×Damned× ( Legolas ff.)

Könnyek

Miután látta az ékszereket, nem igazán tudta őket kiverni a fejéből. Pontosan nem látta milyen alakjuk van, milyen a formájuk, milyen a színük. Mégis érezte, hogy ezek azok a csodás erővel bíró tárgyak, amik arra kellenek neki, hogy ne váljon szörnyeteggé. Azt nem tudta, nem értette, hogy három egyszerű ékszer, amikről azt se tudja hogyan is néznek ki, hogy foghatnák vissza a benne tomboló vad ösztönt, amit csak mostanság kezdett el gyakorolni kontrollálni. Valahogy itt könnyebb volt visszafognia magát, hogy ne kelljen ki magából üvöltözve, és ne szaladjon végig a falu fűutcáján egy kivont késsel a kezében, mint aki megőrült. Valami furcsa, megnyugtató vibrálás vette körül a házat, ahol az ékszerek tartózkodási helye volt. Arvael tisztában volt vele, hogy az ezüstös levegőt csakis ő érzékeli, mégis megnyugtatólag hatott rá, ha a herceggel visszatértek a fiú kis padláshelyiségébe.
Ő maga sosem lopott még, most mégis rászorult a ravasz szőke oldalán. Csak néha csent el egy adag málnát egy-egy falánk sün orra elől, de aztán mindig vissza is pótolta. Ez viszont más volt. Egy árva fityingett sem hozott magával, mert ugye ki mondta, hogy itt nélkülöznie kell olyan dolgokat, amik Tayire-nél alapvető csemegék voltak. Mint a szárított mandula savanyú szőlővel.
Itt olyan árusoktól loptak, amik kissé takarásban voltak, és nem jártak rá sokan. Ami azt is jelentette, hogy az áru nem volt hibátlan, de pont elég arra, hogy a két tünde megtömje velük a hasát. Például a piactér bal negyedében, a magas, nyurga, őszhajú Baratah bácsi almája igen ízes volt, pedig nem sok ember ténfergett körülötte.

Legolas keresztbe-kasul bemutatta neki a falut, különös figyelmet fordítva azokra a helyekre, ahol nagyon szeretett lenni. A macskaköves hídon, ami átívelt az apró patak fölött. Kárei néni virágboltjában, ahol olyan növények voltak, amilyeneket Arvael még soha életében nem látott.
Jól teltek a napjai a herceg oldalán, mégsem tudta elfelejteni, hogy miért is jött igazán. Amit egy nagyon jó pontnak számolt be magának.
A mai napra az erdő melletti virágos rét volt előírva programnak. Legolas csomagolt egy kis rizskenyeret, friss kecskessajtot és egy halom szedret. Egy apró kosárkában pihent mellettük fűben, ahogy Arvael kinyújtózva hevert a földön, Legolas pedig mellette törökülésben üldögélt. Arvael kinyújtotta a kezét az ég felé, és nézte, ahogy a vakító kékség, hogy szimpantja magában vékony csuklója alakját és halvány körmeit, amik most hosszabbra nőttek, mint általában. Erős vadvirág illat lengte be a környéket, a fű olyan zöld volt, amit csak a régi mesekönyek megkopott rajzain lehet látni.
A lány felsóhajtott és lehunyta szemét.
De a nyugalma nem tartott sokáig. Gerincén keresztül érezte, ahogy a föld enyhén megremeg. Szemei felpattantak, és pontosan a herceg mellett ült fel függőleges pózba. Mindketten némán nézték a kavicsos úton elszáguldó tündekatonát, aki egy nagy zsákot lóbált a bal kezében. Arvael nagyon remélte, hogy még mindig nem sikerült megszerezniük az ékszereket, mert pont ma estére tervezte, hogy az éjszaka leple alatt leoson Legolas házának mondható padláshelyiségből, és halkan kereket old azokkal a fontos dolgokkal.
- Szerinted azért hoz magával egy zsákot, mert a falu belement, hogy Thranduil birtokba vegye azokat a...dolgokat. - hangja megbicsaklott közbe, mert egyszerűen nem tudta heves mohóság nélkül kimondania azt a szót.
- Nem hibáztathatod érte, ha belegondolsz. Már csak azért is, mert az öreg erdő még öregebb királya imádja a tiszta csillogású ékszereket. Nagy becsben tartja őke, messze elzárja az összeset, és ő is csak ritkán néz rájuk. Ijesztő? Nekem mondod!? - fintorgott a fiú, felemelta a kezét, és eltakarta a tűző napot előlle. A homlokára helyezte tenyerét, hogy rá tudjon nézni a feszülten őt figyelő Arvaelre. A lány arca elsápadt, szőke haja viszont mit sem vesztett bársonyos puhaságából, és elbűvölő szőkeségéből. Legolas igazán gyönyörűnek tartotta az amúgy pirospozsgás arcú lányt. Azt viszont ő is észrevette, hogy nem igazán jól érintik a pletykák a Bakacsinerdőből.
- Van ott családtagod esetleg? - kérdezte puhatalózva, egy árnyalatnyival közelebb húzódva a lányhoz. Arvael ebből mit sem érzékelt, csendben ült, a ló vágtája után marad port bámulva a levegőben.
- Miért kérded?
- Azért...mert látszólag nagyon is érdekel mi történik ott. Bakacsinerdőben, a nyögő fák alatt, Thranduil uradalma alatt. Talán élnek ott rokonaid, vagy akik fontosak neked? - Legolas halkan beszélt, nem akarta elijeszteni a lányt ezzel a kérdéssel.
Arvael nem fordult felé. Csendben lélegzett, de szeme ide-oda járt, ahogy gondolkodott.
- Ami azt illeti. Él valaki ott, aki fontos nekem, és nem akarom, hogy bármi baja esne. Épp ezért fontos tudnom, hogy pontosan mi zajlik ott. - felelte végül, a tünde őt figyelő kék szemébe nézve. Legolas nem nézett el, állta Arvael pillantását.
- Én sem tudok sokkal többet, mint, amit elmondok. - tért ki a válasz elől a szőke, és úgy helyezkedett, hogy Arvale szeme ne nagyon vegye észre a csalást a szemében. Viszont ezzel elkésett.
Arvael igen hamar a dolgok mögé tudott látni, gyakran észreveszi a zaklatott mondatokba bújtatott igazságot.
- Szóval akkor, nem mondasz el mindent, nem igaz? - vonta fel a szemöldökét diadalittasan, ezzel egy grimaszt varázsolva Legolas arcára.
- Miért olyan fontos ez neked? - húzta el a száját Legolas. Két kezét hátranyújtotta, azzal támasztotta meg magát a földön. Hosszú lábait kinyújtotta, fejét pedig a vállára fektette, onnan fixírozta a lány komoly arcát.
- Már mondtam. Legyen elég ennyi. - rántotta meg a vállát Arvael, és pökhendien elfordult. Legolas azonban észrevette az arcán átsuhanó fájdalmat. Amit nem tudott hova tenni.
- Thranduil király követei egy nap akár többször eljönnek ideáig, ami valljuk be, nem egy sétalovaglás. A királynak kellenek az ékszerek, úgy tűnik több okból is. Egyrészt saját magának akarja, hiszen gyönyörű ezüstös fényük van, amit a mi népünk felettébb vonzónak tart. Másrészt, egy lánynak akarja, aki a Damned. Ennek nem nagyon hiszek, hiszen a legutolsó Damnedet a Thedorian egy véletlen folytán megölte. - kezdte a fiú, miközben le sem vette a szemét Arvaelről. A lány arcán a bőr élesen a csontjára feszült. Álkapcsát összeszorította, és kidülledt a szeme. Legolas aggódva nyúlt felé, de ő kitért az érintése elől.
- Mi az, hogy megölte? - Arvael hangja remegett, mint a rosszul behangolt zongora. Kérdése végére torka már kapart a magas hangtól, ami elhagyta a száját. Neki erről senki sem beszélt. Senki nem mondta neki, hogy az elődjét meggyilkolták, pont az az ember, aki most a való életben Bakacsinerdőt ostromolja, majdnem megölte Legolast, és most az orkjai miatt tart ott ahol. Az az ember, aki majdhogynem a védelmére esküszött megölte a vérét, úgy, hogy közbe a szemébe nézett.
- Elvágta a torkát, mert a lány egy férfinak öltözött, és akkoriban parancsba volt adva neki, hogy minden gyanús kinézetű fiatal férfit öljön meg. Így hát igen. Ez lett a vége.
- De az átok...ott az átok. - hebegte Arvael, és felpattant a földről. Legolas maga elé meredt, mintha gondolkodna. Dacolva a szemébe világító nappal, Arvael arcába nézett, és felállt ő is a földről.
- Az átok miszerint végezni is akar a Damnedekkel, de képtelen rá, mert a védelmezőjük. Igen, tudom. A kőkoporsó, ami alól Galadriel úrnő feltámasztotta, és engedett a férfi köré tekert átkozottul szoros béklyókon!? Igen, tudom...ismerem. - mondta a fiú, és egészen közel lépett a szaporán lélegző lányhoz. Mellkasuk szinte össze ért, ahogy a herceg Arvael fölé magasodott, és lenézett rá. - Pont ez a Thedorian készül bevenni a Bakacsinerdei palotát. A lányt akarja, mielőtt megkapja a ékszereket. Mert aki az elátkozott személyen kívül a saját bőrével megérinti azokat szörnyet hal. Ezt Thranduil is tudja. Ezzel akarja távol tartani a férfit a királyságától. Úgy látszik a király mégis okos.
Arvael hatalmasra tágult szemmel visszanézett a falura, majd el messze délre. Oda, ahonnan a katona lovagolt. Ahonnan ő indult a másik világban... Ahol pont ugyanez történik, mint itt, csak nem ugyanabból az okból. Perham sosem akarná magának. Csak beteljesíti az orkjainak tett ígéretet, és megöli a királyt. Ott senki sem tudja, hogy az ékszerek érintése halálos mások számára. Meg kell szereznie őket minél hamarabb, vissze kell jutnia a saját világába. Ahol félnek tőle, megvetik, a pokolba kívánják, ahol a legtöbb ember szemében egy fekete angyal hatalmas szárnyakkal, aki felemészti tűzzel a világot. De ott várja valaki. Aki nem az, aki itt is jelen van.
- Hogy ölhette meg? Hogy vagyok...hogy van még mindig itt, ha megölte? - kérdezte zaklatottan, idegesen toporogva álló helyében. Már szaladt volna, itt sem lett volna, de erre a kérdésre még muszáj választ kapnia.
- Az Alvarent egy lélek nem egy személy. Akkor ölt testet, amikor valakinek a lelkébe száll, jóval születése előtt. A lány utolsó lélegzetével a lélek távozott, egy emberi porhüvelyet hagyva maga után. - felelte a fiú. Összehúzta a szemöldökét, és Arvael tisztán ki tudta belőle olvasni az aggodalmat. A herceg ugyanolyan sápadt volt, mint ő. Mégsem tűnt betegnek, mint ő. Elfogyott, mint egy napon hagyott marék hó. Ruhái lógtak rajta, haja elvesztette szőkés ragyogását. Arca beesett, élesen kirajzolódott arccsontja, most jobban látszódott, mint valaha. Borzalmasan festett.
- Nekem...nekem mennem kell. - Arvael nem bírta tovább Legolas gyönyörű szemeit nézni. Beharapta az ajkát, elkapta a fejét, és szaladni kezdett, amennyire meggyengült térdei engedték. Arvael rémülten hallotta, ahogy Legolas utána ered. Akármennyire is gyors volt, a tünde gyorsabbnak bizonyult. A fiú megragadta mindkét csuklóját, maga felé fordította, és közel húzta magához. Arvael nem is próbált kiszabadulni, csak állt lehorgaszott fejjel, egymás felé fordított csizmáikat bámulva.
- Nem hagyom, hogy anélkül itt hagyj, hogy semmit ne vigyél magaddal belőlem. - susogta a herceg. Arvael érezte, hogy a beszéde nyomán keltett fuvallat a haját cirógatta.
A fiú elengedte jobb kezével a csuklóját, és a háta mögé nyúlt. Arvael a szeme sarkából figyelte, ahogy Legolas egy ezüst tőrt húz elő a háta mögül. A lány visszatartott lélegzettel nézte, ahogy a fiú gyengéden kifejti az ujjait a görcsös szorításból, és a tenyerébe fekteti a gyönyörűen fényes fegyvert. Vékony fogóján kidomborodtak a rózsabokrokra emlékeztető fonatok. Ezüst, tiszta pengéjén egy sötét rózsa díszelgett, megtörve a világos hatást. Női fegyver volt, finom kézbe illett. Arvael ámulva szorította körül ujjaival a markolatot, és lassan, pengével lefelé maga mellé engedte, hogy egyikőtüket se sértse meg vele. Könnyes szemmel emelte fel a fejét, és hercege szemébe nézett.
- Köszönöm...olyan csodaszép. De soha nem foglak elfelejteni. Lesz egy csillag, amit elsőnek mutattál, az leszel te. Az leszel te nekem, mikor felnézek az égre, és tiszta ragyogása emlékeztető lesz az arcodra. - suttogta Arvael, és összeszorította a száját. Egy gyengéd könnycsepp ki is csordult a szeme sarkából, egy halovány mosolyt csalva Legolas arcába. A lány eszébe jutott, mikor a fiú az itt töltött estéiken kihozta őt a házak takarásából, csakhogy láthassa a csillagokat. Rengetek mutatott, de az első...az volt a legszebb és legfényesebb.
- Nekem mennem kell. Nem mondhatom meg hova, de az utam vár. Sürgős ügy, de veszélyes. Már ma éjszaka úton szeretnék lenni. - szólt Arvael, és erősen megszorította a tünde kezét. Legolas bólintott, de tekintetével nem engedte el. Csak álltak, egymással szembe, a tiszta kék ég alatt, egymás csillagjairól álmodozva.
Legolas óvatosan, szinte kérdezve, a derekára csúsztatta jobb kezét, majd közelebb vonta magához. Mellkasuk összeért, Arvael nyaka majd kitört, ahogy a fiú szemébe nézett. Legolas másik tenyerét a nyakára csúsztatta. Közelebb hajolt, orruk hegye összekoccant. Arvael ajkai elnyíltak, és érezte, hogy kikívánkozó könnyei nemsokára kitörnek. Ahogy Arvael pillantása Legolas ajkáról, újra a szemébe vándorolt, a herceg megszüntette azt a csekély kis távolságot, ami volt köztük.
Arvael megfeszült, várva, mikor csap le rájuk az elviselhetetlen, csontig hatoló kín. De semmi nem jött. Legolas ajka olyan puhán érintette az övét, hogy Arvael úgy hitte csak álmodik. Lehunyta a szemét, a tőr kicsúszott ujjai közül, és halk puffanással a fű közé esett. Kinyújtotta kezét, Legolas arcára csúsztatta, és ha lehet, még közelebb vonta magához. Csókuk elméjült, úgy illeszkedett egymáshoz ajkuk, mintha valahonnan ismernék egymást. Ismerős volt, mégis olyan ismeretlen. Arvael érezte, hogy felforr a vére, arcát elöntötte a pír, ahogy arra gondolt, hogy ő tényleg megcsókolta Legolast. A szőke hegyesfülűt, Bakacsinerdő hercegét, akit a való életben nem is érinthetne meg. Hiszen neki nem szabadna érezni...
Ahogy Legolas keze feljebb csúszott a ruháján, hogy ujjai hegye a lapockája csupasz bőrét érintette, eszébe jutott, hogy a valódi szőke, aki a másik világban jár, ki tudja hol. Ő erről mit sem fog tudni. Arvael tudta, hogy ezt a csókot, ezeket a gyengéd érintéseket a sírba is magával fogja vinni, viszont a herceg még csak tudomást sem szerez erről. Arvael szeméből az első igazi, gyöngyházfényű könnycsepp ki is csordult. Legördült a melegtől és a vágytól forró arcán, egészen összeért ajkaikig. Arvael érezte a sós ízt a fiú száján, pont úgy, ahogy a sajátján is. Fájdalmasan összeszorította a szemét, aztán lassan hátrébb húzta a fejét. Tenyerét Legolas mellkasára fektette, hogy távolabb tolja magától, hogy bele tudjon nézni a szemébe. Keze alatt érezte heves szíves dobogását, és szapora légzését. Csillogó szemmel, elnyílt ajkakkal nézte a lányt, magába szippantva egész lényét.
Lassan felemelte a kezét, és letörölte a könnyeket Arvael szeme alól. A lány búsan elmosolyodott, Legolas keze után kapott, és egy puha csókot hintett a kézfejére.
- Nem feledlek soha. - suttogta Legolas, kezét végighúzva Arvael arcán. A lány belesimult az érintésbe, míg végül fájdalmas villanással a szemébe el nem távolodott.
- Tudom. - lehelte. - Én sem. Soha nem felejtelek el.
Gyorsan lehajolt a fűbe ejtett tőrért, aztán lassan felemelkedett.
Arvael még egy szerelmes pillantást vetett a tündére, aztán megfordult. Kék, fodros ruhája aprót szelet keltve pördült meg, kicsi rovarkákat zavarva fel a magas fűből. Arvael könnyeit nyelve sietett előre, vissza a faluba, de nem Legolas házába. Minden nála volt ami kellett, ruhája hatalmas fodrai alá rejtve. A szép tőrt a derekán átfűzött vékony övbe tűzte, nehogy elhagyja valahol.
Fájdalmas volt az elvállás, akkor is, ha tudta, hogy fogja még láni a fiút. Viszont nem felejtette el, hogy meg kell ölnie. Ki kell oltani az életét annak a fiúnak, akitől élete első, csodálatos csókját kapta.
A mellkasába maró kín valódi volt, ahogy szíve összefacsarodott és gyorsabban vert az elfojtott sírástól. Ez a fájdalmas valóság emlékeztette Arvaelt, hogy még nincs veszve minden. Ha érez, akkor él. És ha él, az a rész benne, ami még ő maga, akkor visszatérhet a világába. De ezt be kell fejezni. Eljött idáig, megígért valamit, és azt be is tartja. Elviszi az ékszereket és használni is fogja. Bakacsinerdőbe vágtat, és segít annak a hercegnek, akinek a szemébe nézvén látja azt amit senki más nem lát. Az érzelmeket az arcán. Neki nem szabadna éreznie. Mégis megteszi. Talán pont ez lesz a végzete. De Arvael felesküdött magának valamit. Addig érezni fog, amíg csak tud. Mert, aki érez, az valódi. Mert érezni erény, és emberi dolog.

Folyt. köv...

________________________

Taurielgirl25