Szolgálatodra [TodoBaku - Befejezett]

55.fejezet

/ A csengőhangom hirtelen hangjára, összerezzenve engedtem el Shinsou kezét. Lassan kezembe véve a készüléket rápillantottam az azon található névre.

"Kirishima"

A mellettem ülőre pillantottam, ki halványan bólintott egyet, mire felvettem a készüléket.

- Ne haragudj... - hallottam a telefon túlsó végéből keservesen - É-én... - dadogta idegesen, viszont félbeszakítottam:
- Tudom, itt van... - sóhajtottam fel.
- Annyira sajnálom... - suttogta Kirishima alig hallhatóan - Jobban kellett volna figyelnem rá-
- Nincs semmi baj! - szakítottam ismét félbe - Már mind tudtuk, hogy rossz ötlet volt őket szétválasztani... - pillantottam Shinsoura, ki biztatóan rám mosolygott - Mocskos dolog a szerelem... - sóhajtottam, bár inkább csak magamnak - Figyelj, ne hibáztasd magad, biztos vagyok benne, hogy sokat segítettél neki még így is.. Nincs miért bocsánatot kérned!

- Köszönöm... /

Felsóhajtva tártam ki magam előtt az ajtót, majd egy kisebb habozás után, kinyitottam összeszorított szemeim, a tüdőmben rekedt levegőt kifújva.

Tekintetem azonnal megtalálta a keresett illetőt, mire akaratlanul is elsírtam magam az ajtóban.

A kilincset szorítva, próbáltam erőt venni magamon, és legalább az ágyáig elmenni, de nem bírtam megmozdulni.

Annyira fájt így látni. Tudva azt, hogy valószínűleg soha nem ébred fel...

Hogy valaha újra találkozhattunk volna, azt egyáltalán nem így képzeltem el, amikor elmentem...

Nagy nehezen végül sikerült elmásznom az ágyáig, ahol ökölbe szorított kezekkel figyeltem az aligha lélegző testet, amely lélegeztetőgép segítségével kapott egyáltalán levegőt.

Csönd uralkodott a szobában, egyedül a szívritmusát mutató gép pittyegett, a halk szipogásom mellett.

Szaporán kapkodva a levegőt, figyeltem sápadt arcát, csukott szemeit, melyekbe néhány kósza tincs bele lógott.

Olyan nyugodt. Nem illik az életéhez ez a helyzet. Ő nem ilyen. Mindig hiperaktív, mindig végzi a dolgát, mindig figyel rám, figyel a körülötte levő emberekre. Tisztában vagyok vele, hogy amiket tett, azért megérdemelné a halált. De ő nem egy gyilkos, e-egy mocskos bűnöző... Ő egy ember. Ugyan olyan, mint én, vagy bárki más. Aki ugyanúgy vétett hibákat, mint mi. És most ugyanúgy meghalhat, mint annak rendje és sora. Nem kell, hogy megérdemelje, mindenki megfog halni, előbb vagy utóbb. Viszont... Csak még egy picit, egy nagyon kevéske időt hadd töltsek vele... Legalább hadd búcsúzzak el tőle, még egyszer, utoljára... Hadd lássam a gyönyörű ragyogó felemás szemeit, az őszinte mosolyát, mely állandóan megdobogtatja szívemet. Csak egyszer utoljára... Hadd mondhassam el neki mennyire szeretem, hogy mennyire fontos a számomra hogy nélküle... Ennek az egésznek nincs értelme.

- Kérlek ne hagyj itt... - suttogtam alig hallhatóan zokogva a mellkasára borulva - Megígérted, hogy örökre mellettem maradsz... Hogy boldoggá teszel, megvédsz mindentől... S-shoto... Annyira hiányoztál... Miért így kell újra lássalak? N-ne légy önző... Gondolj rám is... Mi lesz velem nélküled? Nincs értelme az életemnek, ha te nem vagy velem... Te vagy az ok amiért élek... Kérlek... Hadd legyek veled... Engedd, hogy melletted legyek, amíg csak tehetem. Ne taszíts el többet magadtól... Könyörgöm... Annyira szeretlek... Kérlek... - suttogtam könnyeim záporától alig hallhatóan - Ha elmész... Megyek utánad... Jó? - vezettem tekintetem lassan rezdületlen arcára - E-együtt leszünk... - simítottam végig arcán - É-és boldogan élünk, nem árt ott már nekünk senki... Igaz? Minden rendben lesz... D-de... Shoto... Én még nem akarok meghalni... Úgyhogy kérlek ne kényszeríts erre... Miért? Miért kellett ennek így történnie? - dőltem vissza mellkasára sírva, lassú szívdobogását hallgatva.

Annyira megnyugtató...

Mégis összetör...

Igen.. összetör... Rengetegszer... Mégsem tudok rá haragudni, bármit is tesz... De most... Ez nem ugyanolyan mint az eddigi helyzetek, itt nem csak ő dönt... De neki is hatalmas beleszólása van a dolgokba...

Lassan kezemet övére vezettem, majd összekulcsoltam kezeinket.

- Szeretlek... Elmondom annyiszor ahányszor csak szeretnéd hallani... Mindenemet neked adom. Csak maradj velem, örökre... - szorítottam még jobban kezére, miközben arcomat, teljesen mellkasába fúrtam.

- Megígérem... - hallottam egy rekedt és fáradt hangot, felőlem, mire sokkoltan kaptam fel fejem.

Amint felnéztem tekintetem találkozott azzal a bizonyos felemás szempárral, mire felzokogva szorítottam magamhoz.

- Ne haragudj... - suttogta óvatosan hátamra téve kezét - Örülök, hogy itt vagy...

- S-shoto... Annyira hiányoztál... - vezettem tekintetem ismét arcára, ahol könnyes szemei fogadtak.

- Tudom... Nekem is... - suttogta, élesen beszívva a levegőt, de mind hiába, neki is eleredtek a könnyei - Annyira sajnálom... - sóhajtotta erősebben magához szorítva - Rohadtul elbasztam... Tudom... É-én... Hallottam amiket most mondtál nekem és... Annyira de annyira sajnálom... Egy szörnyeteg vagyok... - zihálta sírva, ami még engem is meglepett - Miért? Miért vagyok ennyire fontos a számodra? Jobbat érdemelnél nálam... Annyiszor bántottalak... Bakugou... - simított végig könnyes arcomon zokogva.

- Nincs semmi baj... - erőltettem magamra egy halvány mosolyt, belesimulva érintésébe - Nekem te vagy a tökéletes... Nem vágyom jobbra, rád van szükségem... És.. annyira hihetetlen.. annyira örülök, hogy.... É-élsz... - nyögtem ki nehezen, ismét mellkasába fúrva fejemet.

- Oh... Mindent megadtam volna azért, hogy újra lássalak... Nem hagyom, hogy egy ilyen apróság az életembe kerüljön... - mosolygott rám.

- Nem muszáj előttem erősnek mutatnod magad... - suttogtam lehajtva fejem, ugyanis tisztában vagyok vele, hogy az a mosoly nem volt őszinte. Shoto idegesen beszívva a levegőt, csukta be nedves szemeit.

- Ne haragudj... - sóhajtotta szőke tincseimbe vezetve kezét.

- Nincs miért bocsánatot kérned... Amint megtudtam, hogy mi a helyzet, azonnal visszajöttem gondolkodás nélkül...

- Nem is te lennél... - sóhajtotta a rajta levő lélegeztető maszkhoz nyúlva - Bár ezt nem szabadna - vette le - De tudom, hogy most már nem gond... - húzott magához közelebb, majd gondolkodás nélkül enyémekre tapasztotta ajkait.

Meglepetten szorítottam én is magamhoz, mire a már rég nem érzett kellemes érzés hatására belesóhajtottam a csókba. Annyira bódító érzés volt újra tapasztalni. Felért bármivel, amit eddig kaptam az életemben.

- Szeretlek... - suttogta egy pillanatra elszakadva tőlem.

- Én is mérhetetlenül szeretlek... - sóhajtottam ismét összetapasztva ajkainkat.