×Damned× ( Legolas ff.)

Füstön át

Rosszabb már nem is lehetett volna a helyzet. Óriási robbanások, orditások és sikolyok rázták meg a palota masszív falait újra és újra. A levegőben füst, törmelék, az orkokra jellemző orrfacsaró bűz, és a halál bénító aromája keveredett. Szinte vibrált a levegő a forróságtól, a hő hullámokban csapott le az amúgy hideg börtöncellákra. Legolas és Tilnir ingujjra vetkőzbe próbálták feszíteni a vas ajtót. De nem hiába ez a legbiztoságosabb börtön mondhatni egész Középföldén. Innen kijutást saját kútfőből nem remélhet senki. Az orkok még nem merészkedtek mélyebbre, még csak a téli boros hordók sem érdekelhették őket, mert nem jöttek le még idáig. A csata zaja fentről hallatszott, a tűz ropogása a fejük fölöl jött, hátborzóngató gondolatokat indítva el a két rab fejében.
Tilnir hangosan köhögve a térdére rogyott, és remegő kézzel megmarkolta a vasat. Szőkés haja koszos tincsekben lógott az arcába, bőre csillogott az izzadságtól. Hátára tapadt az inge is, szinte egy második bőrt adva a testének. Legolas megfordult, és hátát a rácsnak nyomja lecsúszott Tilnir mellé. Tenyere sebes lett az ajtó rángatásától, és ütlegelésétől. Torka olyan száraz volt, mint a pergamen, a nyelés igazi kínokkal járt. Volt már egy ideje mikor utoljára ittak, a forróságról és a maró füstről nem is beszélve. A fiú pihegve, lehunyva szemét, hosszú hajához nyúlt, és felgyűrte a tarkójáról, ahol bőre olyan forró volt, mint egy katlan.
- Nem hiszem, hogy valaha kijutunk innen mellon. - motyogta elhaló hangon Tilnir, lassan felemelve a fejét, hogy a hercegre nézhessen. Szemében apró könnycseppet ültek, de Legolas nem tudta, hogy a szenvedéstől vagy a halál gondolatára. Nem halhatnak meg így... Rácsok mögé zárva, fegyvertelenül egy csata kellős közepén, ahol a erdejét kellene védenie. Ehelyett itt fuldoklik barátja mellett a füstben, az egyre fogyó oxigén mellett. Tenniük kell valamit. De nem tudnak. Nem tudnak mit tenni, magukra maradtak, de ezt egyedül nem tudják megoldani. Segítség kell. De mégis kitől?
- Nem fogunk meghalni Tilnir! Gyerünk, állj fel. Állj fel...kérlek. - Legolas Tilnir mellé kúszott, a hóna alá nyúlt és zihálva felhúzta a földről. A Tünde teljes egészében társára támaszkodott, lehet nem is tudott volna megállni a saját lábán, ha Legolas nem tartja erősen. Erőlködve megfordult, hogy a rács felé nézhessen. De a rácsajtó mögött már állt valaki. Legolas döbbenetében hátrahőkölt és majdnem kiengedte keze közül a félájult Tilnirt. A füstből egy sudár, magas női alak bontakozott ki. Kavargó fekete haja sátorként keretezte vértől maszatos arcát. Bal karján masszív harci öltözéke felszakadt, egy hosszanti sebet villantva meg a tündenő alkarján. Világoskék szeme megvillant a félhomályban, ahogy jobb kezét előrelendítetette és hosszú pengéjű tőrével a lakatra vágott vele. A lakat csörömpölve a padlóra zuhant, a lány pedig odaugrott és elkapta a kidőlni készülő vasrácsot. Oldalra hajította, és Legolas csakis akkor ismerte fel ki is a megmentőjük, mikor az ébenfekete haját kicsapta fehér arcából.
- Nana. - nyögte Legolas megkönnyebbülten, majd tett pár lépést a lány felé. Nana aggódva lépett mellé, és segített támogatni Tilnirt a másik oldalról is.
- Köszönjük Nana. Ha te nem jössz most, akkor mi...
- Ne gondolkodjunk a miérteken hercegem. Majd ha túléljük ezt, megköszönheted. Most hallgass ide. A tiltott lépcsőn megyünk le az alagsorban, mert az az egyetlen hely a palotában, ahol még nincsenek orkok. Már előkészítettem a helyet. Vittem le négy kancsó vizet, ruhákat némi gyümölcsét és fegyvereket is. Mert arra kérlek, hogy harcolj az oldalamon. - hadarta Nana, miközben a keskeny lépcsőmélyedéshez vezette őket. Tilnir felemelte a fejét Legolas válláról, és kábultan pislogva nézett körbe.
- Mi történik? - kérdezte enyhe pánikkal a hangjában.
- Semmi...Nana megmentett bennünket. Jobban leszel ígérem. Csak kell neked víz. Mindjárt ott vagyunk. - felelt Legolas, próbálva a lehető legbizakodóbb hangnemét megütni. Már rég nem itt lenne, ha elég erősnek érezné magát ahhoz, hogy felhúzzon egy íjat. De ez még nem volt így. Neki is szüksége volt folyadékra. Régóta nem ittak. Nagyon régóta.
Kínkeservesen lassan haladtak lefelé a lépcsőn, Tilnir minden egyes lépcsőfoknál orra bukott volna, ha Legolas és Nana nem tartják mindkét oldalról. Ahogy egyre lentebb haladtak a csata zaja elhalt, már csak nyomokban lehetett hallani a tűz ropogását, ahogy felemészti a palotát. Egy-egy hangos dübbenés emlékeztette a kis csapatot a harcra. A füst ide sem kúszott még el, a fáklyákkal határolt szűk folyosót még nem terítette be a bűzös, könnyfakasztó füst.
Nana bal lábával berúgta egy terem ajtaját, majd sietően beiszkoltak az ajtón. Miután biztonságosan leültették Tilnirt a helyiség közepén álló asztalhoz, ahol az őrök szoktak ülni, utána Nana gyorsan be is csapta maguk után az ajtót. Legolas is levergődte magát a székre, a kancsóért nyúlt és teleöntött egy boroskupát kristálytiszta, jéghideg vízzel. Tilnir felé csúsztatta, majd felállt és megitatta barátját. A katona három korsó vizet bevedelt egyszerre, és Legolas remélte, hogy a nem a padlón fog kikötni a folyadék a hirtelen mennyiség után. Ő lassú kortyonként itta a vizet, miközben az asztalra kiborított halom tőr, és kard között válogatott. Nana aggódó arccal felé nyújtott egy elfoszlott ruhadarabot. Legolas hálásan a lányra mosolygott, és elfogadta a most törölközőként funkcionáló ruhafoszlányt. Felitatta a tarkóján és a homlokán kialakult izzadság cseppeket.
- Hogy állunk kint Nana? - sóhajtott Legolas, a plafonra meredve, ahonnan a folytonos dübörgéstől kő és homok zápor hullot a hajukba.
- Nem a legjobban, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Az orkok minden ráutaló jel nélkül támadtak ránk, felfegyverkezve is alig voltunk. Én például éppen a kapu felé tartottam, hogy ellenőrizzem az állapotát miután a Damned lány kiborította azt. És mindössze két nyílvessző és a nyilam volt nálam. Szégyellem is magam érte rendesen, de nem igazán számítottam rá, hogy több tucat ork fog az arcomba rohanni. - magyarázta Nana. Legolas próbált úgy tenni, mintha Arvael említése semmilyen érzelmet sem csalt volna az arcára. Viszont nem tudta elrejteni szája apró rándulását a lány elől. Nana észrevette, de nem szólt semmit, csak csendben elfordult, hogy aztán Legolas ölébe ejtsen egy szarvasbőr mellvértet. A fiú kiitta az utolsó korty vizet is a korsóból és már nyúlt is, hogy öntsön újat. Tilnir eközben magához tért, hátradőlt a székben a keze közé szorította az üres vizes kupát és maga elé meredt.
- Nem hiszem el, hogy ez történik. Igazából...szinte senki nem is tudja mi miért történik. Kíváncsi lennék a nagy Thranduil most mit lép. - motyogta a katona, aztán egy halvány mosolyt eresztett Nana felé, aki egy  alkarvédőt és két kardot nyújtott át neki.
- Tilnir ne legyél tiszteletlen. A királyról beszélsz. - pirított a tündére a lány, majd zavartan Legolas felé pislantott. - Elnézést kérünk...csak Tilnir még nem kelt fel teljesen és badarságokat beszél...
De Legolas nem érzet okot rá, hogy felháborodjon Tilnir mondata után. Ez az egész az apja hibája, miért is kellene sajnálnia, hogy a maga főzött forró levesbe rotyog éppen, nyakig elmerülve.
Lehunyta a szemét, és egy legyintéssel Nana torkára forrasztotta a szót.
- Semmi gond Nana. Az igazság az...hogy én is kíváncsi vagyok, hogy apám milyen tervet ötölt ki a palota magányában egészen a támadásig. - mondta. Felállt, és magára rángatta a mellvértet. Mozdulatai indulatosak voltak, hiába hangján nem hallatszott az elfojtott düh. Biztos volt benne, hogy Thranduil valahol a palota egyik eldugott szegletében siratja az erdejét, amiért volt olyan bugyuta és belement anno egy dologba, amiről már akkor szikrázott, hogy rossz vége lesz.
Tilnir követte a példáját. A Nana-tól kapott két kardot az övébe tűzte, miközben felhörpintette az utolsó vízkortyot a korsó aljáról.
- A borízű víz messze nem a legjobb az én szájízlésemnek, de most megteszi ez is. - motyogta a tünde, egy haloványka mosolyt csalva Legolas arcára. Ha Tilnir már tud ilyeneket mondani, akkor nem lehet komolyabb baja. Sőt, egészen kividult most, hogy már nem bódította őket a fojtogató füst.
Nana óvatosan Legolas mellé lépett, aki kardot és tőröket válogatott az asztalra helyezett kupacból, míg Tilnir nagyon el folt foglalva a sarokba dobott íj javítgatásával.
- Van egy...van egy óriási fekete farkas kint. Nem jön be a kapun belülre, de nem is rohamoz meg minket az orkokkal együtt. Csak ül egy fa alatt, és bámulja a csatát. Az orkok sem mennek hozzá közelebb...felettébb olyan, mintha az ő szemüknek láthatatlan lenne. - tájékoztatta a herceget folytott hangon a lány. Legolas abbahagyta a kardok válogatását, és felpillantott Nanára.
- Egy...fekete farkas. Úgy érted egy igazi farkas nem egy warg? - muszáj volt rákérdeznie, mert lent a föld alatt látott állatok valamelyike sokkalta hasonlított egy farkasra, mintsem wargra. És a jelenlegi helyzetükben igazán nem mindegy milyen állat ül a palota előtt. Vagy, hogy kinek az állata az.
- Biztos vagyok benne, hogy farkas volt. Nagy, erős és fekete színű. - bólogatott Nana a feléjük közeledő már felfegyverzett Tilnirre pillantva. Legolas egy hálásat biccentve átvette a megjavított íjat és a nyílvesszőkkel teli puzdrát, majd Nana felé fordult.
- A farkas Ownher Arvael barátja. Nem tudom biztosra...sőt lehet nem is tiszta a gondolatom, de...talán ez egy jel, hogy Arvael visszatér Bakacsinerdőbe. Akárhol is van most. - mondta a fiú. Még egy utolsó kést tűzött a derekára aztán kiegyenesedett. Szándékosan kerülte Nana csodálkozó pillantását, hiszen nagyon jól tudta, hogy a tündenő agyában milyen gondolatok cikáznak. Ezért sietően elindult a terem végében lévő ajtó felé Tilnirrel a nyomában. Nana viszont fürgén, mint egy pillangó Legolas után ugrott és megragadva könyökét, megállásra késztette.
- De jó az nekünk, ha a lány visszajön? Ő egy Damned...nem tudhatjuk...még te sem tudhatod mi jár a fejében. - rázta meg a fejét aggódva Nana, ezzel egy fájdalmas fintort varázsolva a herceg arcára. Hát persze, hogy nem tudta! Sosem tudta, mégis van köztük valami kapocs, ami miatt jobban megértik egymást, mint szavakkal.
- Arvael senkit sem fog bántani. Tudom. - nézett a lány szemébe, belesűrítve mindent abba a pillantásba. Nana nem engedte el a karját, csak keze lecsúszott  a könyökére, ahogy elnyílt ajkakkal bámult fel a hercegre.
- Ha valaki hát Legolas ismeri Arvaelt. Nem ismerik egymást régóta, sőt mondhatni csekély ideje. De az egyetlen személy, aki talán hatni tud arra a lányra az a mi Legolasunk és senki más. - mondta Tilnir büszkén barátjára nézve. Legolas megszakította a szemkontaktust Nanával, aki mintha pofon vágták volna hátralépett. Legolas Tilnir elé lépett, átkarolta és magához vonta egy ölelésbe. Hálásan, és bátorítólag megpaskolta a hátát. Most gondolt igazán bele, hogy mennyi mindenen keresztül mentek együtt. Tilnir szinte az elejétől fogja az oldala mellett állt, és ha voltak is nézeteltéréseik, céljuk mindig ugyanaz maradt. A kulcsőr jelentős jellemfejlődésen ment keresztül, amióta ismeri és komolyabban is beszélt vele. Nem rettegett már minden árnyéktól, bolondos volt de nem szórakozott, és megtanult kiállni a jóért úgy, hogy az másoknak nem igénye. Legolas borzasztó hálás volt a fiúnak, hogy végig mellette volt és sosem engedte el a kezét.
De mielőtt Tilnir valami újabb viccet süthetett volna el, hogy oldja a feszültséget a palotát valami hatalmas robbanás rázta meg. Legolas falhoz lökte Nanát, ő pedig az ajtónak támaszkodott. De a várttal ellentétben nem indult meg mozgásnak a mennyezet. Hangok viszont annál hangosabban és közelebbről hallatszottak.
- Betörték a felső börtön kaput. Pár másodperc és megtalálják az ide vezető vékony folyosót. - szólt Nana előrántva, hosszú, női kézbe illó tündekardját.
- Akkor ideje, hogy hasznossá tegyük magunkat. - Legolas halványan elvigyorodott és lassan előhúzta hüvelyéből saját kardját.
- De nem itt. A felszínre megyünk, ahol a csata zajlik. Szembe megyünk velük, vagy hátba támadjuk őket. Ahogy sikerül.
- Nem akarod megkeresni Thranduil királyt előbb? Elvégre...elvégre ő az apád. Hogy tudd, hogy biztonságban van-e. - szólt Nana mielőtt még kiléphettek volna az ajtót. Tilnir várakozóan a fiúra nézett, de Legolas lehorgasztotta a fejét és szorosan behunyta a szemét.
- Apám több csatát, háborút, vért és pusztítást élt meg, mint én eddig. Nem hiszem, hogy pont ebbe az orktámadásba törne bele a bicskája, mikor még a Gyűrűháborút is átvészelte valahogy. - válaszolt halkan Legolas, és ahogy mondata végére ért fel is emelte a fejét. És nem mellesleg Thranduil vetette börtönbe... Akkor ő nem a király fia? Nem egy vér köti össze, nem kellene az apjának azonnal ide rohanni, hogy megnézze fia él-e még egyáltalán?
De Thranduil nem volt itt, és Legolas tudta, hogy nem is lesz.
- Majd ellenőrzöm, ha visszavettük az otthonunkat. - bólintott végül egy utolsót, majd szó nélkül kikattintotta a zárat az ajtón és kívont karddal kimasíroztak rajta.
- Nem válunk szét, együtt megyünk fel. Így talán kisebb az esélye, hogy rájönnek, hogy lent vannak...vannak még személyek. - festette a rövidke tervet csapatának, miközben görnyedt háttal, minden neszre figyelve elindultak felfelé a mélyből.
- Ha felérünk jobbra vesszük az irányt, mert arra van a trónterem. Ellenőrizni akarok valamit. - tette hozzá gyorsan, pár lépés után. Nem volt benne biztos, hogy a Thedorian minden feladat nélkül úszította orkjait Bakacsinerdőre. Persze hajtotta őket az alku követelése. De Legolas biztos volt benne, hogy nem azért égetik porig az egész helyet, hogy azután ebben éljenek. Céljuk volt vele, jobban mondva Perham-nak. A fiú meg akarta nézni, hogy a királyság legnagyobb, legdíszesebb terme a trónterem milyen állapotban tárul majd szemük elé.
Ahogy felértek a lépcső tetejére a forróság az arcukba vágott, és néhány másodperc alatt lettek mind csatak izzadtak. Annyi pihenőjük sem maradt, hogy Legolas ismertesse a terv további részét. A kitakart fal felől, balról égtelen ordítással egy ork vetette rá magát a hercegre. Legolas hallotta a közelgő ellenfelet, és mielőtt az elég közel ért volna céljához, a tünde meglendítette kardját és Tilnir lába elé vágta a fejét. Hivatalosan is a csatába csöppentek.

Folyt. köv...

__________________

Taurielgirl25