×Damned× ( Legolas ff.)

Végjáték...indul

Minden ízében reszketett, mintha egy jéghideg vízű tóból mászott volna elő egyenesen a fagyott földre lépve. Egyszerre fázott és volt melege, haja a tarkójára tapadt az izzadságtól, szeme úszott a könnyben, teste rázkódott a sírástól. Össszekuporodott a meleg szőnyegen, kezében görcsösen szorította az ékszereit, amik úgy változtatták a hőjüket, ahogy éppen Arvaelnek kényelmes volt. Ezzel is segítve a lányt. Úgy érezte, mintha lázas lenne, teste égett a kíntól, ha Legolas élettelen arca bekúszott az emlékezetébe. Nagyon fájt, mert nem tudta, hogy ezzel az itteni herceget is a túlvilágra jutatta, vagy csak az abban a világban létező Legolast. Fogalma sem volt róla, és ez a kétség...ez volt a legfájdalmasabb, legborzalmasabb érzés, amit valaha érezni tudott. Elvégre még érez, és legalább ennek a apró dolognak is a tudata csökkentette az önutálatot magában.
Nagyon távolról hallotta Tayira hangját mintha mérföldekről szólna neki, hangját csak a szél hozná közelebb hozzá. Nem értette mit mond neki a nő, csak érezte, hogy egyre gyengülő ujjait lefejti az ezüst ékszerekről és kihúzza erős szorításából. Meztelen lábát betakarta egy meleg pléddel, tarkójáról viszont elhúzta a haját és nedves kendőt rakott a helyére.
Arvael összrezzent a hirtelen hidegre, de így a heves sírása is csillapodni látszott. Kinyitotta a szemét, és hüppögve a feje alá húzta kezeit. A földről pontosan az ajtóra nyílt rálátása, ahonnan Isthill figyelte. Arvael kiolvasta az aggodalmat lova szeméből, de válaszolni nem tudott rá. Érezte, hogy Isthill mondani próbál neki valamit, agyát böködték szavai, de Arvael annyira pocsékul és fáradtnak érezte magát, hogy képtelen volt kiolvasni a számára most kódolt információt.
Tudta, hogy nem szabadna aludnia, hiszen azonnal indulnia kellene. De nem tudta magát rábírni, hogy akár csak felemelje a fejét. Újra lehunyta a szemét, jó szorosan, nem engedve, hogy az alig pár perce megtörtént rémképek újra és újra felvillanyanak, ezzel az őrületbe kergetve a lányt. Alig kellett pár másodperc, orrába Tayire egyik ízletes teájának aromája férkőzött, ami azonnal leállította pörgő gondolatait. És akkor végre nyugodtan le tudta hunyni a szemét. Bűntudat nélkül zuhant álomba.

A forró csésze felmelegítette elgémberedett ujjait, ahogy kezében tartotta a Tayire készítette gyógyfőzetet. Az íze nem volt túl kellemes, de az illat igazán finom volt. A forróságáról nem is beszélve, mivel a lány azóta reszketett, hogy visszatért. Fél óra mély alvás után kelt fel, most pedig az egyik kanapéba süppedve nézett farkasszemet az asztalra kipakolt ékszereivel. Ózdkodott magára ölteni őket, hiába erősködött a jósnő is, hogy öltse magára, mert segíteni fognak. De ő nem volt hajlandó. Az ezüst gyönyörűséges fénybe vonta a három dolgot, és így a nappali világosságnál is fényesen világolt. Arvael érezte az erős vonzást, ami szinte könyörgött neki, hogy vegye magához őket. De a lány nem engedett, csak néha beleszürcsölgetve a főzetbe bámulta az ékszereket, mintha azzal, hogy le sem veszi róluk a szemét csak egyszerűen kámforrá válnának. Sajnos nem így lett.
Így végül Arvael a csésze pereme fölött felpillantott, és most a vele szemben ülő Tayire-t kezdte nézni. Amióta felébredt annyit látott, hogy a nő a Legolastól kapott tőrt forgatja az ujjai között, éles pengéjén végighúzza gyűrűkbe bújtatott ujjait. Arvael azt gondolná azért, mert magának akarja. De tudta, hogy Tayire sosem venné el tőle, ahogy ő maga sem adná soha senkinek sem.
- Tudod-e mi ez? - kérdezte hirtelen Tayire, egy lapos pillantást vetve felé. Arvael az asztalra rakta a bögrét, mégjobban belebugyolálta magát a cifrapiros takaróba és csak azután válaszolt.
- Igen. Egy tőr, amit Legolas adott nekem odaát. Azt mondta egy ajándék, hogy sose felejtsem el. - nagyon figyelt rá, hogy hangja ne bicsakoljon meg a mondat végén, de próbálkozása reménytelennek bizonyult.
- Tudod mi került a csuklódra? - kérdezte újra Tayire, pislogás nélkül meredve rá, mintha hipnotizálni akarná.
Arvael gyorsan elpillantott, és hagyta, hogy a pléd puha anyag lehujjon csuklójáról, így felfedve a bőrfelületet, ahol már nem az a bizonyos mondat foglalt helyet. Kinyújtotta a karját, hogy Tayire is lássa.
- Én tudom mi van rajta drágám! De te tudod? - a nő előrehajolt és a tőrt a lány elé csúsztatta. Arvael eltorzult arccal dőlt hátra. Soha többet nem akarta megérinteni azt a fegyvert. Legolastól kapta, emlékbe. De erre az emlékre olyan vércseppek hullottak, amiket hiába vakar, sosem fogja tudni leszedni onnan. Szabad szemmel nem látható, de a lány tudja, hogy ott van rajta.
Elvette a pillantását a tőről és a csuklójára vezette. Nagyon is jól tudta mi van most a mondat helyén. Elvégre már látta.
- Ez egy rózsa. - jelentette ki, megerősítést várva felnézve Tayire-re. A nő keresztbe tette a lábát és kímérten bólintott.
- Pont olyan rózsa, ami a tőr pengéjén van. Igaz?
Arvael kérdően meredt a jósnőre, de mikor az a kezével intett, hogy hajoljon a tőr fölé és nézze meg, fogcsikorgatva, de megtette.
- Igen...pontosan olyan. De nem értem miért nyúzol engem megint. Már tudom, hogy előszeretettel teszed ezt, elvégre nem szeretsz egyenes választ adni a kérdésekre. Most mégis megkérlek arra, hogy tedd meg. - hunyta le a szemét Arvael, és érezte, ahogy az indulet végigseper benne. Ezen az apró dolgon igazán nem kellett volna felhúznia magát mégis megtette, ami újfent megrémítette. Próbált az ékszerek ezüstös vibrálására koncentrálni, ahogy a kellemes hullámok átjárják a testét, és lenyugtatják az elméjét. Kifújta az eddig benntartott levegőjét és felnézett a feszülten őt figyelő nőre. Tayire a körmét piszkálta, ahogy az arcát fürkészte. Arvael célzatosan felvonta a szemöldökét, és állával az asztalon heverő tőr felé intett. Tayire kelletlenül elfordította fejét, és kibámult az ablakon, ahol egyenes Isthill bámult rájuk. Arvael elmosolyodott, majd újra Tayire felé fordul.
- Perham...vagyis a Thedorian egyrészt azért is ostromolja orkjai társaságában a bakacsinerdei palotát, mert azt hiszi a tőr a palota alatt hever, beletemetve a föld alá. És csak úgy mellesleg.  Eddig én is azt hittem. - kezdte Tayire egy döbbent fintort varázsolva Arvael arcára.
- De...hogy került oda? Legolashoz, a másik világomba? Mert bizonyosan tudom mondani, hogy ő maga adta a kezembe. - hajolt előre Arvael ültében.
- Nem kételkedem szavaid valódiságában Arvael. Elvégre onnan hoztad magaddal. Így hát...nos nem hiszem, hogy te voltál az egyetlen Damned a történelem során, aki a másik világba látogatott. - mutatott rá Tayire. Arvael lepillantott a mellkasára, mintha arra számított volna, hogy egy rózsa nő ki a szívéből is. De azon a viragon a tövis már több lenne, mint a szirom.
- Úgy érted, hogy valaki elvitte oda?
- Igen, pontosan úgy. Az a Damned, aki ezt megvalósította vagy nagyon okos volt, vagy elővigyázatos. - mondta Tayire, le sem véve a szemét Arvael arcáról. A lány biztos volt benne, hogy a nő arra vár, hogy megpróbálja befejezni a mondatát.
- Miért mondod ezt? - kérdezett rá egyszerűen végül.
- Szerinted Perham örömből Thedorian? Nyilván te is tudod, hogy nem. Gyűlöl téged, ahogy saját magát is, de nem tud mi tenni veled, mert kezeit gúzsba köti az átok. Így...miért ne szabadulna meg saját magától? Ezáltal nem lesz már ki védelmézzen téged. - Tayire újra hátradőlt a fotelben, szeme megcsillant, mint egy égkő, amire rávetült a nap egyik sugara. Tiszta jelzés volt Arvael számára, hogy mostmár neki kell befejezni a gondolatmenetet.
- Perham a tőrt keresi, ezért támadta meg a palotát. Úgy gondolja, hogy a föld alatt van, ezért elő akarja kaparni onnan tündék százait lángra lobbantva.  Ha...a fegyver a kezébe kerül...megöli magát. Teljes egészében halott lesz? - Arvael óvatosan tette fel a kérdést, mert belül tudta, hogy a válasz igenis a nem.
- Nem. A tőr megöli a benne élő Damnedet, amit ősöd helyezett be. Ezáltal Thedorian éne megszűnik létezni, egy hajlott hátú öregembert hagyva maga után milliónyi emlékkel.  -  bólintott elismerően a nő. Arvael lopva az ékszerei felé pillantott. Erősebb impulzusokat küldtek felé, mikor érzékelték mi jár a fejében, ha az ellenkező végletre gondolt.
- Mi van akkor, ha nem lesz az övé? Ha a földig rombolja Bakacsinerdőt, de nem leli a tőr nyomát. Nem is találhatja meg, mert nálam van. - tudakolta a lány a szája elé emelve a kezét. Soha ezelőtt nem rágta a körmét, elvégre letörtek azok maguktól is. De most igen. Nem tudta máshogy levezetni az idegességét csak úgy, hogy egymás után zárta fogai közé körmeit.
- Véleményem szerint nem áll meg csak  Bakacsinerdőnél.  Se Barnaföldeknél, se Rohannál. Elpusztítja a világunkat és mindent, ami benne létezik. Hidd el nekem, mostmár semmi más nem élteti csakis az, hogy véget vessen a szenvedésének. Mert ő szenved, minden egyes nap sikít a kíntól. Nem tudjuk, milyen érzés lehet két fél lény lelkét cipelni a szíved alatt. - felelte Tayire hirtelen felpattanva a fotelből. Arval összerezzent hiszen azt hitte, hogy a nő kiabálni kezd. De csak a fütyülő tea hangját követte a konyhába. A lány követte a szemével, ami végül az ékszerein akadt meg. Olyan volt, mintha szólították volna, könyörögtek neki, hogy engedjen a hívásnak és csatlakozzon hozzájuk. Arvael összevont szemöldökkel felállt, engedte, hogy a vastag pléd lehulljon a hátáról. Az ezüsttárgyahoz lépett és lenézett rájuk. Elgondolkozva kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az üvegbe zárt rózsát. Mindenhol csak a rózsa...
Ami, ha belegondol igazán nem különös. A rózsák gyönyörűek, de alattomosak. Még ha kesztyűvel is nyúlsz hozzájuk, ha teljesen fel is vagy készülve, akkor is fájdalmat okoznak. Másrészt, a legelső termesztett kisszirmú rózsáknak még nem voltak tövisei, makulátlanok voltak. Azokat csak később fejlesztette ki, hogy megvédje magát az ellen, hogy...le ne szakítsák. Azzal a különbséggel, hogy a Damnedek nem ők maguk védelmére kaptak pajzsot. Ezt a pajzsot a kezükbe nyomták, amit meg kellett tanulniuk használni.
Tayirenek igaza van. Egyikőjük sem tudja, milyen úgy élni, hogy közbe gyűlölsz és imádsz is valamit egyszerre. Széthasíthatja a tudatodat, mint egy bolondnak. Viszont a Thedorian egyáltalán nem volt bolond.
Miközben végighúzta az ujját az ékszerek felületén, elgondolkozott. Ha Perham végez magával, akkor csak a Damned éne szűnik meg létezni, ezáltal Thedorian sem lesz többé. És mi van akkor, ha a férfi egy földönfutó öregember marad, és mivel nem lesz ki védje tovább az elátkozott egy-egy következő sarját...mi van, ha ezáltal az Arvael vérében csordogáló gyilkos ösztön is egyszerűen köddé válna. A lány tudta, hogy logikát nem sokat talál az elméletben, de annyira hinni akart benne, hogy ő teljesen más élethez hivatott, mint amit ősei éltek. Muszáj hinnie valamiben...
- Mit kell tennem? - kérdezte határozottan mikor megérezte, hogy Tayire alig másfél méterre áll tőle, kilépve a konyhából. Komor tekintettel megfordult, és a falnak támaszkodott.
- Vidd el neki a tőrt. Ajánld fel neki a fegyvert, cserébe Bakacsinerdő szabadságéért. Az alku megérné neki. Nincs szüksége a palotára, csak az orkjainak, de azoknak tud parancsolni. - válaszolt a nő, pislogás nélkül nézve Arvael arcába. A nő felemelte a karját, ahol a könyökhajlatában ruhák, és egy tarisznya függött.
- Látom már elő is készültél. - mosolyodott el halványan Arvael, majd a jósnő elé lépett, és elvette a felé kínált ruhadarabokat. Tayire egy kedves mosoly kíséretében a paraván mögé intett, majd elvitte a tarisznyát,  hogy útravalót pakoljon.
- Mire visszaérek Bakacsinba lerombolja az egész palotát. - szólt Arvael, miközben átrángatta izzadt ruháját a feje tetején.
- Tudsz beszélni a lovaddal. Bíztasd nagyobb iramra. Az ékszereid nem csak megvédenek attól, hogy az oda nem illő gondolatok ellepjenek, hanem erőt is adnak. De csakis olyat, amit jóra használhatsz. - hallotta Tayire kissé távoli hangját, ahogy egypár gyümölcsöt és egy cipót pakolt a tarisznyába. Arvael elismerően hümögött, miközben magára rángatta barna csizmáját és kilépett a paraván mögül.
Lassan közelítette meg az ékszereit, mintha csak be akarná keríteni és egyenként lemészárolni  őket. Pedig csak nem akarta magukra ölteni őket. Akkor túl nyilvánvaló lenne...hogy szüksége van rájuk. Márpedig, amit a legeslegjobban utált, az az, hogyha élete során bárkire, bármikor is támaszkodni kelljen. Mégis megtette, és most is meg fogja tenni. Egyszerűen nincs más választása, nincs semmilyen titkos csapóajtó, amin keresztül átbújhat rajta.
Ezért végül céltudatosan az ezüsttárgyakhoz lépett, és felemelte az üvegcsébe zárt rózsát. Tenyerében szinte pulzáltak a vörös szirmok, kellemes melegségbe vonva a bőrét. Arvael átbújtatta a fején a nyakláncot, és döbbenten vette tudomásul, hogy szíve egy pillanatra ténylegesen kihagyott dobogni, aztán újra dübörögni kezdett a mellkasában a nyakék ritmusára. A lány tátott szájjal fogta markába újra a nyakláncot, miközben felpillantott Tayire-re.
- Vedd fel a többit is. - biccentett a nő. Arvael bólintott, és a felkarperec után nyúlt. Felcsatolta a karjára, ami kellemes, de határozott szorítást adott neki. Végük felemelte a fejdíszt és a tükör elé lépett. Szigorúan meredve saját tejfehér arcára a bordókeretű tükörben, két kezébe fogta a fejdíszt és, mint egy koronát lassan világos szőke hajára engedte. Abban a pillanatban érezte igazán, milyen erő is lakozik ebben a három ékszerben. A jól ismert, hullámokban érkező impulzusok most háromszor olyan erővel ostromolták, mégsem volt kellemetlen érzés. Az egyik pillanatban szédült meg kissé, mikor az ezüst fejdísz szinte beleépült a koponyájába, ezüstös fényárba vonva az arcát.
Amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is múlt az érzés. Olyan volt, mint azelőtt, mikor nem volt rajta egyik ékszere sem. Azt viszont nem tagadhatta le, hogy egy furcsa, áttetsző légkör vonta körbe, ami teljes mértékben megnyugtatta.
Tayire a vállára akasztotta a táskát, mikor elfordult a tükör elől. A jósnő, kezében a tőr pengéjével kinyújtotta felé. Arvael habozva nézett fel elsőnek a nő arcába, aztán le a fegyverre. Végül hezitálva, de a markolatra fonta ujjait és elvette a tőrt. A derekára kötött övbe tűzte, és magára kanyarította mostmár makulátlan tiszta útiköpenyét.
- Nagyon hálás vagyok Tayire. Rengeteget segítettél, és támogattál, amíg itt tengődtem. Ha...vége ennek az egésznek. Ígérem, hogy visszatérek.  - mosolygott a lány a nőre. Tayire is kedvesen elmosolyodott, és széttárt karral ölelésbe invitálta Arvaelt. Ő hálásan mosolyogva ölelte át a fűszerektől illatozó jósnőt.
- Ne ígérj olyat, amiről nem tudod biztosra, hogy be tudod tartani. - mondta Tayire, miközben gyengéden eltolta magától a lányt. Arvael lopva megtörölte a szemét, és egy aprót bólintva az ajtó felé indult.
A hátára kanyarította a Tayire-től ajándékba kapott íjtegezt és íjat, és egy utolsót intve a nőnek Isthill elé lépett az ajtón túl.
Arvael felkapaszkodott lova hátára, aki türelmetlenül felcsapva a fejét táncot járt a macskaköveken.
Gyorsan kiértek a faluból, nem is voltak annyian, mint érkezésekor. Talán, mert esőre állt az idő.
Arvael megállította a lovát Suhatag falain túl, és a nyakára hajolt.
- Hamar oda kell érnünk, mert az idő sürget. Gondolod, hogy tudsz oly sebesen vágtatni, mint egy szélvihar?
Isthill hátrafordította a fülét, barátját hallgatva, majd halkan felhorkant.
- Csak kérned kellett. - Arvael újra hallotta Isthill szemtelen hangját a fejében. Szélesen elmosolyodott, és a ló oldalába mélyesztette a sarkát. Isthill nyaktörő sebességgel ugrott be helyből vágtába, és szinte repülve szelni kezdték a rónát. Rohantak, hogy megmentsék Bakacsinerdőt és a világot. Rohantak, hogy véget vessenek ennek a borzalomnak, addig, amíg el nem kezdődik. És Arvael remélte, hogy nem egy halott herceg karjaiba szalad egyenesen bele. Élve, és virulva akarta látni Legolast, akkor is ha el kell hagynia. Boldognak kell lennie. Bármi is történjen.

Folyt. köv...

__________________

Taurielgirl25