𝐽𝑜𝑘𝑒𝑟 (𝑇𝑎𝑒𝑘𝑜𝑜𝑘 𝑓𝑓)

Nyolcadik - Ez nem így működik

~Taehyung szemszöge~

Sírva berohanok a szobámba és finoman becsukom az ajtót. Már akkor szomorú lettem, amikor Jungkook előttem lebegtette a barátnője melltartóját. Magam sem tudom, hogy miért vagyok szomorú. Nem szerethetek egy férfit, akit mégcsak nem is ismerek, ráaldásul már foglalt, egy feltételezem gyönyörű lány álltal. Sőt. Senkit sem szerethetek. Miért fáj? Nem érdemlem meg hogy szeressenek, hogy törődjenek velem! Mégis... Mégis annyira jó érzés minden ami hozzá fűződik: az érintései, a törődése, a kis puszijai hajamban, hmm...

De nem érdemlem meg.. És talán ez az ami fáj a dologban. Jól esik, és akarom, de nem szabad. Amikor megláttam a csoportban Jungkook becenevét (Dr. Hetero) legszivesebben gúnyosan elmosolyodtam volna. Próbálkoztam, de nem ment. Képtelen voltam rá.

Siketen születtem, ami azt jelenti, hogy Isten sem akarta hogy én a világra jöjjek, én mégis erőszakoskodtam és megtettem, így az égiek megbűntettek.. Egy ilyen dolgot elvettek tőlem...és ha én nem lennék, a családom még élne. A nővérem, az anyukám, és az apukám. Van egy boríték a régi szobámban egy fiókomban, amiben a leleteim vannak, de nem merem felnyitni. Tizenhat év alatt még nem sikerült annyi bátorságot gyűjtenem, hogy megnézzem őket. Köztük van az a papír is, amiben leírják hogy mitől lettem sérült. Most, hogy Jungkook befogadott, bár még mindig nem értem miért tette, de befogadott, megvett nekem mindent amire szükségem lehet, sőt, többet is kaptam a kelleténél. Jungkook elhozta az időt, megkell tudnom pontosan mi is van velem, hogy ne kelljen rajta élősködnöm. Namjoonnal fogalmam sincs hogy mivan, és nagyon nagyon hiányzik nekem. Apám helyett apám volt, felnevelt, munkát adott, többet nem is kívánhattam volna.

Minden az én hibám...Kellett nekem megszületnem!

Szívem olyan erősen és gyorsan ver, hogy félő, kitöri bordáimat, melyek átszúrják tüdőmet. Csak rajta! A hangom most biztosan borzasztóan cseng, néha örülök is hogy nem hallok semmit... Nagyon fáj a fejem, és a mellkasom, egész testemben remegek, bőröm felforrósodott, torkom is kezd kaparni. Az ágyamba rohanok, hogy legalább ne essek a padlón össze, leülök rá, és összegörnyedve hagyom, hogy semmissé tegyenek a hangok a fejemben. Két erős kart érzek meg derekam körül, ahogy felemel, majd az illető ölébe rak, és szorosan átölel. Az illatából, és testéből tudom, hogy kivel van dolgom. Megrezzentem amikor hozzám ért, hisz nem szoktam még meg hogy piszkálnak, de tőle már egészen jól viselem, főleg ha visszatekintek a múltba, azt hiszem kétszer már megölelt.
Én nem tudok nyitni felé, ebből a szempontból. Alattomos ez a fóbia, a sok közül a legrosszabb, amikben szenvedek. Van még néhány, de azokról csak Namjoon tud, mert idővel fejlődtek ki, és nem ezekkel születtem. Az kéne még. Magyarul: elcseszettebb vagyok mint amilyennek látszom. Félre értés ne essék, nem vagyok depressziós. Csak nincs miért mosolyognom.

Tudom hogy Jungkook most azért csinálja ezt, mert próbál lenyugtatni, de könyörgöm, ő a tárgy! Közelségét érezve, egyszerre vagyok feldúltabb, és zavarodottabb. Akarom is, meg nem is. Hogy mit? Mindent és semmit egyszerre. Ennek az embernek a kisugárzása is csábító, és különleges. Ha megismered, mégjobban belé szeretsz, és onnantól menthetetlen lesz. És én pontosan ezt nem akarom. Nem akarom megismerni, mert tudom, hogy akkor nincs vissza út. Nem érdemlem meg őt.

Fizikai fájdalmakat érzek, és még ennél is erősebben törnek rám az ingerek, már ha ez lehetséges.

Vacilálok magammal: átöleljem én is őt? Viszonozzam ezt a tőlem messze álló gesztust? Akarom én ezt? Végül úgy döntöttem, nem teszek semmit. Nem akarok ennél is jobban kötődni hozzá. Senkihez sem.