×Damned× ( Legolas ff.)

Az ékszerek ára

Az éjszaka leple teljes egészében a falura szállt. Némaság honolt az utcákon, csak egy-egy macska surrant be a kapualjakon, vagy a kutyák beszélgettek egymással valami számukra izgalmas dologról. Felhőtlen éjszaka volt, a telihold széles korongja fényességet adott az éjszakának, bevillágítva még a sikátorokat is. A csillagok, mint apró szentjánosbogarak vették körbe az égitestet, és szikrázó táncot lejtettek neki.
Arvael a Legolaséval rézsútos ház hideg oldalának dőlt, takarva a hold erős fénye elől, szorosan a szemébe húzott csuklyával. Legolas már órák óta eloltotta az utolsó gyertyákat a padláson, így végleg nyugovóra térve. Arvael képtelen volt aludni. Agya folyamatosan járt, egyik megoldást keresve a másik után. Hosszú ideje állt, ugyanabban a pózban. Vállai elgémberedtek a kemény fal támasztásától, ezért hangosan felssziszenve ellökte magát onnan, és karbafont kézzel meredt a ház ajtajára.. Fogalma sem volt ki várja majd a keskeny gesztenyebarna ajtón túl. Az is lehet, hogy semmi. Lehet a tündekatona a zsákjába pakolta, és elvitte Thranduil királynak az ékszereket. Ő nem teheti meg, hogy Bakacsinerdőbe vágtat, hiszen képtelenség, hogy annyi ideje legyen. Az időkorlát szorongatja, akkor is, ha Tayire nem adott meg konkrét időt, hogy mikor induljon vissza...haza. Csak annyit mondott, hogy csakis akkor induljon el, ha mind a három ékszer a birtokában van.
Arvael akkor is érezte, hogy nincs sok ideje hátra. Nem maradhat itt sokkal több ideig, mert a másik világban pedig ugyanúgy folyik az élet, mint mikor otthagyta. Vajon hány nap telt el ott? Esetleg csak percek, és Tayire nem sokat érzékelt a kirándulása valódi időintervallumából.
Hangosan felsóhajtott, és újra a ház felé fordult. Csend volt, mindenki aludt, senki sem ismerte itt, így meg sem kérdezték volna, hogy mit csinál egy csinos, fiatal lány kint ilyen későn.
Zaklatottan a hajába túrt és kilépett a takarásból. A hold azonnal ezüst derengésébe vonta karcsú testét, ahogy óvatosan és lassan közeledett az ékszerei felé. Jobb kezével kitapogadta a derekára csavart hosszú kard egyikét, és erősen rászorított a markolatára. Nem tudhatta kik fogják útján állni az ajtón túl. Óvatosnak, halknak és elég gyorsnak kell lennie, ahhoz, hogy időben elillanjon, mielőtt felverik a falu csendjét az ellopott ékszerek miatt. Arvael terveiben úgy élt, hogy már akkor régen nem itt lesz, mikor az emberek észreveszik, hogy az oly nagy becsben tartott ezüsttárgyak már nincsenek a helyükön.
Fogalma sem volt, mi lesz az a három dolog, ami vármi fogja. Tayire-től csak annyit tudott, hogy ékszerek, amik színtiszta ezüstből vannak. Egytől egyig minden porcikájuk. Ez volt mind, amit tudott.
Kardja pengéjét arca elé emelte és a kilincsre rakta a kezét. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, Arvael könnyen le tudta nyomni a kilincset, és besurrani az ajtón. Valami olyasmire számított, hogy hatalmas lakat fog éktelenkedni az ajtó zárjára szerelve, de semmi ilyesmi nem volt. Arvael nem érezte a gyanú ismerős orrfacsaró bűzét, de igen furcsának találta, hogy egy nyitott ajtójú házban őrzik az ékszereket. Vagy lehet, hogy nem is itt vannak?
Csendben behúzta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra visszatartva a lélegzetét, megfordult.
A szobában korom sötét volt és jéghideg. Arvael nem látta, de érezte a meleg párát felszállni a szájából, mikor kifújta azon keresztül a levegőt. Az egyetlen fényforrás egy vele szemben lévő fáklya volt, ami a falra volt felszerelve egy fáklyatartóval. Fénye rávetűlt valamire, azért volt ott, hogy lehessen látni azt, ami közvetlenül előtte volt. Egy magasított emelvény, aminek bíborszínű párnáján...három ezüst derengésbe vont dolog vibrált, amit üvegburok vett körbe. Arvael tátott szájjal lépett egyet előre, hogy jobban lássa. Egyik ékszer egy fejdísz volt. Gyönyörűen kidolgozott apró levelek fonták körbe az ezüstkoszorút. A második egy felkarperec volt. Az összetartópántok tollak voltak, amikből vékony láncok hullottak alá. A harmadik...egy rózsa. Egy üvegcsébe zárt apró rózsa, aminek élénkvörös szirmai élesen elütöttek világosezüst láncától, amivel a nyakba lehetett akasztani.
Arvael érezte, hogy jó helyen jár. Ahogy szemei megállapodtak az ékszereken a szíve hevesen dobogni kezdett a mellkasában. Úgy kapott levegő után, mint egy fuldokló, akinek lassan orrát is víz lepte. Ahogy tüdeje újra megtelt friss oxigénnel, mintha valami teljesen más dolgot szívott volna be. Valami tisztábbat, valami finomabbat, ami a légzést és a gondolkozást is lehetővé teszi. A mocsok, ami szerinte egyre csak jobban gyűlt a lelkében, mintha eltűnt volna. Kámforrá válva kiszivárgott a szervezetéből el, messze tőle.
Talán emiatt a pillanatnyi gondolatszakadás következtében nem hallotta, hogy valaki mögé lép. Hirtelen szoros karok fogták satuba a derekát, és tapasztották be a száját. Arvael agya egy szempillantás alatt tisztult ki, ahogy megérezte az erőtelejs szorítást a testén.
- Már vártuk mikor toppan be valaki, aki a kincsre pályázik. Legalább lesz valamicske dolgunk. Csak gondolj bele, egész nap itt ülünk ebbe a bedeszkázott házban, a sötétben a bü...
De Arvael nem hagyta, hogy az érces férfihang befejezze a mondandóját. Hátrarántotta a fejét, és beleharapott a férfi kezébe. A mögötte álló felüvöltött fájdalmában, de másik kezével nem engedte el. A lány kirántotta testét oldalra és minden erejével a földre vetette magát. Az ütés rendesen érte a bordáját és a térdét is. Egy pillanatra nem kapott levegőt, de aztán nem törődve a térdkalácsába nyillaló fájdalommal felpattant, és a földön heverő alakra szegezte a karjdát. Az illető hosszú, gesztenyebarna hajú tündeifjú volt. Könyökét masszírozta, ami a reccsenésből ítélbe bizonyára eltört.
Arvael viaskodott a benne megszólaló hangokkal. Le akarta vágni támadója kezét, ki akarta ontani a vérét, hiszen ő ugyanúgy bántotta. De nem tehette. A csuklóján a mondat ott van, ha megteszi terebélyesedik. Egy pillanat választotta el attól, hogy az ifjú nem halt meg. Arvael a magasba lendítette a kardját, mikor az ékszerek felől jövő erős impulzus elérte. Tágra nyílt szemmel megmerevedett mozdulatában. A kard csörömpölve a földre hullt, de egy másodperc múlva már újra a kezében volt. Megtekerte a nyakát, aztán csukott szemmel arcon rúgta a férfit, amitől az elvesztette az eszméletét. Arvael zihálva hunyta le a szemét. Megcsinálta. Ellenállt.
Az ékszerekből áradő erős lüktetés lenyugtatta az idegeit, és olyan útra terelte, amit járnia kötelező. De mellékhatásként bódult ködöt formált az agyán, ami igaz, hogy csak három másodpercre blokkolta a reakcióképezségét, viszont ennyi idő is elég volt, hogy későn realizálja, hogy újabb alakok támadják hátba a sötétből.
A kellemes súlytalanság nem tűnt el a fejéből, így szinte szédülve fordult meg maga körül. A kardja hegye a felé osonó férfi húsába vágott. A kard fürge nyele könnyedén a bordák közé hatolt, átszelve az érzékeny tüdőt ezzel lehetetlenné téve a légzést a léghólyagocskák számára. A férfi a mellkasához kapott, és döbbent üveges tekintettel nézett bele Arvael ugyan olyan csodálkozó tekintetébe. A lány rémülten rántotta ki a katona testéből a kardot, amit maga mellé hajított a földre. Felemelte a fejét, és remegő kézzel maga felé fordította a tünde arcát.
- Ne halj meg! Nem szabad meghalnod! NEM AKAROK SZÖRNYETEG LENNI! - üvöltötte a tündeharcos dermedt arcába. Könnyei égették a szemét, és érezte, hogy csuklója belső oldalán a kendő alatt bőre folyékony lávává változik. A mondat ment tovább, a mágia égette bele a szavakat a bőrébe. Arvael visszafojtva fájdalmas sikolyát egyik kezével megmarkolta a csuklóját, másikkal pedig a fejéhez kapott. Az ékszerekből áramló földöntúli énekhang a fejében visszhangzott hol halkan és fenyegetően, hol pedig ordítva Arvael tudtára adva, hogy mekkorát hibázott.
Ám egyszer csak abbamaradt. Nem volt sikoly, nem volt elviselhetetlen fájdalom a csuklója érzékeny bőrén. Megkapta a büntetését. A kérdés az, hogy mit kezd vele.
A lány egy utolsó pillanatra térdéhez szorította izzadt, felforrósodott arcát, aztán kardja után nyúlva elszánt tekintettel felemelkedett a guggolásból. Szigorúan összehúzta a szemét, és végigmérte a hat katonát, akik útját állták a végső céljáig.
- Nekem már úgyis mindegy. - sziszegte, majd a vállára kanyarítva kardját előrendült, és az egyik szőke, megrökönyödött tekintetű ifjú arcába vágott vele.
Úgy küzdött, mint még soha életében. Csuklóján a bőr égette, marta, csípte a fejében a hangok sikoltoztak, hogy hagyja abba. Álljon le, mert az az út, amit jár hamis, és a vége sötétségbe vesz.
De nem foglalkozott vele. Nem tudta, hogy hogyha visszakerül a saját dimezniójába, Középföldére ugyanolyan lesz-e mint mikor elindult. Talán ez a rész meg nem történté lesz. Inkább csak remélni merte, hogy így fog következni.
Megragadta egy késsel feléje csapó harcos kezét és kicsavarta a csuklóját. A kés csörömpölve a földre hullott. Arvael felrántotta a a katona kezét, mire a férfi száját egy hangos, fájdalmas nyögé hagyta el. A lány keze lecsúszott a csizmáján, kirántotta a tőrt, amit Legolastól kapott, és a tünde nyaki ütőerébe vágta. Elengedte kezei közül, megpördült maga körül és a következő ellenfelével nézett farkasszemet. A tünde a falnál állt felajzott nyíllal. A nyílvessző hegye pontosan Arvael szívére mutatott. A férfi keze meg sem remegett, miközben felhúzva tartotta az íjját.
- Csak add fel. Ha meghátrálsz és kezeid bilincs alá nyújtod, nem esik bántódásod. Esküszöm. - a katona hangja mély volt és reszelős. Bezengte az egész termet. Arvael ajka alattomos mosolyt formált, miközben észrevétlenül kitapogatott egy szélespengéjű kést az övére kötve. A szeme sarkából mozgást látott, vagyis inkább az árnyékát annak a valakinek, aki a sötétben az ékszerekhez lopakodott.
- Nem hiszek többet sem ígéretnek, se esküt szónak. - jelentette ki fennhangon, majd egy macska kecseségével és gyorsaságával kitért a nyílvessző elől, és egy időpontban, két irányba eldobta a tőrt és a kést. A kés célbe ért, a férfi az íjjal a kezében rogyott össze. Onnan tudta, hogy a tőre is jó helyre érkezett, hogy fájdalmas puffanást hallott maga mögött.
Hangosan felssziszenve dörzsölte meg a csuklóját, hiszen a fájdalom most fokozódott. Egy elesett katona mellé lépett, és felvette a küzdelemben elejtett karjdát. Csak azután fordult meg. És amit látott. Meghűlt benne a vér.
Az emelvény mellett, a falnak dőlve Arvael szívének egy oly ismerős alak ült. A fiú fájdalmas grimasszal az arcán kirántotta a gyomrába fúródó kést. Arvael innen messziről is látni vélte, hogy sajnos most is jól célzott. A seb pont eléggé volt mély ahhoz, hogy Legolas ezalatt a pár másodperc alatt is rengeteg vért veszítsen.
Térdre esett a herceg mellett, és vértől maszatos kezét az arcára csúsztatta. Legolas a szempillája alól pislogott rá, ernyedt kezét a hasára szorította. Hosszú ujjai közül hömpölygött rubinvörös vére. Arvael érezte, hogy szemét ellepik a könnyek. Hiába próbálta nyelni vissza, hogy ki ne csorduljanak sós könnycseppjei, azok mégis rohanó vörös árként vonták könnyzuhatagba a lány rémült arcát.
- Úgy sajnálom...annyira, de annyira sajnálom. - zokogta a fiú homlokának döntve a fejét. Mikor meglátta a fal előtt szenvedő Legolast, már akkor eszébe jutott az a mondat, ami miatt majdnem meghátrált a küldetése elől. Meg kellett ölnie Őt. Vagy a véletlen folytán vagy szándékosan, de végeznie kellett vele, hogy az ékszerek az övék legyenek. Valamit valamiért...
Arvael nem tudta, hogy Legolas ott is meghal-e ahonnan jött. Nem tudhatta, mert a lány szerint még maga Tayire sem tudta. Annyit tudott, hogy a szőke itt viszont meg fog halni. Vére ellepte a padlót, a levegőt kapkodva vette, minden egyes lélegzetért küzdött. Arvael bőrével érezte milyen hideg az arca.
Legolas erősen megrázta a fejét, és a lány érezte, hogy enyhe súly kerül a combjára. Szétfeszítette könnytől csillogó szemét, és lenézett. A tőr ott hevert Legolas tenyerén, mintegy unszolásként, hogy vegye el.
Arvael pillantását visszavezette a herceg meggyötört arcára.
- Fogd...vidd el. Mondtam neked...mondtam neked, hogy ezzel emlékezni fogsz. A tied...fogd és vidd. - a fiú hangja recés volt, és a nagy erőfeszítéstől köhögőroham jött rá. Mellkasa rázkódott, ahogy tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot.
Arvael összeszorított szájjal bólintott, egyik kezével elengedte Legolas koszos arcát, és újra az övére tűzte a gyilkos tőrt.
- Annyira sajnálom Legolas! Én...én nem akartam sosem ezt. Sosem akartam. - szipogta Arvael görcsösen szorítva a fiú hideg kezét. Arca hófehér lett, szája lilává színeződött és az oldalából dőlő vér sem segített egyikőjükön sem.
- Ne sajnáld. Soha semmi...ennek...ezeknek meg kellett történnie. Hogy találkoztunk életem legszebb dolga volt. Sosem gondoltam volna... - Legolas mondata egy hangos nyögésbe fulladt, ahogy a fiú utolsó lélegzeteivel próbálta elmondani azokat a szavakat, amiket már régen el kellett volna. - Sosem gondoltam volna, hogy egy tolvajnak is adódhat ilyen csoda, mint te Arvael. Köszönöm, hogy akár pár napra is, de az életem része voltál.
Arvael alig látta, ahogy Legolas szemhéja lassan, de biztosan mélykék szemére csukódik. Látását elhomályosították a szomorú könnyek. Többé nem hallotta, hogy nehézkesen veszi a levegőt. Nem érezte gyenge szorítását az ujjain. Nem érzett semmit vele kapcsolatban. Legolas meghalt.
Kezei közül kicsúszott a herceg keze, ami ernyedten a padlóra hanyatlott. Arvael maga elé meredve a fenekére esett a térdelésből. Nem nézett a fiú holt alakjára, képtelen volt megtenni. Szíve, mintha meghasadt volna, minta megfogták volna erős kezek és kicsavarták volna a mellkasából, hogy aztán éhes wargok elé dobják, hogy felfalják. Még mindig érzett. Mély fájdalmat, amit eddig el sem tudott képzelni. Megölte. Megölte és milyen könnyedén. Csak egy tőrszúrás volt a megfelelő szervbe és végzett vele. Legolas halott, pont úgy, ahogy Tayire kérte. Az ékszerek az övé mostmár, foghatja őket és hazamehet. De mi értelme lenne visszatérni a saját Középföldéjére, hogy aztán azzal szembesüljön, hogy az ottani tündeherceg szíve sem dobog többé. Mindez három vacak ezüstékszer miatt, amire itt Thranduil akarja rárakni fenséges tenyerét, ott pedig neki kell, hogy ne válljon lelketlen szörnyeteggé, miközben megállítja a Thedoriant, aki olyan dolgokat tenne, amik nem helyesek.
Haza kelle mennie. Akkor is, ha Legolas nincs életben, hiszen annyi más teremtmény él még ott akiket meg kell óvnia...saját magától. Isthill Tayira kunyhója előtt várja, a nősténywargok Ownher vezetésével pedig Bakacsinerdő sűrűjében várják jöttét. Vissza kell térnie, már csak azért is, mert ez mind az ő hiája. Helyre kell hoznia.
Így hát elszántan kardja után nyúlt, hüvelyébe csúsztatta, aztán felnyomta magát a földről. Remegő lábbal az emelvényhez lépett. Felemelte az öklét, és tiszta erejéből az üvegbúrába vágott vele. A búra csillió-millióra apró szilánkra robbant szét, felsértve vele Arvael kezét, ruháját és arcát.
A szikrázó ékszerekhez nyúlt. Ahogy vérben úsző bőre érintkezett a fejdísz felületével a három dolog egyszerre ragyogott fel. Ezzel egyidejűleg Arvael csuklójába éles fájdalom hasított, de azt a kezét szeme elé kapta, hogy meg ne vakuljon.
- Most pedig gyerünk. Vigyetek haza! - ordította a lány, erősen rámarkolva a fejdísz vékony fonatára. Az ékszerek újra felragyogtak. Arvael erős ütést érzett a gyomrában, mintha valaki gyomorszájon rúgta volna. Hasa kavarogni kezdett, feje pedig kótyagossá vált. Füle fütyülni kezdett, ahogy eszeveszett iramban forogni kezdett vele a szoba. Szorosan lehunyta a szemét, és tűrte a szédelgést. Másodpercek választották el attól, hogy otthon legyen.
És egy...
És kettő...
És három...
Térdre csuklott a puha szőnyegen, az oldalára dőlt és lehunyta a szemét.

Folyt. köv...

_________________

Egy kis késéssel, de meghoztam a következő részt☺

Remélem elnyerte tetszéseteket ez is

Köszönöm, hogy elolvastátok❤

( elvileg a "fejezetképhez" fent bekerült a három ékszerről készített kollázs, ha a wattpad kedves ma velem😁
Ezekről mintáztam, ha minden jól megy láttátok is)

Bye 🐼

Taurielgirl25