A vér kötelez /BEFEJEZETT/

2. rész

Jó volt végre kimenni a zárt falak közül és végig nézni a gyönyörűen elrendezett udvaron. Hatalmas tölgy fák mutatták, hogy ez az épület sem most épült. Bár nem tűnik többnek egy pár éves épületnél, de az útmutató alapján több száz éves vagyis sokkal öregebb nálam. Közelebb léptem a sárga levelű tölgyhöz és a kezemet a törzsére tettem. Becsuktam a szememet és hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba. Annyira jó érzés volt. A nap sugarait játszottak az arcomon, ahogy a lombokon átszűrődött miközben a szél fújta az ágakat. Ahogy a madarak elrepültek a mozgó ágak miatt teljesen elvarázsolt. Otthon éreztem magam. Mintha én is ide tartoznék, miközben én egy vámpír vagyok. Egy ragadozó, akinek csak a lüktető erekkel kellene törődnie. Ehelyett jobban szeretem a természetet, a fákat, a hegyeket minden mást csak nem az utálatos embereket. Vettem egy mély levegőt és kiesve ebből az álomból, összeszedtem magam és elindultam a szobámba. Kikövezett utamon egy rózsakerten át vezetett, de nem hagytam, hogy újra magával ragadjon, ezért lehajtottam a fejem, hogy ne is lássam és ne fájduljon meg érte a szívem. Egy hasonlóan szép épületben lettem elszállásolva, mint az iskola. Egy testőr őrizte a bejáratot és több, pedig oda bent volt elhelyezkedve. Ügyeltek a biztonságukra. Elmosolyodtam a tudattól, hogy fontos vagyok valakinek. Nyugodtan sétáltam a lifthez, hogy eljussak a szobámig és ledobhassam ezt a kényelmetlen ruhát, amibe bele kényszerítettek. Ők egyenruhának nevezik én kényszerzubbonynak. Mikor a lift elérte a legfelső szintet szembe találtam magam egy fekete öltönyös férfival, aki erre az emeletre vigyázott.

- Jó napot kívánok, kisasszony! - köszönt.

- Szia Bruce. - olvastam le a nevét a mellkasánál lévő névtábláról, majd felmentésként gondoltam a kulcsomra, amit már a kezemben szorongattam. Elfordítottam a zárban, majd gyorsan az ágyamra vetettem magam. Belefúrtam a fejemet a puha párnába és pihentem egy kicsit. Be kell valljam. Társasági lény vagyok és szükségem lenne valakire, akivel beszélgethetek valamiről, de ebben az iskolában nem hiszem, hogy lesz ilyen. Kivertem a gondolatot a fejemből és kikászálódva az ágyamból ledobtam az összes ruhámat és megkerestem az egyik kényelmes pólómat és a melegítőmet és neki álltam megtanulni a leckét.

Este felé jött egy emailem. Az egyik oktatótól jött. Leírta, hogy hogyan fog zajlani a holnapi nap. Az órarendet és egy királyi családbeli vendégről beszélt, de engem nem igazán hatott meg. A többiek be lesznek zsongva, de engem igazából nem hatnak meg a hírességek. Oké valamivel eltudták adni magukat, de a pénzért és hasonló a királyi család is. Néha-néha leszállnak közénk és helyre utasítanak minket, majd, hogy ne legyen teljes a káosz és ne legyen lázadás dobnak egy csontot. Na, pontosan ezért utálom a királyi családot, aminek a vérem szerint a tagja vagyok bármennyire nem akarom. Remélem egyszer megtudom őket szeretni és teljesen befogok illeszkedni, hiszen mostantól az életem végéig ehhez a családhoz tartozom. Ez a sorsom.

Mikor befejeztem a tanulást elsasszéztam fürdeni, hogy lemossam a mai nap piszkát. Megmostam a hajamat és frissen üdén ültem le a tévém elé és mit sem sejtettem még semmiről. Ha tudtam volna, akkor, hogy mi fog történni talán nem ülök le tévézni, hanem tovább tanulok. Bár ez már teljesen mindegy. Csak egyet tudok... Hamarosan az egész világ gondja a nyakamba hullik, majd és nekem elég erősnek kell lennem, ahhoz, hogy kibírjam és megoldjam őket. Ez mostantól az én feladatom lesz, szóval mostantól mindenre kevesebb időm lesz. Jó pofát kell vágnom mindenhez. Nem grimaszolhatok, mindig tökéletesnek kell lennem. Előkelőnek és bájosnak, udvariasnak és okosnak. Vagyis ezt állítja az etikett tanárom. És milyen igaza van. Ha a legjobb akarok lenni, akkor le kell mondanom a hatalmas bandás pólóimról és a mackónadrágokról. A cél érdekében bármit.