Rosszba szeretve [BEFEJEZETT]

1. rész

Augusztus 24

Jessica Clark vagyok, tizenhat éves, tizedikes. A szüleim "válása" után én, anyukám és húgom elköltöztünk. Apánk egy iszákos állat, jobban tettük, hogy ott hagytuk. De azért, ez lelkileg mégis megviseli az embert. Ott hagytam a hideg, utálatos Chicago-t és hello Los Angeles! Jövök már tengerpart és napsütés! 

Mivel elköltöztünk új suliba fogok járni. Király, én leszek a depressziós szakkör vezetője! Az előző osztályomból is kilógtam, innen is miért ne?! Van egy barátnőm, Kathy, ő emo. Csak fekete ruhát visel, előre fésült haj, eskü néha elgondolkozok rajta, hogy hogy lát még. A lényeg, hogy nem igazán voltak barátaim és mivel ismerték az apámat, mindenkinek meg volt rólam a véleménye. Mondjuk, mire számíthattam volna, azok után, hogy apám berontott az osztályterembe, hogy: Vettem lottót, és lófaszt sem nyertem! 

Persze, az osztály nagyon jól szórakozott rajta, de én majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Haza vittem apámat és még ezt egy párszor megismételte. A húgom, Izabella, de én csak Izinek hívom egy igazi angyal. Tizenkettő lesz november elején, én pedig tizenhét decemberben, igen öt év van közöttünk, de jobb is ez így. Anyukámat Jade-nek hívják és ő az én megmentőm. Mi így hárman lányok erősebbek vagyunk mindenkinél, még az alkesz apánknál is! 

Szóval, Los Angeles, a remények és az újrakezdés földje, vagyis nekem tuti. Holnap már be is költözünk az új házba. Már egy ideje egy albérletben élünk itt Chicagoban és úúgy utálom. Ennyi pókot én még életemben nem láttam, a végén én leszek a Pókember új arca. Csak a film elejére lesz írva, hogy igaz történet alapján. Most biztos kérdezed, hogy miért nem fújunk rájuk ilyen pók ölő spray-t. Azt hiszed nem próbáltuk? Három flakon ment rá ezekre a kis buzikra, hát nem túl élték? Mondom, ezek mutáns pókok. Ha meglátok egyet, már meg sem lepődök, leütöm a papucsommal és két perc után már hatvan lesz helyette. 

- Jess, told ide a formás kis segged és segíts pakolni! - kiabált át három szobán keresztül a húgom, szerintem tuti halláskárosodott. 

- Megyek már, még a végén felkelnek a pókok és megrohamoznak minket! - kiléptem a szobából és doboz-doboz hátán volt. Anya címkézett, hogy tudjuk, hogy miben mi van, mi a törékeny, mi a szemét stb... 

- Ez nem vicces! Ki kell lassan írni az ajtóra, hogy Vigyázz, a pók harap! - forgatta a szemei Izi

- Gyerekek! Az már a következő lakók problémája lesz. Jessica, kicsim, a szobádban minden be van pakolva? - fordult oda hozzám anya.

- Persze! Már csak pár cucc van kint, amit majd reggel induláskor teszek el. Mint pl. a fésű, pizsama, párna stb.. 

- Izabella neked is? 

Jah igen, anya nem igazán szeret minket becézni, mármint a nevünket. Hív minket ezer meg egy jelzőn, de a nevünket nem becézi. Fura egy nőszemély az is biztos! 

- Igen anya. A kedvenc pók családomat nem csomagoljuk el? - mondta Izi es anya felé fordult.

- Az kellene még! Elszaporodjanak az új házba aztán kitesznek minket az utcára! - karon ütöttem Izit, nem fájt neki, mert felnevetett.

- Nyugi már, vicceltem csak. Én lennék Pókbella. Te meg.... Pókica. - mire lesett mindannyiunknak ez a röhejes név, kitört belőlünk a röhögés és már fájt a hasunk. 

- Jól van, látom agyatokra ment a pakolás. Gyors fürdés és utána alvás. Reggel tízkor kelés, Jessica, ez most neked szól! Szeretnék tizenegy körül elindulni. Ja és Izabella, légyszi most ne egy óráig fürödj! 

Izi elment fürödni én meg segítettem anyának még pakolászni. Már nem volt sok minden, amit el kellett tenni, kicsit nosztalgiáztunk, egy-egy tárgynál, amikor a kezünkbe akadt. Az igazság az, hogy akármennyire is jó a kapcsolatunk anyával, nem tud rólunk mindent. Izivel mindent megszoktunk beszélni. Tényleg mindent! Mindig számíthattunk egymásra, persze, mi is vesztünk már össze. Régen, karatéztunk egymással. Volt egy karkötő, pontosabban több karkötő, amit ha megráztál csörgött. Elkezdtük egymást rugdosni, ütögetni és ha már kellő képen szétvertük a másikat, megrázta valaki a karkötőt és akkor járt két-három perc pihi. Anya soha nem értette, hogy hogy kerülnek ránk azok a lila foltok, de persze, mindig jött a szokásos duma, leestem a lépcsőn, elestem tesin, megbotlottam egy kavicsban és még sorolhatnám. Apát leszámítva, csodás gyerekkorom volt.