Újra a Szent Márkban✔

9. osztály 45. rész

Április 17. (Péntek)

Reggel izgatottan másztam ki az ágyból, hisz ma volt a verseny. Felvettem az ünneplő ruhámat és a Szent Márkos sálamat. A hajamat begöndörítettem és tettem fel egy kis szempillaspirált és egy leheletnyi szájfényt. Ahogy elkészültem fogtam a táskámat és lementem a konyhába. A hűtőből kivettem az inni valómat és a kaját, amit tegnap este csináltam és elindultam a suli elé. Gabesz már ott volt és nagyban telefonozott. Tőle távolabb álltam meg, így talán nem is vette észre, hogy megérkeztem. Alig öt perccel később egy fehér Audi állt meg előttünk. Kökény tanárnő szállt ki belőle. - Örülök, hogy senki se késett. Szálljatok be és indulunk is - kérte, mire mi beszálltunk. A tanárnő beindította a kocsit és már indultunk is. Fél órával később Kökény megállt a verseny helyszíne előtt, ami a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium volt. Kiszálltunk a kocsiból és bementünk az épületbe. A portán egy szigorúnak tűnő negyvenes éveiben járó nő ült.
- Miben segíthetek?
- Jó napot, a népdal éneklő versenyre jöttünk - szólalt meg Kökény.
- Menjenek végig a folyosón egyenesen, majd forduljanak jobbra és ki lesz írva, hogy verseny terem. Na amellett menjenek el és a harmadik ajtón lesz a hátsó bejárat. Sok sikert - darálta le az útvonalat, mire megköszöntük és mentünk megkeresni azt a bizonyos ajtót. Útközben találkoztunk néhány diákkal is, akik épp fuvoláztak, furulyáztak vagy énekeltek. Bennem pedig kételyek támadtak, hogy mi van, ha nem vagyok elég jó ehhez.
- A horgosi csárda ki van festve - énekelte az egyik fiú a folyosón állva. Tuti, hogy ő is a versenyre jött. Mikor megtaláltuk a verseny termet még két ajtót mentünk tovább és bementünk a hátsó bejáraton. Bent is lézengtek a diákok. Egy csapat lány nevetve ment ki az ajtón. - Nem lesz semmi baj! - nyugtatott minket Kökény tanárnő. Erre nem tudtam válaszolni, ahogy Gabesz sem. - Egyetek és igyatok, nehogy még a végén rosszul legyetek - kérte a tanárnő, mire leültem az egyik székre és kivettem a vizemet a táskámból. Nagyokat kortyoltam belőle, de még mindig rémesen izgultam. Alig negyed órával később már az összes versenyző a takarásban volt és a nézőtér is megtelt. Egy komoly arcú férfi ment ki a színpadra, mire a közönség tapsolni kezdett.
- Az ország minden pontjáról érkeztek ide diákok a mai népdal éneklő versenyre! Minden versenyzőnek sok sikert kívánok és akkor lássuk is az első párost, akik a Miskolci Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium növendékei. Tóth Klára és Hankó Krisztián - konferálta fel a két tanulót a színpadra, akik rövid időn belül a színpadon álltak. Egész ügyesek voltak, ahogy az utánuk következők is. Azonban volt egy lány, aki egy cigány népdalt kezdett énekelni, de alig kezdte el, félbeszakította a zsűri, mondván ez nem népdal. - Dehogyisnem! - kérte ki magának a lány. - Ez egy népdal! Csak azért mondják ezt, mert a romáké és nem a magyaroké! Ekkora egy rasszista bagázst egy helyen! - kiabálta, mire két security vitte le a színpadról. - Szegény lány - néztem utána. - Hát, legalább nem mi leszünk a legrosszabbak.
- Hé! Ez gonoszan hangzott! - néztem Gabeszre szigorúan. - És? Roma vagy nem?
- És ha az?! Ugyanolyan emberek, mint te vagy én! Ráadásul az egyik barátnőm is félig roma - emeltem fel egy picit a hangom. - Bocsi.
- Hagyjuk - fordultam el tőle dühösen, mert egy kicsit ezzel megbántott.
- Valamelyikőtök kér uborka levet? - kérdezte Kökény, mire furcsán néztünk rá. - Jót tesz a hangszálaknak - magyarázta, mire én kértem. Kökény töltött egy eldobható műanyag pohárba és odaadta nekem. Lassan kortyoltam a savanyú lét. - Gabesz? Kérsz?
- Egy keveset - adta be ő is a derekát. Miután megkapta húzóra itta meg.
- Tyhű, ez savanyú - szorította össze a szemeit. - Persze, mert savanyú uborka levet ittál - válaszoltam, majd lejött egy másik páros a színpadról.
- Kérjük a színpadra a Szent Márk Olasz tagozatos gimnázium két diákját, Pósa Gábort és Szabó Vivien Tímeát! - konferáltak fel minket. Mély levegőt vettem és kimentünk a színpadra. A nézőtér tele volt diákokkal, tanárokkal és mások hozzátartozóival. A zene elindult és énekelni kezdtem. - Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom. Minden madár társat választ. Hát én immár kit válasszak virágom, virágom - kezdtem énekelni, majd Gabesz folytatta. - Te engemet, én tégedet virágom, virágom - fejezte be az ő sorát, majd együtt énekeltük.
- Bújjunk egymás árnyékába virágom, virágom. Bújjunk egymás árnyékába virágom, virágom.
- Zöld pántlika könnyű gúnya virágom, virágom. Mert azt a szél könnyen fújja virágom, virágom - énekelte Gabesz, majd a refrént együtt énekeltük.
- Szemedben keresem a végtelen óceánt. Bársony hullámaiban a szíved dallamát. Távoli vizeken, távoli hegyeken. Tengernyi szerelem, szomorú szívemen.
- De a fátyol nehéz gúnya virágom, virágom. Mert azt a bú leszaggatja virágom, virágom - énekeltem, majd újra együtt énekeltünk. - Szomorú szívemen. Távoli hegyeken. Minden nap ugyanúgy, mintha hallanám. Minden hajnalon madár dallamát.
- Tavaszi szél vizet áraszt - énekeltem egyedül. - Minden madár társat választ - fejezte be Gabesz, mire mi hatalmas tapsot kaptunk. Szapora pulzussal hajoltunk meg és visszamentünk a takarásba. Kökény tanárnő boldogan nézett ránk.
- Büszke vagyok rátok!