Fura idegen (Yoongi ff.)

12. rész

- Yoongi gyere már le ide! - kiabáltam el magam már századjára.

Sohase gondoltam volna hogy valaha elrablómnak fogok könyörögni hogy jöjjön le és beszéljen velem, de úgy érzem hogy az egyedül lét az őrületbe fog kergetni.

Mivel az ő állítása szerint nem becsülöm meg őt eléggé, ezért csak akkor jön le amikor ételt hoz nekem.

Az is csak egy tányér főt rízs és egy pohár tejből áll. Ezt is csak egy nap egyszer kapom meg.

- Meg gondoltam magam, nem kell lejönnöd! - kiabáltam szinte azonnal meg gondolva magamat.

Semmi kedvem nincsen vele beszélni. Inkább megőrülök.
Még ha éhes is vagyok se akarom hogy ide jöjjön. Még a végén azt hiszi hogy kezdek hozzá melegedni.

Beállt a csend, csak a fejemben kavargó hangos gondolatokat hallottam.
Azon kattogott az agyam hogy hogyan szabadulgatnék ki innen. Hogy vajon itthon van e ez az állat, vagy sem?

Gondolatmenetem megszakadt az ajtó nyitódása miatt, majd meg is pillantottam az elrablómat, a nekem szánt étellel és itallal a kezeiben.

- Miért gondoltad meg magad? Azt hittem hogy azért akarsz lehívni hogy bocsánatot kérj azért hogy mekkora egy kis tiszteletlen gyökér voltál. - tette le elém a dolgokat, majd ki is egyenesedett.

Felnézve rá, észrevettem hogy teljesen fel van öltözve utcai ruhába.

Egy sötétkék, térdeinél szaggatott nadrág, fekete edző cipő, fehér lenge póló, és egy fekete bőr dzseki.

Tekintetemből valószínűleg leszűrte a kérdésemet ami a fejemben járt, arról hogy vajon hová készül.

- El kell menjek pár dolgot elintézni, ezért most hoztam neked enni, mert egy kis időbe fog telni amire hazaérek. - guggolt le elém, egyik kezével megtámaszkodva a földön az arcomhoz hajolt.
- Majd jövök. - adott egy puszit az arcomra, aminek hatására azonnal elhúzódtak tőle, de ő hajolt utánam.
- Legyél jó. - suttogta.

Ezzel fel is áll. A lépcső előtt megállva egy utolsó pillantást vetett még rám a válla felett, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

Elkezdtem nagy nehezen enni, amennyire össze bilincselt kezeim engedték a szabad mozgást.
Bár nem mintha ezt az őrültet érdekelné az hogy össze zabálok mindent vagy sem.

Evés közben azon gondolkoztam hogy hogyan kellene kiszabadítani magamat a bilincsből.
Arra jutottam hogy csak kifeszegetem a kezeimet. Úgy is elég vékonyka hozzá a kezeim, meg a csuklóim.

Amint befejeztem az étkezést, azonnal el is kezdtem kihúzni az egyik kezemet.

Ahhoz képest hogy azt hittem hogy milyen könnyen ki fogom tudni szabadítani magamat, nem volt olyan egyszerű, de amint az egyik kezemet sikeresen kiszedtem, azonnal elkezdtem dolgozni a másikon is.

Amint kiszabadítottak magam, lenéztem a kezeimre.
Csuklóim vörösek voltak. Nem csak attól mert szorította volna őket, hanem azért is mert elvágtam őket a kemény fémes anyagban.
Kézfejeimen is vékony karcolások díszelegtek.

Gyorsan kell majd velük kezdenem valamit.

A falba kapaszkodva támaszkodtam fel a padlóról. Lábaim teljesen el voltak zsibbadva a mozgás hiánytól.

Jártam egy pár kört a pincében hogy meginduljon a vérkeringés a végtagjaimban, majd azonnal el is indultam lassú léptekkel fel a lépcsőn.

Akartam valami fegyvert magamnak a biztonság kedvéért, de semmi sem volt lent, egy pár dobozon kívül.

Mikor az ajtóhoz értem, a fülemet oda illesztettem, hátha meghallok a túlsó oldalon akármilyen mozgolódást, de semmi.
Egy árva hangot sem hallottam.

Hezitálva megragadtam a kilincset. Le nyomva arra számítottam hogy az ajtó zárva lesz, de nem.

Résnyire nyitottam, majd egy pár pillanat múlva a rossz érzésemet figyelmen kívül hagyva, kitártam az ajtót, minek túl oldalán meg is pillantottam azt akire nem számítottam volna.

- Meglepődtél? Nem mentem el. - vigyorodott el az ijedt arcom láttán.
- Olyan kis aranyos vagy hogy azt hitted hogy van lehetőséged elmenekülni előlem. - jött közelebb, mire én azzal a lendülettel hátrálni kezdtem.

A lépcső szélénél muszály volt hogy megállnak, mivel hátra estem volna.

- Tudod, innen nem menekülhetsz. Persze tetszik hogy ilyen kis hiszékeny vagy. - jött még közelebb.
- Bár ahhoz képest hogy meg vagy áldva átlagon feletti intelligenciával, eléggé kis lüke vagy. - állt meg előttem pár lépésre, intenzíven a szemeimbe nézve.

- Kibaszott őrült vagy. - figyeltem az arcára kiülő vigyort, ahogy csak még szélesebb lett, szemeiben pedig valami megmagyarázhatatlan dolog fénye csillogott.

- Igen. Megőrülök érted. - ezek voltak az utolsó mondatai, még mielőtt lelökött volna a lépcsőn.

Vigyora kicsit sem tört meg. Semmi sajnálatot nem láttam az arcán.

Mikor hírtelen elértem a földet, egy erős fájdalmat éreztem meg a fejemben, majd minden elsötétedett előttem.