Szolgálatodra [TodoBaku - Befejezett]

48.fejezet

- Katsuki... - hallom meg Shoto gyengéd, ébredés utáni rekedt hangját - Katsuki... - ismételte, mire erőt véve magamon, kinyitottam szemeim.

Pár pillanat kellett amíg megszoktam a hirtelen jött fényt, majd mikor ez sikerült, szembe találtam magam Shoto heterókrom szemeivel.

- Jó reggelt... - sóhajtottam, halványan elmosolyodva.

- Neked is jó délután két órát... - sóhajtott fel, kínosan vigyorogva, mire én csak sokkoltan pislogtam rá.

- Mennyi? - néztem rá teljesen értetlenül - De hiszen...

- Tudom... Este nyolckor indul a géped... És még az ég világon semmit se pakoltál össze... - sóhajtott fel, felülve az ágyban.

Már csak hat órát tölthetek vele, és örökre vége?

- Katsuki... Figyelj rám.. - fordította fejemet maga felé - Tudom, hogy borzasztóan kevés ez az idő, kettőnkre nézve is, ezért szeretném, hogy ne pazaroljuk el feleslegesen... Szóval.. gyere, öltözzünk fel, és álljunk neki a teendőknek, jó? - mosolygott rám biztatóan, mire keserűen elmosolyodva bólintottam.

...

- Biztos vagy benne, hogy mindet elraktál amit szerettél volna? - kérdezte, immáron harmadszorra Shoto, mire csak felsóhajtva bólogattam.

- De ha szeretnéd, átnézem a fiókokat a biztonság kedvéért... - keltem fel, mondatom szerint cselekedve.

- Rendben - bólintott - Én addig összeszedem az okmányaidat! - hagyta el sietős léptekkel szobámat, mire ismét felsóhajtva, folytattam azt amit elkezdtem.

Véletlenszerűen kihúzkodtam néhány fiókot. Nem fektettem rá nagy figyelmet. Úgy se lesz egyik be se semmi.

Legalábbis ezt hittem. Viszont egy  dologról megfeledkeztem. Ami amennyire lényegtelen, és talán haszontalan is, annál értékesebb és egyben fontosabb számomra.

Egy fénykép Shotoról. Az a bizonyos kép, melyen ajkait széles mosolyra húzza, ezzel melegséget csalva szívembe.

Enélkül hatalmas hiba lett volna elmenni.

Mert hosszú távon az emlékeim eltorzultak volna, akárhányszor gondolok is rá egy nap, az arcára már nem emlékszem ugyanúgy, mint egykor...

Egyetlenegy emlék róla.

Elbambultam. Ami nem szerencsés... Jobb ha Shoto nem tud erről, valószínűleg nem hagyná, hogy magammal vigyem.

Amint észhez tértem a hátitáskám egyik rejtett rekeszébe csúsztattam, majd felsóhajtva leültem az ágyamra.

Most már készen vagyok.

Lassan a szobára vezettem tekintetem, a padlóról, visszaemlékezve azokra az emlékere amik itt történtek.

Itt kezdődött minden, azzal a bizonyos egyenruhával... Itt történt az első hivatalos alkalmunk is, amikor elvesztettem a szüzességem. Noha soha életemben nem gondoltam volna, hogy ez egy fiúval történik, pláne nem úgy, hogy én vagyok alul... 

Számtalan emlék. Annyiszor sírtam már itt... Mindig ide menekültem előle. Az én biztonságot nyújtó szobám, az ő házában. A nagy "Ő" házában...