e rá egyáltalán, hogy meggyilkolja a herceget. Ilyenkor átkozta magát, hogy mégis miért kellett anno segítenie neki. Így nem a fiú lenne a legfontosabb dolog a jelenlegi életében. Legalábbis Tayire szerint a kódex úgy szól, hogy a tárgyakért cserébe egy olyan lény lelkével kell fizetni, akit a világon a legjobban szeretünk.
Nos...mint ez számára is kiderült a szőke tündeherceg az.
A nő egy szépen művelt csészébe öntötte a közölgő folyadékot, mellé helyezett egy kanalat, aztán lerakta a lány elé az asztalra. Arvael egy ideig csak nézte a gőzölgő teát, majd kérdően az őt szuggeráló nőre nézett.
- Ha ezt megiszom, akkor ott leszek, ahová mennem kell? - kérdezte kétkedve, és bizalmatlanul ellegyezte a csésze fölött kavargó gőzt.
- Nem teljesen...kell egy varázslat még, ami nem is igazán egy varázslat, de végülis annak is mondható. - felelte Tayire, és intett neki, hogy igya meg a főzetet. Arvael vállat vont, a csészéhez nyúlt és maga elé emelte.
- Tudtam, hogy mágus. - motyogta a tea pereme fölött figyelve a nő reakcióját, aki elhúzta a száját. Arvael elvigyorodott, mielőtt belekortyolt volna a teába.
Förtelmes ízre számított ez viszont egyáltalán nem volt az. Ami ismerős íz volt benne, az a méz isteni íze volt. A többit soha nem kostólta ezelőtt, de ízlelőbimbóinak hihetetlen élményt nyújtott. Ahogy az ajkához ért a forró keverék, azonnal lehűlt és ihatóvá vált. Alig három korttyal ki is ürítette a csészét, amit óvatosan visszarakott az asztalra, aztán várakozva Tayire-re meredt.
- És most?
- Most állj fel velem szembe, úgy, hogy a Hold sugara pont a csuklódra essen. - utasította a nő, megragadta Arvael karját, és maga mellé rántotta, pont úgy, hogy az ablakon besütő fényes Hold korongja, ezüstös fényárba vonja mindkettőjüket.
Tayire még egy utolsó pillantást vetett a lányra, megfogta mindkét kezét, és erősen megszorította.
- Látom sokat gyakoroltál, ha még varázskönyv sem kell. - fintorgott Arvael, miközben megpróbálta megmozgatni satuba fogott ujjait. Eredménytelenül.
Tayire nem reagált, csak kitátotta a száját, és kántálni kezdett. Olyan volt, mintha valami ősi ének lett volna. Egy ének, amit Arvael ismert, de nem eléggé, ahhoz, hogy tudja, hogy honnan és miért is ismeri. Ajkai elnyíltak, és minden idegszála megfeszült, ahogy az egyre hevesebben éneklő jósnőt nézte, szembe vele. Karján felállt a szőr, ahogy a nő feszült érintése végigcikázott az ereiben, fel egészen az agyáig, ahol tompa nyomást érzett, és...hirtelen megszűnt körülötte a világ. Mintha valami sötét és fullasztó csőbe került volna, ami, hol tágult, hol pedig összeszűkült. Olyan érzése volt, mintha minden végtagjára egy zsineget kötöttek volna, azzal rángatnák ide oda. Hiába kapálózik, karmol, rugdos, nem tud szabadulni, egyre csak rángatják a testrészeit, egyre beljebb a fullasztó sötétbe. Tüdeje összeszűkült, torka kapart, nem tudott sikítani, csak valami krákogáshoz hasonló hang hagyta el a torkát.
De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment a rossz érzés. Hirtelenjében a földön találta magát. Lengedező virágok vették körül, fák sűrű lombjai takarták el előle a tűző napot. Az erdő szélén lehetett, mert mikor nagy nehezen felemelte a fejét, a fákat szegélyező bokrokon át, házak náddal fedett tetejeit pillantotta meg. Egy pillanatig erőtlenül visszahanyatlott a földre, csak annyi időre, míg teljesen felfogja, hogy most tényleg itt van. Ott, ahol lennie kell. Ezek a fák, bokrok, a pihe-puha fű, a madarak csicsergése, mind-mind valóságosak. Végre...hazatért. De ahogy felállt, eszébe is jutott miért jött ide valójában. Megtapogatta a csizmájá bújtatott kését, aztán nagyot sóhajtva elindult kifelé a bokrokon keresztül. Ruhája lecserélődött, most egy hófehér, alig boka fölé érő, kényelmes ruha vette át, a barna színű nadrág és fehér ing helyét. Haja sem csomókban, fésületlenül keretezte arcát, hanem a hátán egy szőke, hosszú fonatban lengett. Pár kósza tincs kiszabadult, és vidáman lengedezett a lány arca körül, ahogy sietősen lépkedett az erdő szélén álló, igencsak tekintélyesnek mondható falu felé.
Átlépett a falu kezdetét jelző kapun, és azonnal bele is keveredett a forgatagba. A látvány, a hangok, az emberek, mind emlékeztették őt Suhatagra, noha az a város jóval nagyobb volt, mint ez. Itt viszont a légkör bizalomgerjesztőbb volt Arvael számára, ahogy elindult lefelé a poros úton. A Főutcán.
Minden arc vidáman mosolygott, minden szempár élénken csillogott, akárhová is nézett. Hatalmas ruháskosarakat cipelő, nevetgélő asszonyok sétáltak el mellette. Munkából hazafelé tartó férfiak csoszogtak lefelé a kisebb dombon, a városka szíve felé. A lenti kis téren egy kút állt, körülötte lovak ácsorogtak, Arvael talán még egy apró csikót is vélt felfedezni.
- VIGYÁZZ! - a hang olyan hirtelen érte, hogy szinte reagálni sem volt ideje. Egy hatalmas, szürke ló vágtázott el mellett centiméterekkel elvétve a lábfejét. A lovasnak hosszú, mélyzöld útiköpeny lobogott a hátán, a lány kiszúrta, hogy szőke haja van. Ahogy az ifjú hátrafordult, hogy ellenőrizze jól van-e az eléje toppanó lány, Arvael észrevette a hegyes tündefüleit, és a Bakacsinerdő jelképét a mellén.
A szíve kihagyott egy pillanatra, a lába szinte magától indult a ló és lovasa után. Tisztában volt vele, hogy a fiú nem Legolas volt, de akkor is egy, Bakacsinerdőből jött tündekatona volt. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hova is mehet.
A ló átszelte a kövekkel kirakott teret, és befordult egy jobbra kanyarodó utcába.
Arvael sietősen utána eredt, noha elég fárasztó volt arra ügyelni, hogy le ne bucskázzon a dombról.
Hirtelen egy szamár vágott elé az úton, maga után vonszolva egy szekeret, megrakva búzával. Arvael rémülten lépett hátra, de bokája kicsavarodott ő pedig nagyot puffant a keményre járt földön. A bakkon ülő, köpcös öregember megilletődve pislogott a pipája fölött, a karját dörzsölgető lányra. Ekkor a szekér mögül egy csuklyas alak bukkant elő. Se szó se beszéd megragadta a még mindig döbbent Arvael karját, felrántotta a földről, és behúzta két ház közé, egy kerítés mögé. Arvael még látta a férfi arcán a dühöt, és hallotta is mit kiáltott utánuk.
- Tolvaj!
A lány felpillantott az alakra, aki háttal állt neki.
- Tudod ezek az emberek kissé sok bort isznak délután. Nem árt vigyázni, főleg, ha új vagy itt. - a hangja kellemes volt, Arvael fülének hátborzongatóan ismerős, de jó értelemben. Ahogy az alak megfordult, ledobta a csuklyáját, így látható vált világos szőke haja, és csinos arca.
- Legolas!? - hökkent meg Arvael, még a szája is tátva maradt. Nem igazán így képzelte el a herceget, de hát olyan, mint egy fordított világ. Arcára enyhe pír szökött, ahogy belenézett a tünde kérdő, kék szempárjába. Köhintett egyet, és feltápászkodott a földről.
- Az az ember...miért hívott tolvajnak? - kérdezte a lány, miközben zavartan a hátára dobta a hajfonatát. Legolas lazán a ház falának dőlt, és elvigyorodott. A háta mögé nyúlt, majd előhúzott egy kisebb méretű zsákot. Egy pont olyat, amik a szekér hátuljában is sorakoztak...
- Te elloptad a búzát!? - hőkölt hátra Arvael, még a könyökét is beütötte a vastag falba. Legolas az égre meredt, és intett neki, hogy jöjjön utána. A lány gondolkozás nélkül a tünde után eredt, aki olyan halkan osont a vékony kis utcácskában, hogy Arvaelnek nagyon figyelnie kellett rá, ha hallani akarta.
- Ez nem az első volt már. Loptam a piacról krumplit, áfonyát...meg zellert is. A múlthéten csentem el tőle két zsákkal. Azóta nem voltam nála. - motyogta Legolas, miközben végigsiettek az utcában. A fiú hirtelen fordult le balra, Arvael majdnem belement a hátába. De ez nem csak a sietség miatt volt. Teljesen meg volt lepve. Legolas, Bakacainerdő tündehercege lopni kényszerült!? Mégis mi történik itt!? Legolast a lehető legbecsületesebb embernek ismerte meg. A másik világban, hogy ő lopjon... Soha nem történne meg.
- Hogy kerültél ide? Úgy értem...te tünde vagy. - bukott ki belőle a kérdés. Később akarta megkérdezni, de már nem tudta befogni a száját. Legolas megtorpant, mire a mögötte siető lány belefejelt a lapockájába. A herceg megfordult, és óvatosan Arvaelre mosolygott.
- Te is tünde vagy, ha nem téved a szemem. - a lány halántékához nyúlt, és elhúzta haját a füle elől. Ujjai súrolták a bőrét. Arvael már felkészült rá, hogy megégetik egymást, de nem történt semmi. Legolas bőre ugyanolyan bársonyosan sima volt, ahogy visszahúzta a kezét, és újra az arcához ért a keze.
- Hogy hívnak?
Arvael agyába késve jutott el a válasz. A fiú keze után akart kapni, hogy tenyereik egymáshoz simuljanak. Érezni akarta az érintését. De a belső hang a fejében újra és újra megkongatta a vészharangot.
- "Nem teheted, vissza kell jutnod minél haramabb. Az ékszereket, az ékszereket keresd!"
Arvael, Legolas után rohant, aki már jócskán előtte állt, és ház apró, homlokzatablakából lelógó kötélhágcsó végét fogta a kezében.
- Arvael vagyok. - válaszolt a fiú nemrég feltett kérdésére. Legolas elmosolyodott, aztán a kötélre bökött a fejével.
- Rendben, akkor Arvael mássz fel kérlek a kötélen.
- Mit találok a végén? - kérdezte a lány, miközben közelebb lépett, és megragadta a hágcsót.
- Majd látod. - nevetett a szőke. Arvael megcsóválta a fejét, erősen megmarkolta a köteletet kezeivel és átkulcsolta lábaival, majd elkezdte magát felfelé nyomni rajta. Nem okozott neki gondot felmászni rá, hiszen rengeteget mászott fára.
A kötél vége egy padláshelyiségbe torkollott, ahol tömérdek szalma volt. A sarokban, pont ahogy fellépett, mellette egy ágy volt kialakítva, lefedve vastag rongyokkal. A fiú valahonnan még egy kisebb asztalt is kerített, amit a helyiség közepére helyezett.
Legolas nem sokkal utána ért fel. Feldobta a zsák búzát, aztán felhúzta magát az utolsó centimétereken is. Felcsavarta a kötelet, és az ágya mellé dobta.
- Beljebb is mehetsz akár. - szólt, és gyengéden arréb tolta a lányt az útból, a derekánál fogva. Arvael arca újra rákvörös színt öltött, és legszívesebben egy kancsó vízbe dugta volna az egész arcát.
- Mi van ez alatt? - kérdezte, és a fiú után sétált, aki ledobta az asztalra zsákot. Lehámozta magáról a köpenyt, és egyszerűen a földre dobta. Arvael szája újfent tátva maradt, hiszen Legolas herceg cuccai mindig is katonás rendben álltak. Itt meg csak...ahogy esik, úgy puffan.
A fiú a legtávolabbi, pókhálóval borított falhoz sétált, és leguggolt előtte. Kezével felfeszítette az egyik deszkát, ami hangos reccsenéssel vált el a többitől. Legolas megdermedt, várt egy kicsit, aztán mosolyogva intett Arvaelnek, hogy menjen oda hozzá.
A lyukon keresztül Arvael megpillantotta ugyanazt a szőke hajú tündelovagot, aki majdnem elütötte a lovával. Vele szemben egy sötét hajú férfi állt, szintén állig felfegyverkezve.
- Gondoltam érdekel téged a Bakacsinerdőből jött tündelovag. Én tudom miért jött, hiszen nap mint nap kihallgatom őket. Sőt, tudom is, hogy mit őríznek itt. - suttogta közel hajolva a lányhoz, hogy ő is leláthasson. - Minden egyes nap ugyanaz a téma. Őszintén kezdem unni.
- Mit őríznek? - kérdezte mohón Arvael. Kiverte a víz. Remélte, hogy annak a dolognak van valami köze hozzá. Talán az ékszerek. Ha itt lenne, gyorsan megszerezhetné, és már el is tűnhetne innen. Nem akart beleszokni ebbe a túlságosan is kellemes helyzetbe.
- Nagy erejű tárgyakat. Állítólag a király egy lánynak tartogatja. De sehogyan se tudnak dűlőre jutni az itteniekkel. - felelte Legolas, és Arvael arcára pillantott. - Zaklatotnak tűnsz, jól vagy?
- I-igen...persze...csak meglepődtem. Mi a neve ennek a... lánynak? - fordult ő is a szőke felé, hogy egymás szemébe tudjanak nézni. Arvael látta a saját tükörképét visszatükröződni a mélykék szempárban. Ez emlékeztette arra a pillanatra, amikor végezni akart a fiúval. Mikor elméje nem volt más csak egy agyon rágott csont, amit már nem lehet tovább csupaszítani. Üres volt és kietlen. Gyilkolni akart. Akkor, abban a pillanatban, pont ugyanígy látta az arcát Legolas szemébe. Az a kép késztette habozásra egy szemernyi pillanatra. Lopva a kendővel becsomagolt csuklójára esett a pillantása, és óvatosan a háta mögé csúszatta az egész kezét.
- Nem tudom pontosan. Csak annyit tudtam kivenni az eddigi beszélgetéseikből, hogy a lány elátkozott. Damned. Akármit is jelent ez. - suttogta Legolas, és újra lefelé kémlelt a két emberre. Arvael szinte kővé dermedt mellette. Nem lehet igaz. Még ebben a világban is vérontás van?
Muszáj megszereznie azt a három dolgot, mielőtt Thranduil kezébe kerülnek. A jó ég tudja mit akar majd vele csinálni. Neki viszont szüksége volt rá. Jobban, mint most gondolni meri.
- Háború dúl arra felé. Az orkok ellepték egész Bakacsinerdőt. Szinte idáig hallom az ordibálásukat. - borzongott meg a fiú, aztán a felfeszített deszkáért nyúlt, és visszarakta a helyére. - Lesz időnk még kihallgatni őket. Gyere, egyél valamit.
Arvael némán bólintott, testsúlyát a másik térdére helyezte. Erősen meg kellett feszíteni a lábát, hogy ne essen oldalra. Vére a fülében zakatolt, és jobban izzadt, mintha futott volna egy csomót. Úgy jött el onnan, hogy nem tudta mit hagy maga után. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy nagy pácban hagyta ott a királyságot...Legolast. Az orkok így is jussukként tekintettek a palotára, a Thedorianról meg nem is beszélve. Lehet ebben a pillanatban indul lefejezni Thranduil királyt.
Kellenek neki azok az ékszerek. Ha meg vannak, mennie kell.
Ahogy az asztal mellett kuporgó Legolasra pillantott, úgy érezte, neki itt is lehetne a helye. De ez nem az ő világa. Nem itt nőtt fel, nem ez az otthona. Most ott van rá szükség, ahol a legkevésbé számítanak rá. Ő mégis ott akar lenni, és bizonyítani, hogy még tud érezni. Elvégre ez itt a lényeg.
Csakis. Érezni...

Folyt. köv...

Sziasztok!
Elég régen írtam így itt nektek, azt hiszem.
Már magam sem tudom, de nem is ez a lényeg. 😅
Mint szerintem érzitek, a sztori a vége felé közeledik, ezért szeretnék pár kérdést feltenni nektek, amit itt vagy privátban megválaszolhattok.
Ha szeretnétek ☺️

So-
- Van valami a történetben, ami szerintetek nem korrekt? Változtatnátok rajta?
- Mi a véleményetek Arvaelről, és a Legolassal való kapcsolatáról?
- Alvarent lelke megváltoztatott valamit a lányban?
- Thranduilt milyen szereplőként érzékelitek? I mean, pozitív vagy negatív esetleg semleges.
- Mit gondoltok Tilnirről?
- És végül, szerintetek a történet happy endel vagy szomorú véggel fog lezárulni?

Köszönöm, ha válaszoltok rájuk, vagy akár párra😊

A következő részig

Big hug 🦇

__________________________

Taurielgirl25