Szolgálatodra [TodoBaku - Befejezett]

49.fejezet

A repülőúton mindent megtettem azért, hogy ne sírjam el magam, ami nehéz volt egy tizennégy órás út hosszúságon.

Bár nem lett volna nagy gond, Shoto jóvoltából első osztályon utaztunk, elszigetelve a többi utastól. De akkor sem akartam azt, hogy Kirishima gyengének lásson.

Nem ismerem, bár nem tűnik rossz embernek, még sem bízom benne.

Bár nem hinném, hogy undorítónak tartja azt a köztem és Shoto között va-... Volt...

Próbáltam erre az egészre egyfajta nyaralásként gondolni. Hogy ez csak egy egyszeri kiruccanás, és hogy minden rendben van.

Mindenáron pozitív dolgokra próbáltam gondolni, ami nem teljesen sikerült minden percben.

Mivel este indultunk, így átutazzuk az egész éjszakát, legalább is Japán idő szerint éjszakát...

Míg Kirishima egészen hamar elszenderült, addig nekem egyáltalán nem jött álom a szememre.

Csak járt az agyam, folyamatosan. Magamnak megfelelő kifogásokat gyártva a helyzetre. De nem volt egyszerű ilyet találni.

Rájöttem, hogy nem megoldásokat kell keresnem, hanem el kell fogadnom a tényt, miszerint vége. És soha többé nem látom viszont a számomra legfontosabb embert...

Ezek gondolatok alatt akaratlanul is könny szökött a szemembe. És ez lassan átment zokogásba.

Nem akartam ezzel felkelteni a mellettem alvót.

Könnyeimet visszafojtva, siettem a mosdóba, ahol ilyen késői órában szerencsémre nem volt senki.

Amint beléptem kitört belőlem a sírás. 

Az egyik mosdókagylóhoz léptem, ahol mélyen a saját tükörképem szemébe néztem.

Teljesen karikásak voltak a szemeim, és fel voltak duzzadva az elmúlt napok rengeteg sírásától, ami eddig fel se tűnt, de valószínű eddig sem voltam jobb bőrben.

Lassan felmértem teljes kinézetem, letörölve néhány könnycseppet arcomról.

Homályos tekintetem a nyakamon akadt meg, ahova keserűen emeltem kezemet.

A tegnap éjszaka egyik nyoma. Az utolsó ilyen nyom amit ő hagyott rajtam...

Miért nem tudom elhinni, hogy ez történt? Miért van olyan érzésem, hogy ez nem a valóság. Nem akarom, hogy az legyen...

Egyszerűen nem tudom elképzelni ezt az egészet, hogy ez miért történt. Hogy miért érdemeltem ezt...

Csak boldog akartam lenni, társaságra vágytam. Igen. Valóban ezért akartam ezt a munkát. Eleinte nagyon bántam, és amikor rájöttem, hogy nem közömbös számomra a sok zaklatás ellenére is, teljesen megváltozott minden körülöttem. Nem is az ami most van, hanem az amíg velem volt, amíg boldog voltam. Az volt valóságszerűtlen. Hiszen már megszoktam a folyamatos egyedüllétet, a magányt, hogy csak magamra számíthatok... És ő újra elhitette velem, hogy ez nem igaz... Ez volt a baj... Annyira megszoktam a jólétet, hogy van kire számítanom, hogy észre se vettem, hogy az egész, lassan darabokra hullik körülöttem. Hogy egy álom világban élek. És a valóság... Könnyek nélkül nem lenne az, ami...

Fogalmam sincs mi lesz most velem... Annyira hirtelen történt minden. Egyik napról a másikra elvesztettem mindent, ismét...

Magam se tudom mit gondoltam, amikor összejöttem vele. Egy bűnözővel. Egy gyilkossal... Annyira abnormálisnak, és abszurdnak tűnik ez az egész. Mert sosem tekintettem rá így, sosem láttam igazán ezt az oldalát, csak kisebb töredékeket, amik közel sem voltak elegek ahhoz, hogy megfélemlítsenek. Hogy féljek tőle, hogy ne bízzak benne...

Felsóhajtva, megengedtem a csapot, hideg vizet töltve a kezembe, mellyel megmostam könnyes szemeim, és arcom.

Hah... Egyszerűen nem tudom, hova tenni ezt az egészet... Annyira tehetetlennek érzem magam, annyira tennék valamit... Csak egy apróságot, valamit amivel egy picit is változtathatok a helyzetemen... Hogy egy kevéske időt még hadd töltsek vele, ismét.

A faszom! - csaptam a csempére idegesen.

Annyira telhetetlen vagyok.. az a kevés idő... Már volt egy kevés időm... De kurva kevés volt... Nekem többre van szükségem. Szükségem van rá. Hogy mellettem legyen. Hogy legyen kire számítsak, aki megölel ha valami baj van, aki megvéd ha kell... Annyira hiányzik... - sírtam el ismét magam - Pedig... Csak néhány órája nem láttam, ha kibírtam közel egy hete nélküle... Akkor most miért? Mert tudom, hogy soha többet nem látom? Hogy soha többet nem hallom a hangját? Mi volt más abban az egy hétben?

A telefon... Telefonom beszéltünk...

Meglepetten néztem szembe a tükörképemmel, majd azonnal kezembe kaptam a telefonom hátsó zsebemből, és a számát kezdtem el keresni.

Azonnal a hívás gombra nyomtam, majd mikor már a fülemhez emeltem, tudatosult bennem, hogy hajnali kettő van Japánban.. Na nem mintha zavarna, de kétlem, hogy ilyenkor felvenné... Ez ellenére is hosszú percekig a kezemben tartottam a készüléket, míg nem bedobta a hangpostát, mire felsóhajtva letettem a készüléket.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Mi van ha amúgy se venné fel. Az a célja, hogy elfelejtsem. Lehetséges, hogy direkt nem veszi fel? Hogy... Ne tartsuk semmilyen szinten a kapcsolatot...

Olyan hülye vagyok... Miért hiszem azt, hogy felvenné. Tudom, hogy neki is hiányzok, de...

De akkor is...

Faszom már az egészbe!

Miért? Miért...

Miért nem maradhattam nála? Egyedül mellette érzem magam biztonságban...

Hirtelen az ajtónyitódásra eszméltem fel. Mire összerezzenve nézte magam elé.

A tükörben láttam, a mögöttem álló vörös hajú illetőt.

- Bakugou? - lépett felém közelebb, mire lehajtva fejem, sírtam továbbra is.

Nem akarom, hogy így lásson. De nem tudok vele mit kezdeni. Nincs erőm, visszatartani a könnyeim.

- Bakugou... - hallottam ismét nevem a szájából, az előzőnél sokkal gyengédebben - Kérlek nyugodj meg... - suttogta mellém lépve - Gyere vissza és próbálj meg egy kicsit aludni, még hátra van az út fele...

- Miért érdekel mi van velem? - vezettem rá tekintetem idegesen - Semmi közünk egymáshoz... Ne érdekeljen mi van velem! Hagyj magamra... - suttogta alig hallhatóan - Fogalmad sincs, min megyek keresztül... - sziszegtem a kagylót bámulva.

- Ne haragudj... - suttogta - Csak Shoto megkért, hogy figyeljek rád, és vigyázzak ilyen szempontból az egészségedre, mert ez nagyon nem tesz jót neked... Figyelj - tette vállamra kezét - Tudom, hogy nehéz, de idővel jobb lesz... Ehhez viszont fontos, hogy ne tedd tönkre magad. Ha úgy érzed, gyere vissza, jó? - kérdezte felsóhajtva, mire halványan bólintottam, mire ő elhagyta a helyiséget, ismét magamra hagyva engem.