Szolgálatodra [TodoBaku - Befejezett]

33.fejezet

- Ugyan... - legyintett elmosolyodva - Szórakozzunk! - jelentette ki széles vigyorral, majd lassan elkezdett közelíteni felém, mire idegesen beharapva ajkaim, elkezdtem hátrálni.

Ez egészen addig ment, amíg a hátam valaminek nem ütközött, ezzel egy ütemben Todoroki is beért engem.

Összeszorított szemekkel álltam előtte, várva mit cselekszik.

Lassan ujjait állam alá vezette, majd óvatosan megemelte fejemet.

- Nézz a szemembe... - suttogta gyengéden, mire cselekedtem ahogy kérte.

Szemeiből aggódás tükröződött, mire meglepetten fürkésztem arcát.

- Ha nem akarod szólj... Nem akarlak bántani... -suttogta ajkaimra, mire keserű mosolyra húztam számat - Befejezzem? - kérdezte komolyan, hátrálva egy lépést, mire nemlegesen megráztam a fejemet.

- Folytasd... - suttogtam - Borzasztóan élvezem.. - sóhajtottam zavartan lesütve tekintetem - csak néha ijesztő tudsz lenni... - vigyorodtam el kínosan, mire ő egy elégedett mosolyt villantott.

- Akkor ha nem haragszol... - ragadta meg csuklómat, majd rácsatolta a bilincs egyik végét, míg a másikat a mögöttem levő - mint kiderült - rácsos oszlophoz csatolta.

- M-miért a-az.. oszlophoz? - néztem rá értetlenül, mire ő csak vigyorogva, elindult az ellentétes irányba.

- Szia! - integetett széles mosollyal ajkain, elfelé lépkedve.

- V-várj! T-te most itt akarsz... - pislogtam sokkoltan - Hé! - szóltam utána - Engedj el!

- Miért tenném? - húzta fel egyik szemöldökét kíváncsian.

- Cs-csak nem hagysz itt... - néztem rá értetlenül.

- Miért ne? - rándította meg vállát, majd folytatta az útját.

- Todoroki! - szóltam rá ismét idegesen.

- Hah...hányszor mondjam el, hogy hívj Shotonak... - sóhajtott fel - Csak egy feltétellel engedlek el... - indult el felém vigyorogva.

- Mit szeretnél?

- Könyörögj négykézláb! - állt meg előttem csípőre tett kézzel.

- T-tessék? - pislogtam értetlenül.

- Csináld! - szólt rám erélyesen, mire nagyot nyelve, térdre ereszkedtem - Mond! - nézett le rám.

- Mégis micsodát?

- Ismételd: Shoto... Kérlek... Bármit megadnék azért, hogy szabad lehessek... - utánozta hangszínem, mit összeszűkült szemekkel tűrtem - Gyerünk, mond! - tapsolt végig engem figyelve.

Hosszú pillanatok erejéig csak néztem magam elé, majd végül erőt véve magamon belekezdtem:
- "Shoto, kérlek, bármit megadnék azért, hogy szabad lehessek!" - mondtam végig az egészet egy hangszínben, komoran.

- Egy kis beleéléssel, ha lehetne! - emelte fel fejemet idegesen, mire szabad kezemmel elcsaptam kezét.

- Tch... Nem fogok megalázkodni előtted... - morogtam zavartan, a földet pásztázva.

- Azt majd meglátjuk! - ezzel megfordult, majd ismét elindult kifelé.

- Állj már meg! - szóltam rá idegesen, majd felsóhajtva, elmondtam úgy, ahogy szerette volna hallani.

- Nem is volt olyan nehéz.. nem igaz? - mosolygott rám elégedetten, miközben a bilincsel babrált.

Amint sikeresen elengedte a kezemet, vállait megragadva, magam alá tepertem. Ő csak meglepetten pislogott rám, majd egy gúnyos mosolyra húzta ajkait.

- Nem tudod megállni, hogy hagyd, hogy teljesen domináljak...

- Fogd be... - morogtam, majd leakartam támadni az ajkait, de amint összeértek volna, fordított a helyzetünkön.

Kezeimet szorosan leszorította fejem mellett, míg bal lábát, lábaim közé nyomta, minek hirtelenjében akaratlanul is hátravetve fejem, felnyögtem.

- Hm.. itt is látszik, hogy te vagy a passzív fél... - suttogta gúnyosan, mire épp visszaakartam vágni, ám halk léptek zaja miatt, csak sokkoltan néztem a felettem levő illetőre - Azt hiszem még sem vagyunk annyira egyedül... - suttogta körül nézve, majd csuklóm megragadva, felrángatott a földről, majd elkezdett maga után húzni - Maradj csendben és nézz a lábad elé... - suttogta a bejárattal ellentétes irányba haladva - Erre felé gyakran járőröznek rendőrök... Valószínűleg az egyikük hangokat hallott innen, és bejött megnézni, hogy van e itt valaki. Szóval jobb lesz ha minél előbb eltűnünk... - állt meg egy magas betonfal előtt.

- Ugye... Nem azt akarod mondani, hogy itt át kéne másznunk... - néztem rá zavartan.

- Látsz más kiutat? - mosolygott rám, mire a léptek hangjai egyre közelebbről hallatszottak.

- Tch.. igyekezz... - morogta bakot tartva, mire nehézkesen felkapaszkodtam a falra, majd felmásztam a tetejére, ezt követően pedig leugrottam a túloldalra.

Pillanatok múlva már Todoroki is mellettem állt, épp leporolva magát.

- Tűnjünk el innen... - sóhajtott fel, mire ránézve bólintottam.

Ekkor egy fényszóró fénye világított be minket, mire Todoroki megragadva kezemet, futásba kezdett velem együtt, eközben pedig csuklyáját fejére húzta, hogy ne ismerjék fel. Ennek példáját én is követtem.

Kézen fogva futottunk ahogy csak tudtunk, mögöttünk rendőrautó sziréna hangja törte meg az éjszakai csendet.

Míg én rohadtul idegesen szedtem a lábam, addig Todoroki láthatóan élvezte a helyzetet, amit egy halvány mosollyal ajkain jelenített meg.

Már teljesen olyan érzésem volt, hogy beérnek és végünk, viszont, ebben a pillanatban Todoroki befordult a sarkon, majd berántott a legközelebbi sikátorba, ezt követően pedig a rendőrautó elzúgott mellettünk, mire mindketten pihegve dőltünk neki a falnak.

- Ne pihenj még annyira... - mosolygott rám, összeszedve magát - Minél hamarabb el kell tűnünk, mielőtt vissza jönnek! Gyere! - nyújtotta felém kezét, mire felsóhajtva összekulcsoltam ujjaink, majd elindultam vele, ezúttal már hazafele.

Reménykedtem benne, hogy nyugodtan sétálunk vissza, viszont alig bírtam tartani a Todoroki által diktált tempót. Nem futott, hanem rohadt gyorsan sétált. Sosem értettem, hogy képesek ilyen gyorsan sétálni az emberek...

Útközben jöttem rá, hogy milyen rohadt hideg van... Sőt már remegek is miatta... Viszont borzasztóan messze vagyunk Todoroki házától...

Egy jó negyedórába bele telt, mire elértük azt a kis csendes utcát, ahol a meleg ház fogadott minket.

Itt már Todoroki is lelassított, s csendben nézte a hófödte házát...

- Ezt majd egyszer meg kell ismételnünk... - sóhajtott fel, kinyitva a bejárati ajtót.

- Biztos, hogy nem! - morogtam komoran, szinte beesve a meleg lakásba.