Szolgálatodra [TodoBaku - Befejezett]

43.fejezet

A kora reggeli órákban sírva ébredtem, pontosabban felriadtam.

Zakatoló szívvel ültem az ágyon, miközben próbáltam elterelni gondolataim az álmomba történtekről.

- Katsuki? Mi a baj? - hallottam meg mellölem Shoto nyugtató hangját, mire megkönnyebbülten felsóhajtva le sütöttem tekintetem.

Már vége van... Már minden rendben lesz... Nem fog újra bántani...

Csak ezek a szavak jártak a fejemben.

Viszont... Ha újra álmodom az eseményeket, ezek a mondatok teljesen elvesznek...

Mert fáj, olyan mintha újra megtörténne, mintha...

- Katsuki... - húzott magához Shoto, gyengéden átölelve - Rosszat álmodtál? - kérdezte csókot lehelve fejem búbjára, mire alig láthatóan bólintottam - Semmi baj... - suttogta, maga felé fordítva arcom - Nem bánt senki... Nem hagyom, hogy bárki még egyszer hozzád érjen... - szorított magához még jobban, mire belefúrtam fejem vállába.

Nem tudom mi lenne velem nélküle...

Még csak most jöttem rá, hogy miattam vissza jött... Ráadásul nem egyedül.. Aggódott értem... Amit Dabi mondott az egyáltalán nem igaz... Eljött értem és megmentett...

Bár tény, hogy nem hagyj nyugodni, amit a többi eltűnt emberről mondott, viszont biztos vagyok benne, hogy Shotonak is meg volt az oka rá, vagy ha mégsem én vagyok az élő példa, hogy azóta változott... Nem akarok erre rákérdezni, nem akarom emiatt kellemetlen helyzetbe hozni... Mindenkinek vannak sötét titkai.. nem fogom elítélni emiatt, bármennyire is embertelen az amit csinált...

- Próbálj meg még egy kicsit aludni, jó? - suttogta Shoto, enyhítve szorításán, mire bólintva, megpróbálkoztam azzal amit kért.

...

Mikor legközelebb felébredtem, már világos volt.

Vakító fénnyel törtek be a nap korai sugarai az ablakon.

Hunyorgatva próbáltam szokni a hirtelen jött világosságot, s amint ez sikerült, kómásan még egy picit Shotohoz akartam bújni, de ekkor rá eszmélnem, hogy nincs mellettem senki.

Értetlenül néztem körbe a szobában, miközben nyújtózkodva felültem az ágyon.

Ebben a pillanatban lépett be Shoto a szobába, egy tálcával a kezében, melyen miso leves foglalt helyet, rizzsel társítva, egy kis zöld tea kíséretében.

- Bár este még úgy láttam jónak, hogy előbb lefürdünk, de a táplálkozás fontosabb, és úgy gondoltam egy ágyba hozott reggelivel nem lőhetek mellé - mosolyodott el, az ölembe téve a tálcát - Bár nem a legbőségesebb, remélem megfelel. Én is csak nem rég keltem fel, szóval nem igazán volt időm többre - vigyorgott kínosan, leülve mellém.

- Köszönöm... - néztem rá meghatottan.

- Ugyan.. - legyintett felsóhajtva - Örülök, hogy most már itt vagy és rendben vagy, nekem ennyi bőven elég.

- De hisz ezt neked köszönhetem.. - néztem rá értetlenül.

- Igaz.. de na.. nem tudom ilyenkor mit kell mondani... - nevetett fel kínosan - De nincs miért köszönetet mondanod.. Alap, hogy a párod gondoskodik rólad.

- Mondod ezt a házvezető"nőd"-nek - vigyorodtam el incselkedően.

- Neked is jár egy kis kényeztetés, nem? - mosolyodott el zavartan, mire én perverz tekintettel néztem rá - Milyen perverz lett valaki... - vigyorodott el gúnyosan.