×Damned× ( Legolas ff.)

Veszélyben

Bakacsinerdő felett sűrűsödött a homály. És ezt lassan már a bent lakók is érezték. A mókusok vették a sátorfájukat, borzas farkukat limbálva, fáról-fára ugrálva elköltöztek máshova. Az őzek vékony lábaikat sebesen emelgetve hagyták el szeretett erdejüket. Az egykor kiszabadított farkasok és warghibridek behúzott farokkal távoztak. Ezzel egy időben az eget sűrű, szürke fellegek lepték be, amelyek csak nem akartak sehová sem mozdulni. A hó szállingózni kezdett, először lassan. Apró, gyönyörű jégkristályok rakódtak a csupasz fák ágaira, amit a tündék ámélkodva figyeltek. De ez is viharba fordult. A hópelyhek vadul kavarogtak, tündéink éles szemükkel is alig-alig tudták kivenni a tőlük pár lépésnyire haladó társukat. Farkasordító hideg volt, erre rátett egy lapáttal az erős szél is. Vadul tépte a hidegtől megmerevedett fák megviselt ágait, hózáport zúdítva a földre, óriási hótorlaszokat képezve.
Ha éppen nem szakadt a hó, hideg köd ereszkedett az erdő fái közé. Tömény volt, és áthatolhatatlan. Szinte fojtogató. A szél nem fújt, a fák nem remegtek, csak utolsó elkeseredett sóhajaikkal kértek segítséget. Az állatok nem neszeltek, a táj kihalt volt és csendes. Meztelen ágak sokasága meredt az égbe, mintha imádkoznának a göcsörtös gallyak. Ha egy-egy eltévedt madár rájuk is szállt, ment is tovább. Nem volt szíve itt időzni sokáig. Ahogy senkinek sem igazán lenne. Szinte hallani a néma szenvedést, a csöndes kínt...borzalmas volt. A tündék alig jártak ki a palotából, és csakis akkor, ha élelem kellett. Messze kóboroltak az erdőből, és volt aki nem is tért vissza. Orkokról szólt a pletyka. Orkokról...akik Bakacsinerdő területén kószálnak.

Thranduil király szobájában ült, és merengve bámult ki az ablakán. Koronáját levette a fejéről, maga mellé helyezte az asztala szélére, jó messzire magától. Szőke haja kissé kócosan állt, nem volt fényesre fésülve, mint ahogy mindig szokott lenni. Arca sápadt volt és gondterhelt, szemei le-lecsukódtak. Nem is csoda. Késő este volt, de az uralkodó képtelen volt aludni. Az eget fürkészte, hátha megpillant egy biztató csillagot, ami azt jelentheti, hogy a vastag felhőréteg elvonult. Legalább egy gonddal kevesebb lenne. De sajnos nem...a szürke fellegek sehová nem mozdultak, ugyanolyan fenyegetően terpeszkedtek az égbolton, mint eddig.
Hirtelen kopogás hallatszott. Thranduil összerezzent, és dühödten fordult az ajtó felé.
- Ki az!?
Egy éjfekete hajzuhatag tűnt fel az ajtó mögül. A tündehölgy kissé megilletődve lépett be, és hajolt a földig királya előtt. Az uralkodó lassan biccentett, majd felállt a székéből.
- Uram...a keleti határőrségtől jövök. Fél napja indultam el a hírrel, hogy az orkok csak tovább szaporodnak. A déli kapunál már gyülekeznek, mozdulatlanul állnak, és semmire sem mozdulnak meg. Rodven jellentése szerint hajnalra a nyugaton és keleten topzódó seregek is ideérnek. Azt üzeni álljon fegyverbe. Nem várhatnak. Nincs idő. - hadarta a lány, és sápadtan várta Thranduil válaszát. A király szeme elsötétedett. A válla megereszkedett, és szinte megroggyant a térde. Hirtelen fázni kezdett, kapkodva nyúlt vastag köpenye után, de eközben kiverte a víz. Ökölbe szorította a kezét, és dühösen felkiáltott. Megperdült maga körül, majd kezével leverte koronáját a padlóra. Zihálva támaszkodott az asztala sarkára.
- Nem küldelek vissza keletre. Itt maradsz, és a déli kapuhoz viszel egy tucat harcost. Hívasd Bellis-t, ő menjen a hírrel Rodven-hez, hogy azonnal térjenek vissza a palotába. Mindenkire szükség van. - utasította a király, mire a tündelány sietve bólogatni kezdett.
- És uram...a fiával mi legyen? - kérdezte óvatosan a lány. A király megmerevedett, és megfordult.
- Vele majd én foglalkozom. Legolas és Tilnir az én gondom legyen. Most pedig menj, tedd amit mondtam! - förmedt a lányra. Ő hátrált egy lépést, de újra szólásra nyitotta a száját.
- De...
- Nana!! Indulj, azonnal! - fojtotta bele a szót az uralkodó. Nana összevonta a szemöldökét, és görcsösen megszorította íjját, amit a kezében tartott.
- Igenis Thranduil király. Ahogy óhajtja. - hajolt meg a lány, és aztán sietően távozott. Még egy utolsó aggódó pillantást vetett az asztalon támaszkodó királyra, aztán elsietett a folyosón a hírrel.
Thranduil tördelni kezdte a kezeit. A nagy gyémántéköves gyűrűk sorra hullottak a padlóra. A király minden egyes hangos koppanásba beleremegett. Letépte a köpenyét a nyakából, mert hirtelen elöntötte a forróság, aztán az ajtó felé vette az irányt. Egy rántással feltépte, és anélkül loholt végig a folyosón, hogy bármelyik katonájára ránézett volna. Lefelé tartott. A börtöncellák felé. Beszélnie kell a fiával, mielőtt még túl késő.