×Damned× ( Legolas ff.)

Gyökerek

°> °> °> A R V A E L <° <° <°

Egy jósnővel élni nem is olyan unalmas, mint ahogy azt Arvael gondolta azelőtt. A nőnek mindig volt valami ötlete, hogy mivel dobják fel a napjaikat. Mivel imádta szeretett füveit, gondosan ápolta is őket. Ez a feladat a tündelányra hárult, miközben a nő a kuncsaftjaival foglalkozott. Tayire nem szerette, ha Arvael ott sertepertélt körülötte, míg ő "bensős" dolgokról beszélgetett a segítséget kérő emberekkel. A lány a háza mögötti kicsi kertben dolgozott naphosszat. Kapált, metszett, földet hordott, ültetett és törölgette őket. Ez volt az, amit abszolút nem tudott megérteni, és nem is akarta kérdezgetni a nőt, mert ő jobb esetben nem válaszolt. Így csak tette, amit kért tőle. De ez neki sem volt teher. Sőt, kapóra jött neki, hogy ne törje folyton a fejét az élete alakulásán. Tayire egyik bíbor kendőjét a csuklója köré csavarta, hogy még véletlenül se lássa a bőrébe vájt feliratot. Csakis mosakodáskor vette le, és ezek voltak azok a pillanatok amikor a gondolatok elözönlötték az elméjét. Ilyenkor órákig feküdt az eleinte még forró vízben, ami az idő múlásával hideggé vált és fagyossá tette a bőrét is. Sokáig cirógatta a mondatot, mintha kedveskedés hatására egyszerűen megszűnne létezni, mintha gyengéden simogatja megszelídül és megadja magát. Mint egy engedelmes kutya. Csak sajnos ez nem így történt. A felirat ugyanolyan fenyegetően mutatta felé kacskaringós szárú betűit, mint az elején.
Rengetegszer eszébe jutott Legolas és Tilnir. Mikor a sarokba támasztott fegyvereire nézett elfogta a késztetés, hogy hagyjon mindent itt, és rohanjon vissza a Bakacsinerdőbe. Úgy érezte szükségük van rá, közbe mégis azt érezte nincsen. Hiszen ledöfték, a feje fölött tanácskoztak, tömlöcbe vetették, megkínozták...mégis a szíve egyik leghőbb vágya az volt, hogy újra láthassa a kacskaringósan magasba nyújtózkodó fákat. Az apró mezőket itt-ott az erdő közepén, és oly kíváncsi lett volna, hogy Ownher sorsa hogyan is alakult a warghibridekkel. Vajon még az erdőben vannak? És vajon...Legolas is ott van még?
- Min morfondírozol annyit? - a hang kizökkentette méla merengéséből. A puha fotel karfájára vezette a kezét, és erősen megrázta a fejét, hogy a gondolatok átadják a helyet az izgalomnak. Hiszen Tayire akart mondani neki valamit. Arvael szerint nem véletlen volt az időzítés, de fogalma sem volt miért érzett így.
- Semmin...mindegy. - legyintett a lány, és előre hajolt, hogy elvegye az asztalról a neki szánt, gőzölgő csésze kamilla teát. Tayire hátradőlt, maga elé emelte a kezeit és piszkálni kezdete a körmeit. Összefűzött ujjai fölött fürkészni kezdte Arvaelt, aki próbált nem tudomást venni róla, hanem inkább belekortyolt a teába.
- Fogyóhold van, a csillagok a helyükön, a szél északi irányú, reggel két perccel később fog kelni a nap, mint szokott. Minden rendben. Csak neked is rendben kellene lenned, ahhoz, hogy elkezdjem. - mondta a nő, és felvonta vékony szemöldökét. Arvael rápillantott a csésze karimája felett, kortyolt még egyet, aztán lassan letette a csészét.
- Hallgatom. - biccentett, és hátradőlt a fotelben. Próbálta eldugni remegő kezeit, pedig még csak nem is tudta, mit akar neki mondani Tayire.
- Sosem gondolkoztál azon, hogy...ez a lélek, honnan jött és miért?- kérdezte Tayire óvatosan. Most először volt a lánnyal  szembe elővigyázatos, mintha attól félne, hogy kitör, mint egy vad medve.
- Nem. És tudja miért? Mert nem érdekel. - felelte Arvael, és felszegte az állát. Soha nem akart ez lenni, semmit nem tud a Damnedekről. Mégsem akarta megtudni, mi is ez valójában. A legcsekélyebb mértékben sem érdekelte az Alvarent lélek származása. Csakis az, hogy ki tud-e gyógyulni belőle. Olyan, mint egy betegség, és Arvael végre megértette eme szónak a fogalmát. Soha sem volt még beteg ezelőtt, most mégis úgy érezte magát. Miután a mondat a csuklójára került egyre csak rosszabb lett. Fogyni kezdett, dús, szőke haja fakulni látszott. Kék szeme sem világított úgy, mint régen. Felemészti.
- Akkor is elmondom, ha le kell kötnelek is hozzá. Sajnálom. Tudnod kell, akkor is ha hidegen hagy ez az egész, és azért kell tudnod, mert te is Damned vagy. Nem tehetsz róla, ez van és kész. De legalább fogadd el, és ne tiltakozz. Így csak nehezebb lesz. - pirított rá Tayire, és szigorúan a szemébe bámult. Arvael felciccent, és elfordította a fejét. Nem bírta elviselni a nő fenyegető szempárját.
- Az Alvarent nem ebből a világból származik. Mondhatni egy másik dimenzióból, ha tisztában vagy a szó fogalmával. Ez a dimenzió, a milyénk körül keringett, mint egy áthatolhatatlan fal körülvette azt, és nem engedte szétszéledni a benne élő élőlényeket. Ám, mint minden jónak, annak a békének is vége kellett szakadnia, és mint minden egykor masszív fal egyszer gyengévé lesz, és leomlik. Azon a napon nem kellett volna megtörténnie, de megtörtént. Jó ötletnek, sőt nagyszerű ötletnek tűnt, de aztán. Minden a feje tetejére állt. Perham megpróbálta megölni, mert szerinte túl tiszta volt. Ezáltal egy lelketlen szörnyeteget bocsátva a világra, magára pedig egy borzalmas átkot hozva, ami nem csak őt teszi tönkre, hanem másokat is. - kezdte a nő, majd felállt a fotelből. A kandalló melletti egyik könyvespolchoz sétált. Végighúzta hosszú, gyűrűkbe bújtatott ujját a könyvek gerincén. Egy barna borítású, vastagabb példánynál megállt, óvatosan leemelte, és Arvael elé tolta, kinyitva az egyik oldalon.
Arvael kíváncsian előrehajolt és tenyerét a megsárgult lapra helyezte. A lapon semmi írás nem volt, se betűk, se ókori rúnak. Csak egy kép, amit a lánynak sokáig kellett néznie, mire kigobozta. Egy kör volt, három szeletre osztva. Az egyikben egy fák alatt sétáló, hófehér ruhába öltöztetett nő volt látható. A második képen egy asszony, karjai az ég felé meredtek, tenyeri felfelé néztek, és a rajz úgy illusztrálta, mintha kántálna. Mellette a fehér ruhás nő térdelt, és a kezébe temette az arcát. A harmadik cikkejben a nő makulátlan fehér ruhája ébenfekete lett. Dühösen meredt egy, előtte térdepelő ifjúra, aki maga felé emelt egy véres hegyű kardot.
Arvael kinyújtotta a másik kezét, és végigsimított a kissé megfakult, de még mindig tökéletesen látszódó rajzon. Biztos volt benne, hogy a fehér majd fekete ruhás nő az maga az Alvarent. A kántáló boszorka, az nem is boszorka, hanem egy jósnő. Vagyis aminek a Tayire fajták hívják magukat. A kardot szorongató férfi pedig Perham, aki miatt Alvarent lelke megromlott.
- Tayire...egy hozzád hasonló jósnő engedte ki az Alvarentet az egyfajta kellemes börtönéből? - kérdezte lassan Arvael, és felpillantott a szintén a könyvet néző nőre.
Tayire bólintott, de pillantását nem vette le a régi lapokról.
- Ismerted is azt a nőt?
- Persze!
- Honnan? Volt valami...közötök egymáshoz? - puhatalózott a lány. Néha-néha pislogott fel a jósra, mert a nő nem nagyon akaródzot válaszolni. Felállt és átsétált a konyhába. Arvael sóhajtva hátradőlt a fotelben, és hallgatta az onnan jövő csörömpölést.
- Ne mond hogy van még valami ereklyéd ezzel kapcsolatban. - kiáltotta el magát, és duzzogva karba fonta a kezeit. Meddig akarja húzni még az agyát?
Tayire egy porcelán tányér eperrel tért vissza. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, vett egyet és a szájába dobta. Csak azután szólalt meg.
- Ami azt illeti igenis sok közünk van egymáshoz.
Arvael szeme kerekre tágult, és levette az eddig az asztalon tartott lábát.
- Ki volt az? - kérdezte izgatottan. Hiába tudta, hogy úgyse ismerné, attól még égette a vágy, hogy megtudja, ki engedte ki az első Damnedet. Az első leszármazottját...
- Én magam. - felelte a nő, egy döbbent fintort csalva a tünde arcára.
- Hány éves vagy te? - bukott ki a kérdés Arvaelből, de egyből a szája elé kapta kezeit. Még ő is érezte, hogy ez a kérdés illetlen is volt, és nagyon nem ide való.
Tayire csak elmosolyodott, lenyelte az éppen szájában tartott gyümölcsöt, aztán újra leült a lánnyal szembe. Maga elé húzta a könyvet.
- A baj az, hogy magam sem tudom. - nevetett fel erőltetetten.
Arvael zavartan megvakarta a tarkóját, és elsöpörte onnan szőke haját, mert már kezdett izzadni a sok információtól.
- Miért csináltad? Úgy értem miért szabadítottál a világra egy két lábon járó rémálmot? - kérdezte a lány, és felpattant. Úgy érezte, hogy már nem tud tovább ülni.
- Tudod, hogy az Alvarent a saját világában egy gyengéd, finom hölgy, aki senkinek sem akar ártani. Itt is ez lett volna, segítette volna a világot, makulátlan tisztaságot hozott volna az életbe, ha Perham nem próbálja megölni. Az állítása szerint senki nem lehet ilyen tiszta, és ez valamikor vissza is fog ütni. Hát is vissza is ütött. Elég rendesen. - mondta Tayire türelmetlenül, és ő is felállt. Megállt a folyamatosan járkáló Arvael előtt, arra kényszerítve lányt, hogy álljon meg vagy kerülje ki. A lány az utóbbit választotta, és tovább folytatta a szőnyegkoptató járkálást.
- Ezt úgy mondtad, mintha lehetne út oda. Szerintem van is. Ha ki tudtad hozni, vissza is tudsz küldeni, nem igaz? - kérdezte Arvael és hirtelen megtorpant. Izgatottan tördelve a kezét várta a választ. És valahogy biztos volt benne, hogy igaza van.
- Iiiigen, de ez kicsit bonyolult. - csitította a nő, és megpróbálta megfogni a kezét.
- Akkor magyarázd meg. - csattant fel Arvael, és bosszúsan hátralépett egy lépést. Tayire lekezelően sóhajtott egyet és megrázta a fejét.
- Nagy a kockázat. Ha odakerülsz nem biztos, hogy vissza akarsz jönni. Mivel ott szinte minden az ellentét, te is normális vagy, ha úgy tetszik. Az időpont sem mindegy. - mondta Tayire, és mélyen a lány szemébe nézett. Arvael félrenézet egy pillanatra. Szinte csípte a szemét a jósnő égető pillantása.
- Valahogy ez nekem nagyon úgy hangzik, hogy TE akarod, hogy visszamenjek. Csak éppenséggel le akarsz beszélni róla. - húzta el a száját, ezzel próbálta leplezni, hogy valójában mennyire izgatott.
- Valóban így van. Kellene nekem pár dolog. Vagyis nem is nekem, hanem inkább neked. De mivel csak egyedül csak te tudsz ott tartózkodni egyfajta kívülállóként, neked kell megszerezned magadnak ezeket a dolgokat. De mondom, ha nem akarsz visszajönni nem foglak tudni visszahozni akármennyire is próbálkozom. - rázta meg a mutatóujját Tayire, és szigorúan meredt a lány arcába. Arvael akarata ellenére közelebb lépett, előrehajolt, épphogy csak ki nem nyitotta a száját.
- Fordított világ. Úgy érted...nem lennék az ami vagyok és... - kérdezte, de a mondat végét félbehagyta és inkább elfordult. Tudta, hogy nem ezzel kellene foglalkozni, mégsem tudta kiverni a fejéből. Tayire valahogy tudhatta, mire gondol a lány, mert felhúzta az orrát, és tiltakozóan karba fonta a kezeit.
- El kellene felejtened. Magadtól nem lesz olyan fájdalmas. - suttogta kerülve a tünde tekintetét. Arvael felsziszent, és hátat fordított a jósnőnek.
- Nem tudhatod mi lesz. Még te sem. Talán meg tudom úgy érinteni, hogy...nem rogyok össze tőle. - motyogta, és beletúrt hosszú hajába. Eszébe jutott a pillanat, mikor a fiú megérintette, ő pedig elveszette az eszét.
- De igen, de...
- Akkor miért nem gondolkozhatok rajta! - szegte fel az állát büszkén a lány, és szembefordult a nővel.
- Mert nem tudsz szerelmes lenni, érted!? Képtelen vagy rá többet. Ha folyamatosan táplálod magadban az érzelmeket, csak rosszabb lesz. - tört ki Tayireből, és tehetetlenül maga elé engedte karjait.
- Ugyan már! Mit tudsz pont te a szerelemről!? Itt élsz, egyedül, ki tudja mióta, és te prédikálsz nekem, hogy nem érezhetek. - emelte fel a hanját a lány, és ujjával a nő felé bökött.
- Én nem e...
- Ne szakíts félbe!- üvöltötte Arvael és dühösen megragadta az kandallópárkány kiálló sarkát. Szinte érezte, hogy teste lángolni kezd, és a harag egyre jobban eluralkodott rajta.
- Nem tudsz te semmit. Nem akarsz elküldnei, mert félsz, hogy ott ragadok, és mindenkit megölök, nem igaz!? Gyerünk valld csak be! - ordította a lány, és erőteljesen megrázta a fejét. Tayire lehunyta a szemét, és csak állt. Állt, nem mozdult meg, nem kiabált vissza semmit. Ez talán még jobban felbőszítette Arvaelt. Agyát ellepte valami számára még ismeretlen érzés, ami azt suggalta, hogy lépjen oda a nőhőz, rázza meg és dobja a falhoz. Talán ezt is tette volna, ha Tayire szemei hirtelen ki nem pattannak, és meg nem szólal.
- Van más is! - kiáltotta. Arvael megtántorodott, és megmerevedett, ahogy felemelte a kezét, hogy lesúlytson.
- Mond! - sziszegte, és hátralépett egy lépést. Próbálta ziháló légzését normalizálni, így nem nézett az őt bámuló jós szemébe.
- Van más is...lehetsz a herceggel, ha akarsz. De ahhoz el kell menned, de vissza is kell jönnöd. Akármilyen csábító az ottani élet, akármilyen mesevilág hívogat téged, vissza kell térned. Megértetted? - kérdezte fojtott hangon a nő, és feszülten közelebb lépett a lányhoz, aki válaszként hátrált egy lépést.
- Mi kell?
- Három ékszer. Három különböző ékszer, de fel fogod őket ismerni. De ölnöd kell érte. Valamit valamiért. A mondat szélesedni fog, de az ékszerek visszafognak. - magyarázta Tayire és óvatosan helyet foglalt a fotelben.
Arvael habozva megfordult, és lehunyta a szemét. Nem teheti! Nem bírná ki, ha újra bántania kell valakit. Hogyan fogja elviselni a mindent elsöprő bűntudatot?
Végül nagyot nyelve megpördült maga körül.
- Kit? - kérdezte halkan, félig leeresztett szemhéja alól vizslatva Tayire gondterhelt arcát.
- ŐT!

Folyt. köv...

_____________________

Taurielgirl25