𝐽𝑜𝑘𝑒𝑟 (𝑇𝑎𝑒𝑘𝑜𝑜𝑘 𝑓𝑓)

Huszonegyedik - Sosem hagylak el

~Jungkook szemszöge~

-.. Hát, sajnos ez eltört. - fogja az állát az orvos, ahogy nézi a röntgen képeket.

-de nem nagyon tört el ugye, csak egy kicsit? - kérdezek vissza karba tett kezekkel

-de igen, ami egy csont volt, az most két csont lett. - magyarázza, én meg inkább csak a sérültemhez lépek, hogy vigyázzak rá. A szeme csukva van, mert szegénynek retkesül fáj a karja, ám amint homlokához érek, szemei kipattantak és megremegett. Ha az én irányomba is visszatért az afenfosmofóbiája, én meg ölöm azokat a tagokat. Alapból is, ki a rák adott engedélyt arra, hogy akár csak rá nézzenek arra ami az enyém?! Nem hogy még hozzá is nyúltak! A jó édes terrorizáló fogyatékos anyátokat!

Lágyan simogatom homlokát, majd haját is, hogy megnyugodjon. Istenem, olyan rossz érzés, hogy alig-alig nyúlhatok hozzá az én kis szerelmemhez! Mások is így érezhetnek, akik csak ránéznek..Ami megismétlem, TILOS! Hát, szopták. Mást nem tudok erre mondani.

Begipszelik a kicsi kacsóját, és fel is akasztják a nyakába, ezzel felpolcolva karját. Az orvos kézmunkáját kíváncsi szemekkel figyeli, pont mint aki fél. Fél is, de nem kell. A karján kívül úgysem nyúlhat máshoz rajta. Vigyázok rá, mostantól még nagyobb odafigyeléssel. Nem is értem, azok a bunkó parasztok miért őt nézték ki kétszer is! Faszomért kell kikezdeni a kissebbekkel! Legalább azért lehettek volna elnézőek, mert egy kibaszott kisbaba volt nála, basszam át a torkukat!

Idegességem kiülhtetett az arcomra, ugyanis a nővérkétől kaptam egy pohár vizet, meg egy bíztató simogatás a gerincem vonalán, amit TaeTae egy nem túl barátságos tekintettel vizslatott végig. Kap a nővérke egy gyilkolós pillantás a kis sérült törpém részéről, mire ő inkább visszatolja ujjával a szemüvegét orrán, és piros fejjel baktat vissza az asztala mögé, hogy tovább pötyögjön a gépébe.

-Sz-szóval, a páciens n-neve és életkora megvan, a-apja neve? - néz TaeTaere a hirtelen félénké vált nővér, majd felhúzza jobb szemöldökét, miután idők múlva sem kapott választ, így rá is kérdez mi oldalát fúrja:

-Most komolyan ennyire mérges lett rám? - Néz rám a nővér, mire fejem rázom, s gyorsan meg is magyarázom a helyzetet:

-Taehyung siket, úgyhogy meghajolok maga előtt ha válaszol a kérdéseire. Egyébként, én vagyok az apja. - Mondandóimon mindig egyre nagyobbra nyitja szemeit, majd amikor már félő hogy kiesnek a szemgolyói, inkább a szemöldökét ráncolja mellé.

-Már elnézést a kérdésemért, de hány éves? - kérdez rá félve, bár furcsállom hogy a dadogást Taehyung tekinteténél hagyta.

-Huszonegy vagyok, de ne aggódjon, örökbe fogadtam. A... Többi részletet nem kell tudnia. - állok kisterpeszbe és karjaimat is visszarakom mellkasom elé összegubózva vagy mi.
-Pötyögje csak be Jeon Jeonggukot. - Mutogatom egyik ujjammal hogy kezdje el nyomogatni a gombokat, hogy minél hamarabb hazavihessem és ápolgathassam a... A fiamat. Jézus szarja ebbe olyan sick csak belegindolni is... Legalább a mi esetünkben nem szólnak bele a szülők a kapcsolatunkba. Amint lefutja az évi tizenkilencedik körét az életében, lemondok róla mint fiam, mivel akkor már nagykorú lesz, és nem is lesz feltűnő hogy gyorsan "elhagytam a fiam", és mivel már a gyámja sem leszek és nem tekintik őt gyereknek, felvállalhatjuk a kapcsolatunkat anélkül, hogy bárki pedofilnak nézne engem. Köszönöm szépen, kihagynám a lehetőséget. Oszt pusza.

Lassan segítek felülni neki a betegágyon amikor a gipsz is rendesen megszáradt, majd elhagyjuk a kórházat. Istenem, remélem nem igen kell majd ide látogatnunk többet. Beültetem a magas telepjáróm anyós ülésére, becsatolom az övét vigyázva a kezére, és még így az ajtóban lengve óvatosan az arcára simítok. Tettemre megremeg, de hagyja hogy megérintsem, s szemeit lehunyva beledörgölődzik tenyerembe, mint egy szeretetre éhes kiscica. Sosem fogom megérteni, hogy egy ilyen édes kis törpét hogy voltak képesek akár csak lelkileg is bántani? Oké, ha nem is ismerik, nem tudhatják milyen törékeny kívül-belül, milyen kedves, okos, és milyen nagy szíve van. Bár tudom, az ilyen Parasztcsigák nem válogatnak, mégis... Annyira felbasz csak a tudata is, de sajnos ilyen undorító, mocskos világban élünk, ahol elég bátor szülőnek kell lenni ahoz, hogy a gyerekedet elküld az ABC-be egy doboz tejért. Fiú létemre nekem is mindig azt mondta anyám: egyik lábad itt, másik ott! Hiába láttunk rá a tőlünk egy háztömbnyire lévő boltocskára a kapuból. Két szem kisfia egyike vagyok, azé' had ne raboljanak már el, még mielőtt megértem mi az a doboz a régi TV-k hátulján. Sokszor idegesítő a szülők túlaggódása, de megértheted őket, amilyen világban élünk, csoda hogy még létezik olyan hogy "ember"..