𝐽𝑜𝑘𝑒𝑟 (𝑇𝑎𝑒𝑘𝑜𝑜𝑘 𝑓𝑓)

Huszadik - Semmi baj...

~Taehyung szemszöge~

A süti!

Álmomból felkelve hatalmasra nyitott szemeimmel körbenézek a szobában. Jungkook félmesztelenül hason fekve alszik mellettem, mindkét keze a párnák alatt pihen, s pozíciója miatt látni engedi gyönyörűen kirajzolódott izmait hátán, illetve bicepszén. Beharapott alsóajakkal nyúlok óvatosan a derekán pihenő takaróért, melyet finoman húzok picit lejjebb, hogy láthassam karcsú csípőjét is. Egy isten fekszik mellettem.

Még a nyálam is visszahúzódik, amikor rájövök hogy a süti még mindig a Sütőben lehet, és ki tudja, talán a konyha már le is égett! Lekapom magamról a takarót, s szó szerint kiviharzok a szobából, Kook lábára lépve, mire az ő szemei is kipattantak. Gyorsan hajolok meg bocsánatkérésként, majd már a földszinten is találom magam, a konyhába szó szerint becsúszva, egyik kezem le is teszem hogy a koponyám ne találkozzon a padlóval. A sütő ajtót azonnal lehajtom, de meglepetésemre az teljesen üres. Csukott szemmel fújom ki a tüdőmből a levegőt, majd terülök el a padlón. Uramistenem, azt hittem felgyújtom az egész házat! Nem is tudom mi lett volna... Jungkook nagyon haragudna rám! Talán pont ő volt az, aki jobban figyelt, és kivette a sütiket miután elaludtam. Hogy lehetek ilyen felelőtlen??! Szívem még mindig ezerrel dobog, én is érzem a mellkasomon keresztül. Annyira megijedtem... Két kár fonódik hónaljam alá, mely könnyű szerrel emel fel a padlóról, majd szorít izmos mellkasának, és visz el valamerre a házban. Persze, tisztában vagyok vele hogy Jungkook jött le utánam, s vigasztal meg.

"Kivettem a sütőből miután elaludtál, de sajnos mindegyik elégett, mert azt a sütit csak húsz percig kell benne hagyni." néz szemeimbe, s ha most hallanám, biztos lehetnék benne, hogy a hangja extra nyugodt. Felhozott a szobába, és az ágyon leült velem az ölében. Érzem hogy elakarna húzódni hogy mondjon valamit, de képtelen vagyok elengedni. Annyira megijedtem, a gondolata is fel merült hogy Kook haragudna rám, vagy esetleg el is hagyna. Kinek kéne olyan pár, aki felgyújtotta a házát? Senkinek! Feltörekvő gondolataimra ismét hevesebben kezdett dobogni a szivem, melyet szerintem az engem ölelő is megérzett, mivel vállai rázkódni kezdtek, vagyis nevet. Hitetlenkedve húzódok el tőle annyira, hogy szemeibe tudják nézni. Felhúzom egyik szemöldököm, és kérdőn vizslatom a túlságosan is édesen mosolygó Szerelmemet.

"Ennyire megijedtél, baba?"

Kérdésére lehajtom a fejem, majd egészen aprókat bólintok, hogy azért lássa is mi van. Megborzolja a hajam, majd nyom egy csókot az arcomra.

"De mitől? Úgysem gyulladt volna fel a ház édesem. Egy idő múlva a sütő kikapcsol magától." fogja meg állam, majd maga felé fordítja hogy le tudjam olvasni szavait a szájáról.

Telefonomért megyek az ágy másik végébe, majd visszaülve ölébe pötyögni is kezdek:

Attól féltem felgyújtom a házadat, és utána te elhagysz engem... Sajnálom, legközelebb jobban odafigyelek, megígérem!

"Ácsi, először is, ez a kettőnk háza, nem csak az enyém! Másodszor, sosem tudnálak elhagyni három okból sem: egy, mivel te vagy az életem értelme, kettő, mivel jobban szeretlek mint bármit és bárkit az Univerzumban, és három: a gyámod vagyok. Nyugodj meg, sosem fog ilyesmi történni édesem" enged el a végére egy meleg mosolyt, mely elolvasztja egész valómat. Egy ici-pici lányos szájrapuszi után pironkodva bújtattam arcom a nyakába, majd nyomtam le felsőtestét a matracra, hogy neki is kényelmes legyen. Egymást ölelve feküdtünk még pár percig a hatalmas puha ágyban. Néha, ezek a pillanatok érnek a legtöbbet. Amikor csak úgy vagyunk egymásnak, nem is kell ahoz semmit csinálni, vagy tenni, hogy kifejezhessük az egymás iránti szeretetünket.