Fura idegen (Yoongi ff.)

19. rész

Olyan délkörül járhat az idő. Majd éhen halok annyira enni akarok valamit.

Unatkozok is mert a tévében semmi érdekes sem megy.

Lehet szólnom kellene Yoonginak, hátha hoz nekem valami kaját. Hiszen hall engem, hála annak a hülye babamonitornak, de mi van ha még sem hoz nekem kaját?

Mindegy. Meg kell próbáljam, hátha.

- Yoongi hyung. - adtam hozzá a hyung megnevezést, hogy ezzel jobban a kedvére tegyek.
- Éhes vagyok. - ahogy ezt a mondatot kimondtam, a gyomrom hangos korgásba kezdett.

Kezemet a hasamra tettem, lenézve rá.

Bárcsak tudnám hogy most akkor hozni fog nekem valamit enni..

Vissza feküdtem a párnák közé, nézelődve a csatornák között, várva hogy történjen valami.
Várva hogy Yoongi jön e vagy sem.

Lehunytam a szemeimet, háttérben pedig az éppen akkor adott műsort hallgattam, ameddig a végére el nem szenderedtem.

•••

- Szerelmem. Ébredj. - simogatta egy hatalmas kéz az arcomat, ameddig szemeimet ki nem nyitottam.
- Hoztam ennit. - ahogy a szemeim kinyíltak, az első dolog amit megláttam az Yoongi volt, ahogy ott ült az ágy szélénél egy doboznyi kajával az ölében.
- Nincs időm főzni neked, ezért gondoltam hogy hozok neked egy kis étteremből. - mosolygott le rám jókedvűen, továbbra is az arcomat cirógatva.

- Köszönöm. - motyogtam még mindíg álmosan.

Ahogy felültem már át is akartam venni tőle az ételt, de rátette az egyik kezét a dobozra.

- Hívj Hyungnak még egyszer. Mint a telefonban. - vigyorgott rám, sötét szemeit összeszűkítve.

Nagyot nyelve folytottam el a kellemetlenséget amit éreztem a helyzet miatt. Ahogy figyelt engem, várva hogy megkapja amit akar.

- Hyung kérlek.. - hajtottam le a fejemet hogy ne kelljen rá nézzek.

Csak gyermekies kuncogását hallottam ahogy a füleimbe kúszott hangja.

- Aranyos~. - csípte meg óvatosan az arcomat.
Ujjaimmal az állam alá nyúlt, felemelve a fejemet, hogy szemkontaktust tudjon velem létrehozni.
- Tessék. - adta át a dobozt az ölembe, meg nem szakítva a kontaktust.

Egyikünk sem mondott semmit, csak egymást pásztáztuk.

Eltelhetett egy fél perc mire megláttam hogy elkezd az ajkaimra hajolni, én pedig azonnal pánikba estem.

Erősen összeszorítottam a szemeimet és a számat, szabad kezemet pedig kinyújtottam magam elé, megragadva vállait, hogy ne tudjon közelebb hajolni.

Megragadott a tarkómnál fogva, de a helyett hogy megcsókolt volna a fejemet vállára hajtotta, másik kezével pedig a hátamat simogatta.

- Olyan kár hogy nem maradhatok itt veled. - puszilta meg a halántékomat, én pedig bátran megforgattam a szemeimet, mivel nem látta.

Miért? Miért én? Miért nekem kell itt szenvednem ezzel a pszichopatával, szociopatával vagy akárkivel?!
Mit tettem hogy ennyire ver a sors?..

A gondolataim csak víz hangoztak a fejemben. A kérdések csak folyamatosan ismétlődtek.
Miért?

Megéreztem ahogy a megválaszolatlan kérdéseim miatt a szemeim könnybe lábadtak. Nagy erőkkel folytottam őket vissza, mi miatt egész testemben meg voltam feszülve, de próbálkozásom ellenére remegve vettem a levegőt, ami miatt simán meg tudta állapítani hogy milyen állapotban vagyok.

- Miért sírsz? Ennyire nem szeretnéd hogy elmenjek? - tolt el magától csak annyira hogy egy megmelengető mosollyal nézzen engem.
- Ha ennyire szomorú vagy, akkor itt maradhatok veled egy kicsit. Nem szeretlek szomorúnak látni. - simított végig az arcomon, letörölte hüvelykujjával a jobb szemem sarkában kibuggyant könnyeket.

Olyan ijesztő... Csak belegondolni abba hogy a körülötte lévő emberek nem tudják hogy egy ilyen emberrel vannak körbevéve. Hogy ez az férfi aki ilyen kedvesnek mutatja magát, igazából egy szadista őrült szociopata aki egy tinédzser lányt tart fogva a lakásában, elzárva a külvilágtól, azért mert "szereti".

- Ha már maradok akkor megetetlek. - ezzel meg is ragadta a villát meg a doboz ételt, és már mosolyogva is tette a számba az első falatot.

Hiába mosolyog, a szemeiben a mérhetetlenül nagy sötétséget soha se tudja elrejteni.

Valaki mentsen meg ebből a pokolból.