Újra a Szent Márkban✔

9. osztály 22. rész

November 6. (Szerda)

Az előző rész tartalmából:

- Haza se merj jönni! Nem vagy többé a lányom! - kiabált dühösen apa és elviharzott.

***

- Jesszus, elnézést - néztem fel a férfire.
- Mit csinálsz ilyen korán az utcán? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán Ember Márk.

***

- Te mit keresel itt? Ha az apám meglát, akkor meg fog ölni!

***

- Ez a minimum, hogy melletted vagyok és törődök veled - fogta meg a kezem, miközben szembe fordított magával.

***

- Vivi, megtennéd, hogy magunkra hagysz a fiammal? Komoly dolgokról szeretnék beszélni vele.

***

- Vivi, mi most találkoztunk utoljára. (...) Apa jobb állás lehetőséget kapott Boston-ban. Holnap kell mennünk.

***

- Szeretlek téged, mióta megláttalak - mondtam ki az érzéseimet. Tomi döbbenten nézett rám, majd olyat tett, amit sose hittem volna...

<><><><>

- Most viccelsz? - kérdezte Tomi, mire megráztam a fejem. Ekkor kitört belőle a nevetés. Kezdtem kínosan érezni magam, majd mikor végre befejezte megszólalt. - Úristen, te tényleg szerelmes vagy belém? Jézusom! - kezdett ismét nevetni.
- Most miért nevetsz?
- Csak... csak azért mert ennél nagyobb viccesebb dolgot sose hallottam - törölgette a könnyeit.
- Bocs, de sose jönnék össze a legjobb lány barátommal, főleg ha olyan nagy darab, mint te - a szavai olyanok voltak, mintha szíven szúrtak volna és még egy tucatszor meg is forgatták volna benne. - Ez azért rohadt nagy bunkóság volt, amit most mondtál.
- De igaz - felelte Tomi. Erre felment bennem a pumpa. - Tudod te, hogy mennyit szenvedtem, hogy akár egy kis feleslegtől megszabaduljak, azért, hogy tetszek neked?! Rohadt sokat!
- Úgy tűnik nem használt.
- Rohadj meg, Szűcs Tamás! Soha a büdös életbe nem akarlak többé látni.
- Ne aggódj, mert nem fogsz - mosolyodott el gúnyosan. - Tudod... - néztem rá villámló tekintettel.
- Na, mit? - tette karba a kezeit. Kihúztam magam, hogy legalább a testtartásom legyen büszke, Ha már én nem érzem magam annak. - Én tényleg szerettelek.
- Én meg tényleg nem tudok ezzel mit kezdeni - vont vállat, mire én megráztam a fejem és ott hagytam. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem lát, sírva rohantam haza. Mindenkinek igaza volt! Miért nem hallgattam rájuk?!

November 7. (Csütörtök)

Semmi életkedvem se volt semmihez. Egészen tegnap délutántól ma kora reggelig a szobámban kuksoltam és áztattam a párnámat (vagyis bőgtem). Reggel hatkor anyu jött be a szobába.
- Vivi, ideje felkelni - rázogatta a vállam anyu, de nem volt erőm hozzá.
- Nem akarok suliba menni.
- Miért? Beteg vagy?
- Igen. Fáj a szívem - temettem az arcom a párnámba és ismét kitört belőlem a sírás. - Nagyon fáj?! Mióta?? Miért nem szóltál korábban?! Hívjam a mentőket? - kezdett nyugtalankodni anya, de rögtön megnyugtattam, hogy nem úgy fáj, ahogy ő gondolja.
- Elköltözik Bostonba a szüleivel és én bevallottam neki, hogy szeretem - sírtam a párnámba. - És? Mit mondott erre?
- Kiröhögött és azt mondta, hogy sose jönne össze egy ilyen dagadt lánnyal, mint én!!
- Micsoda tapintatlan bunkó!
- Anyu, már bánom, hogy nem hittem a többieknek!
- Semmi baj, kicsikém! Tudod mit? Erre a két napra nem kell bemenned a suliba. Jó lesz így?
- Jó - szipogtam. Anya még utoljára megsimogatta a hajam és kiment a szobából. Szipogva feküdtem tovább az ágyban és csak arra tudtam gondolni, hogy a semmiért taszítottam el magamtól a barátaimat.